Egy kávé mellett...

A fürdőszobában hallottam, hogy üvölt a tévé. Jó kis este volt… talán egy kicsit hevesre is sikerült. A mellemen az a harapásnyom… a szám feldagadt… kis vadóc… mosolyodtam el… de most olyan jó… vele mindig jó… Még egy húzás a fésűvel… igen… ez kell nekem… ezek az esték… leereszteni a heti feszültséget, kiszabadulni a mókuskerékből… izzadt mellkasán felcsúszva beleharapni a fülébe… játszani… játszani… kéjesen nyögni, ahogy kalandozik rajtam… istenem… még most is beleborzongok…

Fél lábamon már a cipőm, a másikat az ajtófélfának dőlve csatolom be, úgy hallgatom…

– Szeretlek! Ó, Scarlett, kedves, mi lesz velem, ha elhagysz?
Scarlett O’Hara megvetően visszanézett a lépcsősor alján ülő, összegörnyedt alakra.
– Édesem, fütyülök rá… ezt elcseszted…
Rhett Butler véreres szemekkel nézte a becsukódó ajtót.
– Nem akarok most arra gondolni, hogy elveszítem – suttogta. – Megbolondulnék. Majd holnap. Akkor már el tudom viselni. Holnap majd kigondolok valamit, hogyan szerezzem vissza Scarlettet. Elvégre a holnap az már egy másik nap.

Láttam, ahogy a fotelben kuporgó férfi arcán elindulnak a könnyek, és együtt suttogja Rhettel az unalomig ismert mondatokat.
– Hányszor nézed még meg ezt a marhaságot? Nem unod még? Tessék… pénteken újra jövök -, és a pénz mellé odatettem egy papírzsebkendőt is.

2008.08.23. – Lyrian ©

Ma délelőtt mostam, teregettem, mert végre el tudtam orozni nagyfiaméktól a dűlöngélő ruhaszárítót, ami állandó vita- és orvlopkodás tárgyát képezi. Akkor jutott eszembe, hogy megosztom veletek azokat a felfedezéseket, amiket a háztartás, a szépségcicoma és a természet kincsei között tettem. No, ne olyan leírásokat képzeljetek, mint egy reklámoldalon, csak és kizárólag a saját tapasztalataimat tudom idekapirgálni, pozitívakat, negatívakat egyaránt.

MOSÁS = MOSÓDIÓ

Egy éve kaptam rá. Először gyanakodva forgattam a kezemben a kis vackokat, aztán bedobáltam 12 féldarabot egy régi zokniba, jól elkötöttem és hajrá, be a ruhák közé. Rögtön szó szerint a „mélyvízbe” dobtam, mert párom gyári cuccait készültem kivakarni az olajból. Addig 90 fokon mostam, előmosás, főmosás, utómosás, előtte még egy kis vakirgászás, de soha nem lett százszázalékosan tiszta.

– Na, diócska, most mutasd meg, mit tudsz! – gonoszkodtam vele. 60 fokra tekertem a szabályozót, egy kis illóolajat cseppentve az öblítőadagolóba, egy kiskanál mosószódát beleszórva a mosóporostartóba, és gyi’neki!

Amikor megláttam a végeredményt, leesett az állam. Egy ficeknyi kis foltot sem találtam a cuccon. Minden tiszta, puha és illatos lett.

Második próbálkozásom a fehér ruhákkal 40 fokon, előmosás és minden nélkül, egy kiskanál mosószóda, egy kis illóolaj megspékelésével.

– Banyek!!! Ez a dió intelligensebb, mint a tévéből reklámok képében kifolyó folttisztítók és mosóporok.

Hófehérke is elsápadt volna, ha az előszedett cuccokat meglátja. A foltok eltűntek. A kifakult ruhák visszanyerték normális színüket, nem kellett magammal cipelnem se Black Magic, se másmilyen öblítőket, hogy hirtelen előkapva bizonygassam, ettől lettek ilyen szépek a ruháim, és miért ilyen dögös a párom. 😀

Egy évig mostam egy kiló mosódióval, most vettem a második adagot belőle. Anyagiakban iszonysokat spóroltam, és minden ruha tipitopi.

Kézimosásnál is kipróbáltam, igaz, előtte a diócskákat jó alaposan forralni kell vagy húsz percig, majd lehet használni a lötyit. Vértől a gyümölcsfoltokig mindent kivesz. Kisgyermekes anyukák! Figyelem! Vége a kínlódásos foltpucolásoknak a babaruháknál!

Áldott légyen a mosódió!

DEZODOR = HIMALÁJA KRISTÁLYSÓ KŐ

Aki motorozik, pontosan tudja, milyen is, amikor kimászik a penetrás ruhákból. A motoros túrákra az ember nem öltözik miniszoknyába és tűsarkúba, hozzá tangával. Oda fel kell öltözni még negyven fokos hőségben is. Mindenféle dezodor hatástalan ebben az esetben. Általában csak még „illatosabb” lesz az ember, meg a ruha is. Ha nem motorozol, akkor is idegesítő a gyöngyöző verejték kipárolgása (azaz hót büdös vagy!), amit nem tudsz elnyomni a parfümökkel, hanem még dögletesebb bűzfellegeket árasztasz. Nem beszélve a fekete felsőkről, amivel bármit csinálhatsz, a dezodorok kifehérítik a hónaljukat (erre a problémára kaptam már tippet, hogy azon a fehér helyen egy pici ecetbe kell áztatni vagy rálocskolni, még nem mertem kipróbálni, de majd előszedek valami régi felsőt és azon kísérletezem).

Megint csak marhaságnak tartottam a kristálykövet, de azért kipróbáltam. Már a szív alakja riadalmat keltett bennem, alapból utasítom vissza ugyanis a mindenféle csiricsárékat. Majd jött a kipróbálás. Bevizezés, végighúzás a hónaljakon, a mell alatt (mert ugye ott is tud ám mindenféle szagosodni, főleg a nagyobb melleknél), combhajlatban, tenyéren. Bármilyen hihetetlen, tökéletesen működött.

Azóta hordom magamnál, kis tasakban. Csak egy pici nedvesítés és már kész is a deó. Hónapokig kitart, megint egy csomót spóroltam és másféle jó hatását is felfedeztem. Csodálatosan leszárítja a kezdődő pattanásokat, elállítja a vérzést, ha megvágod magad intim testtájakon szőrtelenítésnél, epilálás után villámgyorsan eltűnik a pirosodás.

Amin viszont meglepődtem (csak úgy benyaliztam a talpam is), még a bakancsba-edzőcipőbe beleizzadt láb is pár használat után szagtalan lesz.

Áldott légyen a Himalája kristálysó!

(foly. köv. egy másik kávé mellett, ha érdekel valakit)

 … azaz hogyan menjünk ‘elegánsan’ férjhez…




Reggel, képeket keresgéltem a neten, és megakadt a szemem az
újabban nagyon felkapott esküvői-rendezvényes hirdetéseken.
Belekukkoltam. Egy aránylag ‘olcsó’ és ‘silány’ ‘ereszdelahajam’
csak!!! 900.000 huffos pízt taksál. Aztaaaa! … és ebben sehol nem
láttam semmiféle különlegességet. Mondjuk olyanokat, ami az én agyamból
kipattan, aztán ők majd megvalósítják, ha tudják…biztos nem tudják!
… mert ugye az én ötleteim, melyek spontánok…



Az én esküvőm mindenféle rendezvényes felvonulás nélkül sem volt piskóta!



Már az időpont sem. I.e. nagyonrégen, május 02. prrrééntek! Hogy miért
péntek? Mert szombat munkanap volt. Az Elseje miatt! Ezt úgy
elképzeltétek? A zenével is gondok voltak, mert amit én szerettem
volna, az seholsenem volt fellelhető. Hetekig ültem a Filmintézet
hatalmas vetítőjében, és néztem egymás után a sok-sok Rómeó és Júliát,
mert nekem akkoris, csakis, kizárólagis Az A Zene kellett…



A ruhaválasztás ment a legkönnyebben. Ne legyen bidres-bodros
tüllcsoda, csak egy egyszerű valami. Fátyol neeeem, neeeem, ééés
neeeem! (Végül lett! Anyósi nyomásra! – ‘Hogy néz ki egy menyasszony
fátyol nélkül???’ Szerintem marhajól. Én csak valami kis virágot
szerettem volna beletűzni a hajamba, semmi szemfedelet
magamraaggatni…)



A kajálásos-ivászatos balhét apámra bíztam. Nem is tudtam volna másra,
mert biztos szétsértődte volna magát, hogy kedvenc lánya esküvőjét nem
ő szervezheti. Bármelyik profi esküvőrendező megirigyelhette volna a
módszerét. Igaz, hogy néha kicsit drasztikus volt, de még azt is
elintézte, hogy a Feneketlen-tó szökőkutasszórós-víznyalábjai pontosan
azon a napon beinduljanak. Egyébként még egy jó hónapot kellett volna
rá várni. Ő még erre is gondolt, hogy feldobja vele a „Nagy Napot”.



… és elérkezett. Igaz, előző nap hatalmas balhé volt, mert lány-, és
legénybúcsú helyett a Majálison kóricáltunk a haverokkal, jól
besöröztünk, és amikor hazaértünk, kaptuk a nagy fejmosást, hogy nekünk
otthon kellett volna ücsörögnünk, és fogadnunk a szállingózó
rokonságot. Majd leendő férj otthonába távozott, enyhén spiccesen, az
ugyancsak becsiccsentett jövendő nej pedig álomra hajtotta buksiját.



Hajnalban kivertek az ágyból… és elkezdődött az őrület, a borzalom, a
„jujjjjdeeeeéneeztneeeemakaroooom”!!! Pedig hogy is van ez a filmekben?
Őszibarack-orcájú menyasszony kinyitja szemét, csodálkozva körbenéz,
édesanyja megsimogatja az arcát, nyugtatja, hogy nem lesz semmi baj,
minden simán fog lezajlani, majd felvilágosítja az előtte álló
nászéjről (ha kell, ha nem – általában teljesen feleslegesen), lányka
visszahanyatlik párnájára, anya ki, leendő férj ablakon be,
„jajjjjnemszabadengemlátniesküvőelőtt”, „deigenis”, csókcsattogás,
kimászás, lezakózás a kertbe, sántítás eltitkolása kínos vigyorral,
jányka pedig a tükörben nézegeti ábrándozva az arcát… csapó! – Hááááát,
ez nálam csak odáig stimmelt, hogy az „őszibarack-orcájú menyasszony
kinyitja szemét, csodálkozva körbenéz…”, majd fejét két kezébe fogja,
és megpróbálja elhallgattatni a többezer manót, aki éppen benne
kalapál…és akkor megcsörrent az az átok…



Virágcsokrom összeállítója (kolléga) telefonált, hogy még mindig nem
nyíltak az orchideák (már napokkal előtte fogadásokat kötöttünk, hogy
fehér, vagy halványrózsaszín virágokból lesz-e a csokrom, ugyanis a
kertészsrác elfelejtette felcímkézni a bokrokat, meg amúgysem tudtuk,
melyik színű fogja először nyílásra adni a fejét)… és itt nemcsak a
csokorról, hanem az összes pasi gomblyukas-virágáról, az autódíszről,
meg az asztali gazokról is lemondhattam, ha neeem nyííílnaaak… Két
tanti azonnal, önként, és villámsebesen elrohant a közeli templomba, és
megígérték, addig pergetik a rózsafűzért, amíg nem lesz nyílogatás
(csak ne felejtsek el értükmeneszteni valakit, mert a szertartásról
semmiféleképpen nem óhajtanak lemaradozni). Én közben fennhangon
szavaltam folyamatosan: „ Még nyílnak a völgyben az orchideavirágooook…”



Fényképészem (kolléga) virágos után pár percre jelentkezett, hogy
szaporamenése van, ha ő nem, majd más, de még nem tudja ki, majd szól…
Közben rohanás a fodrászhoz. Bejelentésre. Akkor megfogadtam, hogy soha
többé nem megyek mesterfodrászhoz. Rövid, szőke hajamat
összebongyorkázta, besütögette, csigabigázta, és büszkén nézte a végén
művét. A tükörből egy lófejű iszonyborzadály nézett velem farkasszemet.
Nagyon „megriantam” magamtól. Főleg akkor, amikor a végösszeget is
hozzátette, meg az aggodályos szövegét is, hogy mit ne csináljak, merre
ne forduljak, hogyan ne tegyem fel (mármint az arai szemfedőt).



Mire hazaértem, már ott sertepertélt leendőm, no, nem azért, hogy engem
lásson még utolsó lánykori perceimben, hanem azért, mert a közben a
vendéglőhöz érkező italt kellett lepakolászkázni. Nem volt
csókcsattogás, meg semmiféle romantikus izébizé, de volt nála is
törpikekopácsolás, anyázás, sörösrekesz nagylábujjraejtése (itt a
sántítás azért stimmelt), aztán irány haza átöltözni.



Én a szomszédban készülődtem. A hajammal semmit nem tudtunk kezdeni,
hajmosásra, és újracsinálásra nem volt idő, a virág még mindig kétséges
volt, többen felajánlották, hogy elmennek lopni kertekbe, aztán majd
összepakolásszuk, rádobáljuk kocsira, rászórjuk asztalokra…fényképész
viszont reményteli hangon szólt oda, hogy már enyhülnek a tünetek, meg
amúgy sem talált mást maga helyett… majd két csattogtatás között
elrohangál a mellékbe…



Sminkes kolléganő távollétével tüntetett, elérni lehetetlenség volt
(később kiderült, hogy egy előző napi bulit próbált kiheverni valahol,
valakivel). Nosza, elő az összes kenceficét, ami csak a táskákban, és
nekem volt. Szépen felvakolták a képemre az alapozót, rámborították a
sminkesasztalt, meg a piperetáskákat, aztán fel a ruhát. Odavonszoltak
a tükörhöz, ahol halálsikolyt hallattam. No, nem a ruhától! Az arcomon
csodálatos, vörös foltok ütköztek kifelé, lettek egyre, és egyre
nagyobbak, majd összefolytak…egymással, és a csurgó könnyeimmel…
Levakarás… pirosító sem kellett már. A szemem alatt könnytáskák, a
fejem ló, rajta a borzadályos koszorú a szemfedéllel. Majd kiűzettettem
a folyosóra, mert máshol nem fértem el a nagy abroncsommal. Onnantól
odahordták a piát, a cigit, és mikor kibicsaklott a bokám, a fáslit is.
Sántikálva hol sírtam, hogy röhögtem, és csak szaladt az idő, és
egyszercsak megjelent a virágoskolléga a csokorral (fehér nyílogatott
végül), szétosztogatta a kisvirágokat, páran lerohantak a kocsit
felbokrétázni, többen az étterembe szétszórni, de majdnem
elfeledkeztünk a tantikról, utolsó pillanatban szaladt értük el két
gyerek. Már bütykösre térgyepelték magukat a rózsafűzérkoptatásban.



16 órakor kezdődött az esküvőm. A polgári. Másmilyen nem is volt.
15.30-kor még leendőm sehol. Rohangáltam a folyosón, virágcsokrom
szétverését a fején emlegettem nagy bőszen, aztán belihegett,
lelihegtünk, kocsiba be, az abroncsom ráborult a fejére, igazgatni nem
volt idő, tehát ő teljes takarásban, és fulladozásban dünnyögött kifelé
alóla. Majd autóból ki, és 10 perc késéssel, elfelejtett fásli
futásközben letekerésével, „ittenvagyunk” üvöltéssel odavágtattunk a
bevonulósajtóhoz. Sípoló lihegésünket (éljen Dárk Vödör!!!) elnyomta a
csodálatos zene míg vonuldoztunk, násznép ájuldozott, és szipákolt…
én is, mert nagyon kellett volna egy oxigén-sátor, bár egy
oxigén-palackkal is beértem volna hirtelen… és a közel két hónapos
előkészületes ‘igen’-kimondásig az én időszámításom szerint kb. 2 perc
telt el. Haverok utána megesküdtek, hogy teljes fél órán át tartott.
Pontosan! Utána egy óra hosszat csókdostuk a násznépet, ha felnéztem
két csattanás között, még mindig ugyanakkora sor kígyózott
előttem…szerintem többen újra sorbaálltak. Fényképész kattogtatott…
aztán ki az utcára, ahol megdobáltak gyorsrizzsel, ami szépen
belehullott a ruhám nyakánál, megállt a derekamnál, és egész este
kígyózó mozdulatokkal vakargattam magam tőle. Haver kezében üvöltött a
magnóból, hogyaszondja: „…a férjek egyenjogúságááát, követelveee
követeleeem ééééén… (apám majdnem leütötte), aztán be autó, irány
vendéglő. Kint még pár óra fényképezgetés mindenkivel, kettesben,
többesben, aztán vendégsereg be-, mi meg a tóhoz vonultunk, újabb képek
készítése végett. Javában keresgéltük a szépbeállításos helyeket,
amikor bősz arccal megjelent apám, és szétüvöltötte a fejünket, hogy
miért nem megyünk be, ugyanis amíg mi nem foglalunk helyet, a vendégek
nem kezdhetnek se inni, se enni.



Innentől megpróbálom tőmondatokban összefoglalni az eseményeket.
Násznép szétdobódott, balra a vőlegény, jobbra a menyasszony
rokonságára, középen a haverok. Ők voltak a „választóvíz”. Szegénykék
szétperzselődtek a két rokoninép megvető pillantásának
kereszttüzében… hogy miért gyűlölték egymást annyira, ma sem tudom.
Pisilni nem mehettem egyedül, hátha elrabolnak (ezt nekem senki nem
mondta – különbenis kiderült, hogy mennyi hülye szabály van egy ilyen
„lakomalmon” -, furcsállottam is nagyon, minek kisérgetett engem annyi
ember, ha pipikélni indultam), abroncsban egy őrület volt kisdolgozni,
az asztal alatt ellopták a cipőimet (közben suttogás lentről: „nehogy
megijedj, és pofánrúúúgj!!! csak én vagyok!!!), később unokaöcsém 47-es
gálacipőjében keringőztem, nagyon sikkesen, a cipők több óra után
kerültek elő, mert akik ellopták, elmentek kergetőzni a tó körül, és
teljesen elfeledkeztek a megszerzett lábbelik visszaszolgáltatásáról,
amikor cipőből pezsgőivásra került sor, az egész pezsgő az ölemben
landolt, mert drága párórás férjem elfelejtette, hogy elöl nyitott a
topánka, és arradöntötte a tartalmát, nem az orcájába, és mivel másnap
„dolgozósnap” volt, már 22 órakor menyasszonytáncot tartottunk.



Hálaimát mormoltunk, amikor elindultunk hazafelé… én mezítláb,
visszakapott cipőim a kezemben lóbáltam, fehér ruhám lebegett a
szélben, kb. úgy, mint Merilin Monróónak azon a híres képén,
szemfedelem fickósan párom derekövébe tűzve… nagyon romantájkos látvány
lehettünk a kocsiúton átkelve, mert többen dudáltak, és üvöltöztek
kifelé a kocsiból, csak nem értettük micsodát. Biztosan „sok
boldogságot” kívánhattak, csak azt nem értettük, ehhez miért röhögtek
annyira.



A szobánkban lehámoztuk magunkról a ruhát, kiszedegettem a bugyingómból
a rizsszemeket, és megpróbáltunk nászhajnalozni alvásilag. Másra nem
lett volna energiánk. Innentől 10 percenként ébresztgettek minket,
halk, majd erősödő, később ajtóveregető kopogtatással, hogy: „nem
láttatok valahol egy barna táááskáááát????”… de mi csak aludtunk,
aludtunk, aludtunk…



Tudjátok, amikor elváltam, megfogadtam, ha még egyszer esküvő szikrányi
villogása is átcikázna az agyamon, akkor irány a Tááájgeeetosz, és
lökjenek le!!!!



Most milyennek képzelném el ezt a fergeteges eseményt? Úgy igazándiból?
Egyszer, teljesen mindegy, hol, mikor, és mit csinálunk éppen,
forduljon felém, és csak ennyit kérdezzen:



– Igen?

– Igen… és Te?

– Én is.



… és megköttetne…

… minden cécó nélkül…

… s szívünk dobbanása lenne hozzá a tanú…





Áááámeeeen!!!

Pár napja barátnőm megkérdezte, mi is a fontos akkor, amikor írok? A műhelymunka, amikor hozzáértő írók-költők szedik ízekre a gondolataimat, vagy pedig az olvasók véleménye? Lényeges-e, hogy hozzászólnak a firkálmányaimhoz, képeimhez, vagy elég az, ha egyszerűen megtöltik velük a lelküket?

Ez a kérdéshalmaz egy pici magyarázatra szorul. Húsz év kihagyás után kezdtem el újra írni (prózákat, verseket), rajzolni, majd elhúztam a digitális képszerkesztés felé. Megjelentem antológiákban, nyertem haiku-pályázaton, kép-pályázaton, volt kiállításom, és most újra lesz egy, megspékelve egy teljesen önálló szerzői esttel, de még mindig azt vallom, hogy nem tudok semmit, pedig már a „védett faj”-hoz tartozom. Igazából nem úgy írok vagy „képelek”, hogy nekem  most minden áldott nap valamit oda kell tennem az asztalra. Az ihlet jön, vagy nem. Amikor viszont jön, szélsebesen tudom odacsapni a mondanivalómat bármely formában. Kikínlódni viszont nem tudok egy árva betűt, vonalat sem, ha nincs meg hozzá a megfelelő löket. Ez lehet egy szín, egy mondat, egy érzés, egy hangulatfoszlány. Ennyit a magyarázatról.

Amiről és ahogyan írok nem mondom, hogy egyedi látásmód, bár sokan már „lyrizmus”-ként is emlegetik, hiszen azonnal felismerhető szignózás nélkül is bármelyik művem. Pedig egyszerűen csak az életemről írok. Mindenről, ami történik velem. Minden írásomba belecsempészem magam, minden képemben ott vagyok.

A legfontosabb számomra, az Olvasó. Aki erre a nagyon nehéz és rögös útra lép, vagy csak lépegetni próbál, a legnagyobb alázattal kell, hogy hozzá forduljon. Tulajdonképpen le kell térdepeltetnem a lelkem abban a pillanatban, amikor még csak bele sem kezdek az egészbe. Enélkül nem megy. Alázat és tisztelet. Ez kell, hogy vezessen. Élvezni kell az alkotás szépségét, de nem önző módon, hanem teljes kitárulkozással. Meg kell tanulni adni. Mindent! Önzetlenül…

Talán valahogy így:

Vándor, ki most tüzemhez tévedtél, ülj le, pihenj meg… melegedj, kortyolj egyet a feléd nyújtott italból, meríts a lelkemből, hogy amikor felállsz, s elindulsz, oly élményekkel légy tele, melyet tőlem kaptál. Nem tudok mást adni, csak a gondolataimat, az érzéseimet… és hátha az a pár perc, amit itt töltöttél velem, megnyugvást hoz számodra…

Másképp nem lehet, nem szabad, mert megette a fene az egészet!

Egyszer arra kértek, írjak egy bemutatkozást, rajzoljam le magam szavakkal. Ez lett belőle.

Tenmagamról…

Most olyat kellene ide írnom, amitől megáll az Idő, megdermed tátott szájjal a kakukkos óra csiripelő szárnyasa, torkán akadva az ébresztés nyikorgó dallama… de én nem tudok ilyet írni.

Világra jöttem, idestova 46 éve, s Csipkerózsika mélycitromsárgára színeződött volna az irigységtől, ha olyan tündérek állják körbe a bölcsőjét, mint amilyenek köröttem röpködtek. Egy párnás, pufók, nevetős szájú, és egy szikár, szigorú arcú. Mint a mesében. Kék! Sárga! Hosszú! Rövid! Nem! De igen! – Ment a vita és a vetélkedés, csattogtak a szikrák a varázspálcáikból, de közben adtak a lelkemnek szépséget, vidámságot, dacot, cinizmust, örömöt, bánatot… csodákat, álmokat… és Meséket, hogy ugyanolyan gyermek maradjak egész életemben, s majd „nemlétemben” is, mint Ők.

Tündér nem lett belőlem, csak egy folyton nevető, s csintalankodó boszorka-palánta. Meséltem, mikor még írni nem tudtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem, megállíthatatlanul… majd rajzoltam „fecskefarkakat”, kékkel, pirossal, sárgával, tintapacákat ejtve a füzetembe, melyeket öklömmel maszatoltam szét. Később szétszórtam önmagam „testbeszéddel”, táncolva adtam magamból egyre többet és többet. Majd beállt a Csend…

A Nagy Csendben játszottam az Élet játékát feleségként, Anyaként, majd egyedül… néha hozzám tévedő Vándorokkal… 20 évig próbáltam megfelelni másoknak… nem sikerült…, s magamnak sem sikerült. Azt hittem, ennek így kell lennie, így kell történnie… Én, az „örök lázadó” meghunyászkodtam mások előtt, feledve álmaimat, és a meséket… s csak aludtam, mint Brünnhilde a szikla csúcsán, tűztengertől övezve, várva, amíg eljön valaki, aki a lángokon félelem nélkül hatol át.

Saját magam tragédiája ébresztett fel mély álmomból 4 éve, egy decemberi hajnalon. A Csend oly hirtelen tört szét, hogy lehullni sem tudtak darabkái… s még ma sem értek földet. Talán majd akkor, ha már nem leszek (vagy akkor is lebegnek majd tovább?). Varázskardom kezemben, üstöm alatt pattog az újraélesztett tűz, lantom pengetésre készen… s beszélek, beszélek, beszélek (mesélek?) megállíthatatlanul.

A Boszorkány ereje teljében, harcra készen áll. S hogy mi vagyok most?

Vagyok az Árnyék, vagyok a Fény, vagyok az Ármány, vagyok a Szerelem, vagyok a Semmi, vagyok a Minden… vagyok… ez az Életem… amit megosztok Veletek. Gondolataimat, örömömet, bánatomat. Jó írni… jó kiírni… magamból… magamról…

– . –

A Művészet nem mindig köszönetet érdemlő ajándék.
Csak annyi, amennyivé teszik… egy újabb fegyver, vagy sokkal több annál…

Majdnem tíz éve a barátnőm. Iszonysokat beszélgetünk. Órákat
elcsicsergünk, szétcikizzük egymást, sírunk, nevetünk, minden búnkban,
bánatunkban, örömünkben megkeressük a másikat…





Kint él Amerikában… Nálam 10 évvel fiatalabb, de ha lehet valaki “lélektestvér”, mi azok vagyunk.





Itt, a neten találtunk egymásra. Első pillanattól egy hullámhosszon
járt az agyunk… A férje otthagyta, egyedül élt sokáig, pizzát
hordott, minden munkát elvállalt, pörgött, soha nem adta fel. Egy órás
telefonos beszélgetésünkért külön éjszakai műszakokat vállalt (pedig
beszéltünk msn-en éjbenyúlókig, de szerinte az más), és amikor
felhívott, csak beszéltünk, beszéltünk… Kutyájáról, Jennyről ódákat
zengett, a Guns-koncertre elküldte fiamnak (ahogy nevezi, a “jóképűnek”) a jegyet… a sajátját… beszkennelve… Őrült nőszemély,
pont olyan, mint én…





2005. augusztusában ennyit írt msn-en:





– Elment az egyik hurrikán, túléltük, most jön a Katrina…





…és csend…, hetekig… hónapokig… Kerestem, ahol tudtam, felhívásokat
írtam az amerikai magyarok közösségének, hátha… semmi hír… és
mégis, tudtam, éreztem, hogy nem ment el…





Eltelt 10 hónap… itthon sertepertéltem, amikor látom, villog az
msn-em…és hatalmas nagybetűkkel ott virított a monitoromon…





– Te hülye!!! Hol a fenében vaaaagy?????





Szétzokogtam a szivem, ahogy megláttam, és sírtam, amíg olvastam, hogy
Katrina jött, lecsapott, rájuk dőlt a ház, ők ott feküdtek a romok
alatt, Jenny segíteni szeretett volna, nem tudták kikergetni, ráesett
egy gerenda, eltört a gerince, elment… édesanyjának a lába sérült
meg, neki a kezei, kórházról-kórházra jártak, sátorban laktak,
segélyekből éltek, de éltek… és ahogy tudott, jelentkezett…





Újra kezdték, elölről… megint felépítette az életét… édesanyja
lassan, de gyógyult, már tudott járni… a névnapomra csomagot küldött, “csak úgy, neked, és ne bőőőgj!!!”… a plüssajándék pici kosarában csak
hetekkel később találtam meg az eldugott, félbélyegnagyságúra
hajtogatott 100 dollárost, egy másik cetlivel: “amikor szükséged lesz
rá… használd fel”… Jenny sírja kint a kertjében, mindig friss rajta
a virág… és gyermeket várt… Ő… az örök lázadó, aki soha nem tudta
elképzelni, hogy anya legyen… az elvett életek helyében új élet
készülődött… azon jajongott, hogy nem fiú lesz, és nem tudja
Anubisznak hívni… , karácsonykor azon sírt, hogy nem kaptak fekete
ünneplősfát, csak fehéret… és miért nincs webkamerám, mert én látom,
mekkora a hasa, de ő nem lát engem, milyen sovány vagyok…. óóóó, csak
ennyire hülye, hiszen az én barátnőm… ha normális lenne??? ebbe bele
sem merek gondolni…





Kaptam képeket a babáról, ahogy szopja az ujját még ott bent, 3D-s
mozgóképeset, amin kacsingatott, és a nyelvét nyújtogatta… szinte
előttem nőtt fel, hogy a világra szülessen…





– Ha elindul a magzatvizem, azonnal írok! Betartotta. 🙂





Gyorsan idepötyögte:





– Figyuuu! Moooosst éééén megyeeeek! Szoríííííts! Tudnom kell, hogy ott vagy, mert nélküled én nem szülööööök!!!





…és jött a levél… (bocsánat, de ezt szószerint megosztom, majd később engedélyt is kérek tőled).





“Hellósztok! Április 19-én, kemény küzdelmek árán megszületett Skyla
Starr *****, 3.48 kg, 54 cm, nagy séró, gitárpengető ujjak… Köszönjük
a szurkolóknak, valamint azoknak, akik kajla fület kívántak a babának,
a jobb füle hegye egy picit eláll. (az apjától örökölte, az enyém nem
áll el, nekem csak lófejem van, azt viszont nem örökölte szerencsére,
vagyis eddig meg nem mutatkozott, sőt a fogam közti 23 perc szünetet
sem látni még, nem beszélve a ronda orromról es a szőrös mellemről). De
az a lényeg, hogy szépen fejlődik, a szüleit egyre jobban utálja, főleg
mikor üvöltetik a horror filmet meg a rock n’ rollt. Persze ők ezt
azzal magyarázzák, hogy a sírás idegesítőbb. Imáááááádlaaaak
Pigiiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!!!”





A siserahad itt tipródott, és ájuldozva nézte a képeket a három napos
Skyla-ról. Este hallgatta a rádióadásomat, és amikor bekonferáltam
„csakiskizárólagosannekiküldve” a „When the children cry” című számot,
a kamerában láttam, hogy sírva pötyögte be:






– Béééjbiii, rólad álmodom minden éjjeeeel! Tudod, hogy te vagy életem nagy “szerelme”! Köszi a zenét, tesó!!!





Még soha nem találkoztunk…

Az egyik blogban olvastam, hogy szinte más sem ömlik az ujjaitokból, csak és kizárólag a fogyókúra. Ilyen diéta, olyan zsírégetés, “akkorisvégigcsinálom”, most futok, tornázom, bérletet vettem… nem sorolom tovább. Belétek kukkantottam és tényleg!

Voltam én már 98 kiló a harmadik gyerekem után, nagyon nehéz volt leadni, tudom milyen egy fogyókúrát végigcsinálni. Sikerült, vígan rohangáltam a 65 kilómmal, a 38-as méretemmel, aztán tavaly hirtelen elkezdtem fogyni. Reggeltől estig ettem és csak vékonyodtam, mint az a bizonyos gyertyaszál. Először nevettem rajta, aztán hümmögtem, később kétségbe estem. Ifjonc (párom) is megjegyezte: – Már nincs mit rajtad fogni. Neked nincs is combod! – Az utolsó löketet azonban nem is ő adta, hanem egy másik megjegyzés.

Koncertre mentünk, jó kis zúzósra, úgy kikapcsolódásképpen. Megérkeztünk, leszálltam a motorról, sisak fejről le, oda a haverokhoz, és Laci hirtelen félrehúzott: – Hmmm, már frászoltam, hogy falaznom kell, Ifjonc egy másik nővel jött. Hová a jó édes búscsudába tűnt a régi Lyr? Mi a fenét csináltál magaddal? Te, aki simán leverted a lécről a harmincasokat vagy 10 évvel öregebbnek nézel ki, mint amennyi vagy! Hol a büszkeség? Hol a “csodanő”? Hová dugtad el az “igazi” Lyrt?! – és akkor kaptam sokkot. De nagyot! Hát már ő is, és a többiek is…

Az ideg!!!! Mindenki ezt mondta. Ne idegeskedj és hízni kezdesz! Általában pozitívan állok az idegi dolgokhoz is, de akkor már mindenen diliztem. A lakáson, a csekkeken, a munkanélküliségen, a tanfolyamon (amit akkor kezdtem el), lényegében mindenre ugrottam. Sulistársaim is mondogatták, hogy: – Igen, híznod kell, basszus, te már nem is látszol se szemből, se oldalról.

Odaálltam a tükör elé. Borzalmas látvány volt! A melleim lógtak, mint két leeresztett léggömb, a hasam dettó. A karom egy szál vékonyka ágacska. A csontjaim kibökték a bőröm, a combjaimról pedig már nem is beszélek. De ha ennyit zabálok, akkor ez hogyan lehet? Elbőgtem magam, és leköptem a tükörképem. Szó szerint! Jött a fogadalomtétel: nincs dili, ahogy esik, úgy puffan és zaba, zaba, zaba. Körömpörkölt, csirkepörkölt nokedli nélkül, reggel-délben-este, (éjjel is!) nasi tonnaszámra. Eredmény nulla! Azaz újabb mínuszok. Végül már alig voltam 50 kiló.

És akkor jött egy jótündér! Msn-en nagyon sokat beszélgettünk, ő is csak hümmögött, de igazából nem mondott semmit a problémámra. Aztán hirtelen csöngött a telefonom egyik délelőtt. Ott állt a kapuban. Tatabányáról. Felült a vonatra és jött. Délutánig dumáltunk, mindenről, ami éppen eszünkbe jutott. Csak arról nem, hogy is nézek ki. Aztán visszautazott. Este ennyit írt msn-en: – Holnap elmész egy gyógyszertárba, vagy bárhová, ahol bébitápszert lehet kapni, és elkezded inni. Iszod literszámra! Nem barmoskodsz, nem húzod a szád, nem írsz nekem most ide hülyeségeket, hanem azt csinálod, amit mondok. Röhögni sem kell! Tudom, hogy nem vagy normális alapjáraton, de hallgass rám!

Másnap betáraztam a bébilöttynek valókat. A család röhögött, amikor nekiláttam kotyvasztani. Uncsiöcséméktől cumisüvegeket kaptam (a gyerekek már úgy sem használják! – felkiáltással), amin elpicsorogtam magam. Majd egy nap önsajnálat után (ez úgy néz ki, hogy fekszem, nézem a plafont, és közben szépen lemegyek “omegába”), megráztam magam és döntöttem. Felőlem sikítva hempereghetnek a röhögéstől, betartom. Nincs több dobásom, sőt ötletem sem, próba indul!

Reggel úgy indultam suliba, hogy a két cumisüvegből az egyikbe kávét pakoltam, a másikba bébipapit. Amikor előszedtem, csak a kerek szemeket láttam, de senki nem nevetett. Teljesen átérezték a gondom. Egy plusz kiló helyett tíz kiló szeretetet kaptam abban a pillanatban. Ittam és ettem az órák alatt, a villamoson (képzelhetitek, hogyan néztek rám, amikor előrántottam a kisméhecskés cumisüvegemet), takarítás közben, bárhol-bármikor.

A bűvös mutatónak a 60 kilóra való löködése kínkeserves volt. Dekánként híztam, majd megállt. Újabb hét, újabb 10 deka. Végre-végre átbillent a mutató, és meg sem álltam a 65-ig, majd tovább. Most stabilan állok a 70 kilómmal, a 95/D-s cickómickóimmal, az enyhén dudorodó “viselősgyík” hasammal. Egy év után. Már nincs cumisüveg, de díszhelyre tettem ki, hogy mindig lássam. Nem akarok fogyni! És ha megint jönne a dili, akkor van miből leadni pár kilót, és még mindig jó vagyok.

A ráncaim kisimultak, már van mit fogni rajtam. 🙂 Újra a régi, az igazi Lyr vagyok. Az a “csodanő”, aki kenterbe veri a harmincasokat! (Laci szavaival élve!). A hajam fénylik gyönyörű kékeslilán, a szemem zöldje ragyog, és végre feltetováltathattam a karomra a második varratomat. Már volt mire!

Én elhiszem, hogy szörnyű az, amikor valaki duci, kövér, vagy csak annak hiszi magát, belesulykolják. De mielőtt nekilátnátok fogyózni, gondolkodjatok el. Az a felesleges 5 kiló bármikor jól jöhet. Aki viszont fogyni vágyik, annak hajrá!

Majd egyszer leírom azt is, én hogyan szabadultam meg attól a rengeteg kilómtól. Az már egy másik történet, egy másik kávé mellé.

Tegnap fekete tó partján jártam.
Felemeltem kavicsokat, kerestelek
mindegyik alatt, de csak bogarak
futottak szerteszét, homokszemek
takarták be lépteim nyomát.

Kerestelek napszítta réteken,
vakondtúrások, tépett szirmú
virágok közt, de csak kifordult
rögök, fanyar illatú múltsóhajok
úsztak csíkként mögöttem.

Kerestelek szivárvány tövében,
hol koboldok ássák el kincsüket,
hátha, hátha ott megtalállak, csillogó
drágakövek, pergő aranyszemek között,
de csak ezüsthamu hullott hajamra.

Kerestelek temetőkben, kopjafák
erdejében, kopott véseteken húztam
végig ujjam, hátha megtalálom neved,
egy betűnél megreszket majd kezem,
s felismerlek ismeretlenül, de csak
szálkák döfték át tapogatózó ujjaim.

Mondd, merre induljak ebben
a kietlen, embertelen, szeretet nélküli
világban? Hol vagy, kivel nem éltem le
harminc’sok évet, kinek nem mondhatom el:
– szerettelek, szeretlek, szeretni foglak…
… örökké, a végtelenen is túl…

Hol vagy meg nem talált kedvesem?

2010.04.17. – Lyrian ©

Mindenki megijed, amikor észreveszi, a kapuk lassan elkezdenek bezáródni körülötte.
Olyan ez, mint amikor állsz Stonhenge közepén, feletted az égbolt, érzed a mágikus erőt, ami a kövekből árad, s egyszer csak elindulnak a falak… a rések egyre kisebbek és kisebbek lesznek… és elfog a pánik… hogyan jutsz ki onnan… egyáltalán ki tudsz surranni, mielőtt teljesen összecsukódnak?

Hülye hasonlat, hiszen még soha nem jártam Stonhenge kövei között… de falaim és kapuim azért vannak. Kicsik, nagyok, díszesek, omladozóak… olyan „mindenfélekapuk”… összevisszák, mint az életem… Kapuzárási pánikom is lesz… mert lesz… nem csak a férfiemberek kaphatják el ezt a borzadályos betegséget, hanem mi, nők is… Fura, ugye?

Mikor kezdődik? Fene tudja… de jön, és jön, és jön… megállíthatatlanul… Talán amikor felfedezed az első ráncot… ott, a szemed sarkában… vagy az első ősz hajszálat sziszegve téped ki… vagy egyre több mellfeltaszigáló fehérneműt vásárolsz a boltokban… de a legrosszabb, amikor azt látod, hogy már nem érdekled az utcán rohangáló férfinépet…. De hoppá! Nem is kell az utcára kimenni… hiszen ott van melletted valaki (ha van, és nem éppen tegnap vettél újratölthetős elemeket… mert már a Duracell sem bírja a hajtást), aki nem téged bambul, hanem a tévét… a keménycsecsbimbójú, feszes fenekű csodakancákat… s közben a szépen elkészített vacsorai falatokat nem a szájába, hanem a fülébe dugdossa… és észre sem veszi, ahogy éppen a legszexisebb hálóviganódban te is szexistennő szeretnél lenni… nem másnak… csak neki… No, ez szerintem rosszabb, mint Stonhenge…

… és beindul a pánik… elkezded mázsaszámra vásárolni a női magazinokat… kipróbálod az összes fogyókúrát… kilókban kened magadra a csodakenceficéket… felrántod a legdögösebb miniszoknyát, a legkihívóbb blúzoddal… rózsaszín lelkületű regényeket olvasol… és végső elkeseredésedben még azokon a sorozatokon is kockásra ülöd a feneked, amit eddig megvetően elkapcsoltál… A reklámokat kigúvadó szemekkel nézed, miközben az esti „nyúltápodat” eszegeted… hátha… hátha megtalálod a megoldást… Ott pedig felvilágosulsz, hogy melyik betétet érdemes megvenned, hogy egy hétig pinballozhassanak a golyók a bugyidban extra nyereményként… hogy ne ugrálj kötélen a „könnyebb napokon”… milyen dezodort használj, ha kisdisznók nőnének a hónod aljában… Válogathatsz, hogy 3D-s, vagy „ultrahosszúdús” szempillákat szeretnél… melyik a legjobb ősztakarású hajfesték… milyen rúzst kenj a szádra, hogy édesen csillogó ajkakkal lebegj a föld felett… melyik alapozó „liftingeli” leghatékonyabban a szerinted hatalmas mélységű ráncaidat… mert megérdemled…

Tényleg megérdemled! Mármint azt, hogy nem látod azt a bizonyos rést a fák között… olyan sűrű erdőt növesztettél magad köré… te pedig üldögélsz a tisztásodon, és pfujjogsz holmi királyfikról, akik nem jönnek, mert ugye a fehér ló megdöglött… vagy már a királyfiak is kihaltak… a békákat csókdossa a fene, mert ki tudja, mi lesz belőlük egy nagy cupptól… a toronybéli púpos is megtalálta már a maga cigánylányát, bár „heppiend” nélkül… és amíg ott sírdogálsz, hirtelen megjelenik az erdész, talán azért, mert megunta, hogy az erdő összes állata neki panaszkodik, hogy nincs egy nyugodt nappaluk-éjjelük a nagy nyirvákolástól.
– Miért sírsz, királylány?
– Hülye vagy? Ki itt a királylány? – nézel rá meglepetten.
– Na, akkor gyere velem! – és kézenfog, elvezet egy patakhoz, kiránt a zsebéből egy kockás zsebkendőt, és elkezdi módszeresen, s nem éppen finoman letörölni az arcodról a könnyeidtől szétmaszatolódott festéket… simára fésüli bebongyorkázott hajad… takarót terít meztelen válladra… majd odanyomja a fejed a víz tükréhez.
– Most nézd meg magad!
… és akkor rájössz, hogy igenis királylány vagy… mert a saját valódat mutatod… kendőzetlenül… leplezetlenül… az a ránc ott pont oda való… főleg most, hogy a visszaverődő fény is ráesik… a szemed ragyog… a szád élettől lüktet… nincs „mismás”… nincs praktika… és felnevetsz…
– Hogy én milyen hülye voltam! – és hatalmasat harapsz a feléd nyújtott zsírosszalonnából, kenyérrel, hagymával…

Az erdő vadjai pedig megkönnyebbült sóhajjal nyugtázzák, hogy végre végigalhatják az éjszakát…

 

 Visszatértem. Egy 11 órai kávéra. Az igazság az, hogy párom feladta a leckét. A tegnapi enyhe vitánk után el kell döntenem, hogy holnap egyedül pihengessek itthon, vagy menjek vele a “csakegykisbővítés” helyszínére lomot takarítani és mosogatni. Együtt legyünk vagy külön? Sajnos, ehhez az “életkönyvhöz” nincs előre kitöltendő olvasónapló, hogy csak simán beírjam a kérdésekhez a választ.

A döntés joga a kezemben van. Vagy jogara? Néha legszivesebben a fejéhez vágnám ezt a jogart. Pici ütögetésben is benne lennék. Talán akkor eljutna az üzenet, hogy az egész heti/hónapi/évi gályázás után, hogy néha jó lenne egy kicsit együtt is lenni, kikapcsolódni, egymással tölteni egy icipici lecsípett napot. Kibuszozni a Duna-partra, leteríteni egy pokrócot, nyammolni egy szendvicset, dumálni, ejtőzni, néha össze is lehetne borulni, mint kocsmánál a biciklik… csak ennyit szeretnék. Olyan nagy kérés ez?

Most duzzog a hátam mögött és kérdezgeti, mit csinálok? Írok. Mit csinálnék? Meg kávézom, levezetésképpen. A fene ebbe a jogarba!

Ui.: A képek amiket feltettem, hirtelen eltüntek. Na, majd holnap, a reggeli kávé közben rávetem magam a problémamegoldásra. Ja, amúgy pedig utálom a Szex és New Yorkot!!!