Plusz vagy mínusz?! Melyik a jobb?!
Az egyik blogban olvastam, hogy szinte más sem ömlik az ujjaitokból, csak és kizárólag a fogyókúra. Ilyen diéta, olyan zsírégetés, “akkorisvégigcsinálom”, most futok, tornázom, bérletet vettem… nem sorolom tovább. Belétek kukkantottam és tényleg!
Voltam én már 98 kiló a harmadik gyerekem után, nagyon nehéz volt leadni, tudom milyen egy fogyókúrát végigcsinálni. Sikerült, vígan rohangáltam a 65 kilómmal, a 38-as méretemmel, aztán tavaly hirtelen elkezdtem fogyni. Reggeltől estig ettem és csak vékonyodtam, mint az a bizonyos gyertyaszál. Először nevettem rajta, aztán hümmögtem, később kétségbe estem. Ifjonc (párom) is megjegyezte: – Már nincs mit rajtad fogni. Neked nincs is combod! – Az utolsó löketet azonban nem is ő adta, hanem egy másik megjegyzés.
Koncertre mentünk, jó kis zúzósra, úgy kikapcsolódásképpen. Megérkeztünk, leszálltam a motorról, sisak fejről le, oda a haverokhoz, és Laci hirtelen félrehúzott: – Hmmm, már frászoltam, hogy falaznom kell, Ifjonc egy másik nővel jött. Hová a jó édes búscsudába tűnt a régi Lyr? Mi a fenét csináltál magaddal? Te, aki simán leverted a lécről a harmincasokat vagy 10 évvel öregebbnek nézel ki, mint amennyi vagy! Hol a büszkeség? Hol a “csodanő”? Hová dugtad el az “igazi” Lyrt?! – és akkor kaptam sokkot. De nagyot! Hát már ő is, és a többiek is…
Az ideg!!!! Mindenki ezt mondta. Ne idegeskedj és hízni kezdesz! Általában pozitívan állok az idegi dolgokhoz is, de akkor már mindenen diliztem. A lakáson, a csekkeken, a munkanélküliségen, a tanfolyamon (amit akkor kezdtem el), lényegében mindenre ugrottam. Sulistársaim is mondogatták, hogy: – Igen, híznod kell, basszus, te már nem is látszol se szemből, se oldalról.
Odaálltam a tükör elé. Borzalmas látvány volt! A melleim lógtak, mint két leeresztett léggömb, a hasam dettó. A karom egy szál vékonyka ágacska. A csontjaim kibökték a bőröm, a combjaimról pedig már nem is beszélek. De ha ennyit zabálok, akkor ez hogyan lehet? Elbőgtem magam, és leköptem a tükörképem. Szó szerint! Jött a fogadalomtétel: nincs dili, ahogy esik, úgy puffan és zaba, zaba, zaba. Körömpörkölt, csirkepörkölt nokedli nélkül, reggel-délben-este, (éjjel is!) nasi tonnaszámra. Eredmény nulla! Azaz újabb mínuszok. Végül már alig voltam 50 kiló.
És akkor jött egy jótündér! Msn-en nagyon sokat beszélgettünk, ő is csak hümmögött, de igazából nem mondott semmit a problémámra. Aztán hirtelen csöngött a telefonom egyik délelőtt. Ott állt a kapuban. Tatabányáról. Felült a vonatra és jött. Délutánig dumáltunk, mindenről, ami éppen eszünkbe jutott. Csak arról nem, hogy is nézek ki. Aztán visszautazott. Este ennyit írt msn-en: – Holnap elmész egy gyógyszertárba, vagy bárhová, ahol bébitápszert lehet kapni, és elkezded inni. Iszod literszámra! Nem barmoskodsz, nem húzod a szád, nem írsz nekem most ide hülyeségeket, hanem azt csinálod, amit mondok. Röhögni sem kell! Tudom, hogy nem vagy normális alapjáraton, de hallgass rám!
Másnap betáraztam a bébilöttynek valókat. A család röhögött, amikor nekiláttam kotyvasztani. Uncsiöcséméktől cumisüvegeket kaptam (a gyerekek már úgy sem használják! – felkiáltással), amin elpicsorogtam magam. Majd egy nap önsajnálat után (ez úgy néz ki, hogy fekszem, nézem a plafont, és közben szépen lemegyek “omegába”), megráztam magam és döntöttem. Felőlem sikítva hempereghetnek a röhögéstől, betartom. Nincs több dobásom, sőt ötletem sem, próba indul!
Reggel úgy indultam suliba, hogy a két cumisüvegből az egyikbe kávét pakoltam, a másikba bébipapit. Amikor előszedtem, csak a kerek szemeket láttam, de senki nem nevetett. Teljesen átérezték a gondom. Egy plusz kiló helyett tíz kiló szeretetet kaptam abban a pillanatban. Ittam és ettem az órák alatt, a villamoson (képzelhetitek, hogyan néztek rám, amikor előrántottam a kisméhecskés cumisüvegemet), takarítás közben, bárhol-bármikor.
A bűvös mutatónak a 60 kilóra való löködése kínkeserves volt. Dekánként híztam, majd megállt. Újabb hét, újabb 10 deka. Végre-végre átbillent a mutató, és meg sem álltam a 65-ig, majd tovább. Most stabilan állok a 70 kilómmal, a 95/D-s cickómickóimmal, az enyhén dudorodó “viselősgyík” hasammal. Egy év után. Már nincs cumisüveg, de díszhelyre tettem ki, hogy mindig lássam. Nem akarok fogyni! És ha megint jönne a dili, akkor van miből leadni pár kilót, és még mindig jó vagyok.
A ráncaim kisimultak, már van mit fogni rajtam. 🙂 Újra a régi, az igazi Lyr vagyok. Az a “csodanő”, aki kenterbe veri a harmincasokat! (Laci szavaival élve!). A hajam fénylik gyönyörű kékeslilán, a szemem zöldje ragyog, és végre feltetováltathattam a karomra a második varratomat. Már volt mire!
Én elhiszem, hogy szörnyű az, amikor valaki duci, kövér, vagy csak annak hiszi magát, belesulykolják. De mielőtt nekilátnátok fogyózni, gondolkodjatok el. Az a felesleges 5 kiló bármikor jól jöhet. Aki viszont fogyni vágyik, annak hajrá!
Majd egyszer leírom azt is, én hogyan szabadultam meg attól a rengeteg kilómtól. Az már egy másik történet, egy másik kávé mellé.
Üzenet
Tegnap fekete tó partján jártam.
Felemeltem kavicsokat, kerestelek
mindegyik alatt, de csak bogarak
futottak szerteszét, homokszemek
takarták be lépteim nyomát.
Kerestelek napszítta réteken,
vakondtúrások, tépett szirmú
virágok közt, de csak kifordult
rögök, fanyar illatú múltsóhajok
úsztak csíkként mögöttem.
Kerestelek szivárvány tövében,
hol koboldok ássák el kincsüket,
hátha, hátha ott megtalállak, csillogó
drágakövek, pergő aranyszemek között,
de csak ezüsthamu hullott hajamra.
Kerestelek temetőkben, kopjafák
erdejében, kopott véseteken húztam
végig ujjam, hátha megtalálom neved,
egy betűnél megreszket majd kezem,
s felismerlek ismeretlenül, de csak
szálkák döfték át tapogatózó ujjaim.
Mondd, merre induljak ebben
a kietlen, embertelen, szeretet nélküli
világban? Hol vagy, kivel nem éltem le
harminc’sok évet, kinek nem mondhatom el:
– szerettelek, szeretlek, szeretni foglak…
… örökké, a végtelenen is túl…
Hol vagy meg nem talált kedvesem?
2010.04.17. – Lyrian ©
