Pár napja barátnőm megkérdezte, mi is a fontos akkor, amikor írok? A műhelymunka, amikor hozzáértő írók-költők szedik ízekre a gondolataimat, vagy pedig az olvasók véleménye? Lényeges-e, hogy hozzászólnak a firkálmányaimhoz, képeimhez, vagy elég az, ha egyszerűen megtöltik velük a lelküket?
Ez a kérdéshalmaz egy pici magyarázatra szorul. Húsz év kihagyás után kezdtem el újra írni (prózákat, verseket), rajzolni, majd elhúztam a digitális képszerkesztés felé. Megjelentem antológiákban, nyertem haiku-pályázaton, kép-pályázaton, volt kiállításom, és most újra lesz egy, megspékelve egy teljesen önálló szerzői esttel, de még mindig azt vallom, hogy nem tudok semmit, pedig már a „védett faj”-hoz tartozom. Igazából nem úgy írok vagy „képelek”, hogy nekem most minden áldott nap valamit oda kell tennem az asztalra. Az ihlet jön, vagy nem. Amikor viszont jön, szélsebesen tudom odacsapni a mondanivalómat bármely formában. Kikínlódni viszont nem tudok egy árva betűt, vonalat sem, ha nincs meg hozzá a megfelelő löket. Ez lehet egy szín, egy mondat, egy érzés, egy hangulatfoszlány. Ennyit a magyarázatról.
Amiről és ahogyan írok nem mondom, hogy egyedi látásmód, bár sokan már „lyrizmus”-ként is emlegetik, hiszen azonnal felismerhető szignózás nélkül is bármelyik művem. Pedig egyszerűen csak az életemről írok. Mindenről, ami történik velem. Minden írásomba belecsempészem magam, minden képemben ott vagyok.
A legfontosabb számomra, az Olvasó. Aki erre a nagyon nehéz és rögös útra lép, vagy csak lépegetni próbál, a legnagyobb alázattal kell, hogy hozzá forduljon. Tulajdonképpen le kell térdepeltetnem a lelkem abban a pillanatban, amikor még csak bele sem kezdek az egészbe. Enélkül nem megy. Alázat és tisztelet. Ez kell, hogy vezessen. Élvezni kell az alkotás szépségét, de nem önző módon, hanem teljes kitárulkozással. Meg kell tanulni adni. Mindent! Önzetlenül…
Talán valahogy így:
Vándor, ki most tüzemhez tévedtél, ülj le, pihenj meg… melegedj, kortyolj egyet a feléd nyújtott italból, meríts a lelkemből, hogy amikor felállsz, s elindulsz, oly élményekkel légy tele, melyet tőlem kaptál. Nem tudok mást adni, csak a gondolataimat, az érzéseimet… és hátha az a pár perc, amit itt töltöttél velem, megnyugvást hoz számodra…
Másképp nem lehet, nem szabad, mert megette a fene az egészet!
Egyszer arra kértek, írjak egy bemutatkozást, rajzoljam le magam szavakkal. Ez lett belőle.
Tenmagamról…
Most olyat kellene ide írnom, amitől megáll az Idő, megdermed tátott szájjal a kakukkos óra csiripelő szárnyasa, torkán akadva az ébresztés nyikorgó dallama… de én nem tudok ilyet írni.
Világra jöttem, idestova 46 éve, s Csipkerózsika mélycitromsárgára színeződött volna az irigységtől, ha olyan tündérek állják körbe a bölcsőjét, mint amilyenek köröttem röpködtek. Egy párnás, pufók, nevetős szájú, és egy szikár, szigorú arcú. Mint a mesében. Kék! Sárga! Hosszú! Rövid! Nem! De igen! – Ment a vita és a vetélkedés, csattogtak a szikrák a varázspálcáikból, de közben adtak a lelkemnek szépséget, vidámságot, dacot, cinizmust, örömöt, bánatot… csodákat, álmokat… és Meséket, hogy ugyanolyan gyermek maradjak egész életemben, s majd „nemlétemben” is, mint Ők.
Tündér nem lett belőlem, csak egy folyton nevető, s csintalankodó boszorka-palánta. Meséltem, mikor még írni nem tudtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem, megállíthatatlanul… majd rajzoltam „fecskefarkakat”, kékkel, pirossal, sárgával, tintapacákat ejtve a füzetembe, melyeket öklömmel maszatoltam szét. Később szétszórtam önmagam „testbeszéddel”, táncolva adtam magamból egyre többet és többet. Majd beállt a Csend…
A Nagy Csendben játszottam az Élet játékát feleségként, Anyaként, majd egyedül… néha hozzám tévedő Vándorokkal… 20 évig próbáltam megfelelni másoknak… nem sikerült…, s magamnak sem sikerült. Azt hittem, ennek így kell lennie, így kell történnie… Én, az „örök lázadó” meghunyászkodtam mások előtt, feledve álmaimat, és a meséket… s csak aludtam, mint Brünnhilde a szikla csúcsán, tűztengertől övezve, várva, amíg eljön valaki, aki a lángokon félelem nélkül hatol át.
Saját magam tragédiája ébresztett fel mély álmomból 4 éve, egy decemberi hajnalon. A Csend oly hirtelen tört szét, hogy lehullni sem tudtak darabkái… s még ma sem értek földet. Talán majd akkor, ha már nem leszek (vagy akkor is lebegnek majd tovább?). Varázskardom kezemben, üstöm alatt pattog az újraélesztett tűz, lantom pengetésre készen… s beszélek, beszélek, beszélek (mesélek?) megállíthatatlanul.
A Boszorkány ereje teljében, harcra készen áll. S hogy mi vagyok most?
Vagyok az Árnyék, vagyok a Fény, vagyok az Ármány, vagyok a Szerelem, vagyok a Semmi, vagyok a Minden… vagyok… ez az Életem… amit megosztok Veletek. Gondolataimat, örömömet, bánatomat. Jó írni… jó kiírni… magamból… magamról…
– . –
A Művészet nem mindig köszönetet érdemlő ajándék.
Csak annyi, amennyivé teszik… egy újabb fegyver, vagy sokkal több annál…
