… azaz hogyan menjünk ‘elegánsan’ férjhez…
Reggel, képeket keresgéltem a neten, és megakadt a szemem az
újabban nagyon felkapott esküvői-rendezvényes hirdetéseken.
Belekukkoltam. Egy aránylag ‘olcsó’ és ‘silány’ ‘ereszdelahajam’
csak!!! 900.000 huffos pízt taksál. Aztaaaa! … és ebben sehol nem
láttam semmiféle különlegességet. Mondjuk olyanokat, ami az én agyamból
kipattan, aztán ők majd megvalósítják, ha tudják…biztos nem tudják!
… mert ugye az én ötleteim, melyek spontánok…
Az én esküvőm mindenféle rendezvényes felvonulás nélkül sem volt piskóta!
Már az időpont sem. I.e. nagyonrégen, május 02. prrrééntek! Hogy miért
péntek? Mert szombat munkanap volt. Az Elseje miatt! Ezt úgy
elképzeltétek? A zenével is gondok voltak, mert amit én szerettem
volna, az seholsenem volt fellelhető. Hetekig ültem a Filmintézet
hatalmas vetítőjében, és néztem egymás után a sok-sok Rómeó és Júliát,
mert nekem akkoris, csakis, kizárólagis Az A Zene kellett…
A ruhaválasztás ment a legkönnyebben. Ne legyen bidres-bodros
tüllcsoda, csak egy egyszerű valami. Fátyol neeeem, neeeem, ééés
neeeem! (Végül lett! Anyósi nyomásra! – ‘Hogy néz ki egy menyasszony
fátyol nélkül???’ Szerintem marhajól. Én csak valami kis virágot
szerettem volna beletűzni a hajamba, semmi szemfedelet
magamraaggatni…)
A kajálásos-ivászatos balhét apámra bíztam. Nem is tudtam volna másra,
mert biztos szétsértődte volna magát, hogy kedvenc lánya esküvőjét nem
ő szervezheti. Bármelyik profi esküvőrendező megirigyelhette volna a
módszerét. Igaz, hogy néha kicsit drasztikus volt, de még azt is
elintézte, hogy a Feneketlen-tó szökőkutasszórós-víznyalábjai pontosan
azon a napon beinduljanak. Egyébként még egy jó hónapot kellett volna
rá várni. Ő még erre is gondolt, hogy feldobja vele a „Nagy Napot”.
… és elérkezett. Igaz, előző nap hatalmas balhé volt, mert lány-, és
legénybúcsú helyett a Majálison kóricáltunk a haverokkal, jól
besöröztünk, és amikor hazaértünk, kaptuk a nagy fejmosást, hogy nekünk
otthon kellett volna ücsörögnünk, és fogadnunk a szállingózó
rokonságot. Majd leendő férj otthonába távozott, enyhén spiccesen, az
ugyancsak becsiccsentett jövendő nej pedig álomra hajtotta buksiját.
Hajnalban kivertek az ágyból… és elkezdődött az őrület, a borzalom, a
„jujjjjdeeeeéneeztneeeemakaroooom”!!! Pedig hogy is van ez a filmekben?
Őszibarack-orcájú menyasszony kinyitja szemét, csodálkozva körbenéz,
édesanyja megsimogatja az arcát, nyugtatja, hogy nem lesz semmi baj,
minden simán fog lezajlani, majd felvilágosítja az előtte álló
nászéjről (ha kell, ha nem – általában teljesen feleslegesen), lányka
visszahanyatlik párnájára, anya ki, leendő férj ablakon be,
„jajjjjnemszabadengemlátniesküvőelőtt”, „deigenis”, csókcsattogás,
kimászás, lezakózás a kertbe, sántítás eltitkolása kínos vigyorral,
jányka pedig a tükörben nézegeti ábrándozva az arcát… csapó! – Hááááát,
ez nálam csak odáig stimmelt, hogy az „őszibarack-orcájú menyasszony
kinyitja szemét, csodálkozva körbenéz…”, majd fejét két kezébe fogja,
és megpróbálja elhallgattatni a többezer manót, aki éppen benne
kalapál…és akkor megcsörrent az az átok…
Virágcsokrom összeállítója (kolléga) telefonált, hogy még mindig nem
nyíltak az orchideák (már napokkal előtte fogadásokat kötöttünk, hogy
fehér, vagy halványrózsaszín virágokból lesz-e a csokrom, ugyanis a
kertészsrác elfelejtette felcímkézni a bokrokat, meg amúgysem tudtuk,
melyik színű fogja először nyílásra adni a fejét)… és itt nemcsak a
csokorról, hanem az összes pasi gomblyukas-virágáról, az autódíszről,
meg az asztali gazokról is lemondhattam, ha neeem nyííílnaaak… Két
tanti azonnal, önként, és villámsebesen elrohant a közeli templomba, és
megígérték, addig pergetik a rózsafűzért, amíg nem lesz nyílogatás
(csak ne felejtsek el értükmeneszteni valakit, mert a szertartásról
semmiféleképpen nem óhajtanak lemaradozni). Én közben fennhangon
szavaltam folyamatosan: „ Még nyílnak a völgyben az orchideavirágooook…”
Fényképészem (kolléga) virágos után pár percre jelentkezett, hogy
szaporamenése van, ha ő nem, majd más, de még nem tudja ki, majd szól…
Közben rohanás a fodrászhoz. Bejelentésre. Akkor megfogadtam, hogy soha
többé nem megyek mesterfodrászhoz. Rövid, szőke hajamat
összebongyorkázta, besütögette, csigabigázta, és büszkén nézte a végén
művét. A tükörből egy lófejű iszonyborzadály nézett velem farkasszemet.
Nagyon „megriantam” magamtól. Főleg akkor, amikor a végösszeget is
hozzátette, meg az aggodályos szövegét is, hogy mit ne csináljak, merre
ne forduljak, hogyan ne tegyem fel (mármint az arai szemfedőt).
Mire hazaértem, már ott sertepertélt leendőm, no, nem azért, hogy engem
lásson még utolsó lánykori perceimben, hanem azért, mert a közben a
vendéglőhöz érkező italt kellett lepakolászkázni. Nem volt
csókcsattogás, meg semmiféle romantikus izébizé, de volt nála is
törpikekopácsolás, anyázás, sörösrekesz nagylábujjraejtése (itt a
sántítás azért stimmelt), aztán irány haza átöltözni.
Én a szomszédban készülődtem. A hajammal semmit nem tudtunk kezdeni,
hajmosásra, és újracsinálásra nem volt idő, a virág még mindig kétséges
volt, többen felajánlották, hogy elmennek lopni kertekbe, aztán majd
összepakolásszuk, rádobáljuk kocsira, rászórjuk asztalokra…fényképész
viszont reményteli hangon szólt oda, hogy már enyhülnek a tünetek, meg
amúgy sem talált mást maga helyett… majd két csattogtatás között
elrohangál a mellékbe…
Sminkes kolléganő távollétével tüntetett, elérni lehetetlenség volt
(később kiderült, hogy egy előző napi bulit próbált kiheverni valahol,
valakivel). Nosza, elő az összes kenceficét, ami csak a táskákban, és
nekem volt. Szépen felvakolták a képemre az alapozót, rámborították a
sminkesasztalt, meg a piperetáskákat, aztán fel a ruhát. Odavonszoltak
a tükörhöz, ahol halálsikolyt hallattam. No, nem a ruhától! Az arcomon
csodálatos, vörös foltok ütköztek kifelé, lettek egyre, és egyre
nagyobbak, majd összefolytak…egymással, és a csurgó könnyeimmel…
Levakarás… pirosító sem kellett már. A szemem alatt könnytáskák, a
fejem ló, rajta a borzadályos koszorú a szemfedéllel. Majd kiűzettettem
a folyosóra, mert máshol nem fértem el a nagy abroncsommal. Onnantól
odahordták a piát, a cigit, és mikor kibicsaklott a bokám, a fáslit is.
Sántikálva hol sírtam, hogy röhögtem, és csak szaladt az idő, és
egyszercsak megjelent a virágoskolléga a csokorral (fehér nyílogatott
végül), szétosztogatta a kisvirágokat, páran lerohantak a kocsit
felbokrétázni, többen az étterembe szétszórni, de majdnem
elfeledkeztünk a tantikról, utolsó pillanatban szaladt értük el két
gyerek. Már bütykösre térgyepelték magukat a rózsafűzérkoptatásban.
16 órakor kezdődött az esküvőm. A polgári. Másmilyen nem is volt.
15.30-kor még leendőm sehol. Rohangáltam a folyosón, virágcsokrom
szétverését a fején emlegettem nagy bőszen, aztán belihegett,
lelihegtünk, kocsiba be, az abroncsom ráborult a fejére, igazgatni nem
volt idő, tehát ő teljes takarásban, és fulladozásban dünnyögött kifelé
alóla. Majd autóból ki, és 10 perc késéssel, elfelejtett fásli
futásközben letekerésével, „ittenvagyunk” üvöltéssel odavágtattunk a
bevonulósajtóhoz. Sípoló lihegésünket (éljen Dárk Vödör!!!) elnyomta a
csodálatos zene míg vonuldoztunk, násznép ájuldozott, és szipákolt…
én is, mert nagyon kellett volna egy oxigén-sátor, bár egy
oxigén-palackkal is beértem volna hirtelen… és a közel két hónapos
előkészületes ‘igen’-kimondásig az én időszámításom szerint kb. 2 perc
telt el. Haverok utána megesküdtek, hogy teljes fél órán át tartott.
Pontosan! Utána egy óra hosszat csókdostuk a násznépet, ha felnéztem
két csattanás között, még mindig ugyanakkora sor kígyózott
előttem…szerintem többen újra sorbaálltak. Fényképész kattogtatott…
aztán ki az utcára, ahol megdobáltak gyorsrizzsel, ami szépen
belehullott a ruhám nyakánál, megállt a derekamnál, és egész este
kígyózó mozdulatokkal vakargattam magam tőle. Haver kezében üvöltött a
magnóból, hogyaszondja: „…a férjek egyenjogúságááát, követelveee
követeleeem ééééén… (apám majdnem leütötte), aztán be autó, irány
vendéglő. Kint még pár óra fényképezgetés mindenkivel, kettesben,
többesben, aztán vendégsereg be-, mi meg a tóhoz vonultunk, újabb képek
készítése végett. Javában keresgéltük a szépbeállításos helyeket,
amikor bősz arccal megjelent apám, és szétüvöltötte a fejünket, hogy
miért nem megyünk be, ugyanis amíg mi nem foglalunk helyet, a vendégek
nem kezdhetnek se inni, se enni.
Innentől megpróbálom tőmondatokban összefoglalni az eseményeket.
Násznép szétdobódott, balra a vőlegény, jobbra a menyasszony
rokonságára, középen a haverok. Ők voltak a „választóvíz”. Szegénykék
szétperzselődtek a két rokoninép megvető pillantásának
kereszttüzében… hogy miért gyűlölték egymást annyira, ma sem tudom.
Pisilni nem mehettem egyedül, hátha elrabolnak (ezt nekem senki nem
mondta – különbenis kiderült, hogy mennyi hülye szabály van egy ilyen
„lakomalmon” -, furcsállottam is nagyon, minek kisérgetett engem annyi
ember, ha pipikélni indultam), abroncsban egy őrület volt kisdolgozni,
az asztal alatt ellopták a cipőimet (közben suttogás lentről: „nehogy
megijedj, és pofánrúúúgj!!! csak én vagyok!!!), később unokaöcsém 47-es
gálacipőjében keringőztem, nagyon sikkesen, a cipők több óra után
kerültek elő, mert akik ellopták, elmentek kergetőzni a tó körül, és
teljesen elfeledkeztek a megszerzett lábbelik visszaszolgáltatásáról,
amikor cipőből pezsgőivásra került sor, az egész pezsgő az ölemben
landolt, mert drága párórás férjem elfelejtette, hogy elöl nyitott a
topánka, és arradöntötte a tartalmát, nem az orcájába, és mivel másnap
„dolgozósnap” volt, már 22 órakor menyasszonytáncot tartottunk.
Hálaimát mormoltunk, amikor elindultunk hazafelé… én mezítláb,
visszakapott cipőim a kezemben lóbáltam, fehér ruhám lebegett a
szélben, kb. úgy, mint Merilin Monróónak azon a híres képén,
szemfedelem fickósan párom derekövébe tűzve… nagyon romantájkos látvány
lehettünk a kocsiúton átkelve, mert többen dudáltak, és üvöltöztek
kifelé a kocsiból, csak nem értettük micsodát. Biztosan „sok
boldogságot” kívánhattak, csak azt nem értettük, ehhez miért röhögtek
annyira.
A szobánkban lehámoztuk magunkról a ruhát, kiszedegettem a bugyingómból
a rizsszemeket, és megpróbáltunk nászhajnalozni alvásilag. Másra nem
lett volna energiánk. Innentől 10 percenként ébresztgettek minket,
halk, majd erősödő, később ajtóveregető kopogtatással, hogy: „nem
láttatok valahol egy barna táááskáááát????”… de mi csak aludtunk,
aludtunk, aludtunk…
Tudjátok, amikor elváltam, megfogadtam, ha még egyszer esküvő szikrányi
villogása is átcikázna az agyamon, akkor irány a Tááájgeeetosz, és
lökjenek le!!!!
Most milyennek képzelném el ezt a fergeteges eseményt? Úgy igazándiból?
Egyszer, teljesen mindegy, hol, mikor, és mit csinálunk éppen,
forduljon felém, és csak ennyit kérdezzen:
– Igen?
– Igen… és Te?
– Én is.
… és megköttetne…
… minden cécó nélkül…
… s szívünk dobbanása lenne hozzá a tanú…
Áááámeeeen!!!
