Két éve írtam, de még most is aktuális!
– . –
Egy kórházban dolgozom, immár két éve, az Onkológiai Osztály fekvő részlegén. Amikor megnyitották az osztályt (2006. februárjában), még csak két bejáratunk volt. Rossz helyre tervezték, pont a nőgyógyászat, és a szülészet mellett vagyunk, de az ajtókat zárni lehetett, átjárás nuku sehová… csak befelé… A bejárati ajtó felett ott virít: ONKOLÓGIAI OSZTÁLY. Rikítón, hatalmas betűkkel, csak a szemet nem veri ki.
Tavalyelőtt, március elsején kezdtem ott dolgozni. Májusra kihullott a háromnegyed hajam. A dús, nehéz hajkoronámból vékony kis cofli lett, régen ekkora volt, ha kétoldalt hátul hátrafogtam, a többi pedig lógdosott szabadon. A levegőben terjedő kemós szerek hatása. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lehet.. hogy nem csak akkor, ha kezelést kap az ember.
Egy éve megnyitották az új szárnyat. Most már nincsenek zárható ajtók, szabad átjárás van az osztályon, mert a műtéti tömbbe rajtunk keresztül jutnak az újraélesztő intenzívesek. Plusz még egy harmadik ajtónk is lett, a lépcsőházra. Pánikszerűen kezdtünk figyelmeztető papírokat gyártani, és ragasztgatni mindenhová, az ajtóüvegeken nem lehet átlátni, mindenhol cetlikbe botlik az ember szeme.
‘Az osztályon kemoterápiás kezelés folyik! Kismamák, gyerekek átjárása TILOS és VESZÉLYES!!!’, ‘Látogatóknak, kismamáknak belépni, átjárni TILOS!!!’ ‘Átjárás a II. emeletről!!!’ Folytathatnám, még miket irkáltunk ki. Mindegyik figyelmeztet, mindegyik óvaint… És mégis… mégis naponta veszekszünk hónapok óta az átslattyogókkal, akik nem veszik figyelembe a vészkiáltást…
A liftesek már rutinosan kérdezik ki a felfelé igyekvő terheseket, kisgyerekeseket, hová is készülnek a harmadik emeleten, és teszik ki őket a másodikon, elmagyarázva, hogy itt átmehetnek, és a másik lifttel fel még egyet. Naponta szidják őket, de ők rendeletlenül kitartanak, hogy fel nem viszik őket… még saját felelősségre sem… de a négy liftre nem jut elég kezelő, ezért simán veszik az akadályt, és baktatnak át rajtunk keresztül, fittyethányva a figyelmeztető kiírásoknak… legtöbben nem is veszik a fáradtságot, hogy elolvassák, vagy elolvassák, de mégis jönnek, és jönnek… Ha rájukszólunk, akkor csak néznek nagyokat, ők nem is látták… jaaa, én azt hittem, csak vicc a kiírás (óhhh, emberi gyarlóság és butaság!!!), miért zaklatjuk őket, pillanatok alatt átmennek…
A maradék hajamat tépkedem ilyenkor. Miért? Miért nem értik meg? Nem vicc, egyáltalán nem az. Persze, a rendszer is hülye, de legalább ők ne legyenek már azok!
Volt egy párocska, akik minden szólás, könyörgés, erélyes rátuccantás után is vígan császkáltak át rajtunk. Naponta többször. Végül meguntuk.
– Elnézést, egy pillanat – szólt oda a kolléganőm. – Megengednék, hogy végigvezessem Önöket ezen az osztályon? Csak azért, mert nemsokára talán Önök is idekerülnek, vagy a megszületendő, vagy az éppen kézenfogva vezetett két gyerek közül valamelyik… és már fogta is őket karon, vitte befelé az egyik női kórterembe.
Mind a négy ágyon feküdtek. Lovagnéni azonnal vágta a szitut. Bőszen kezdett hangosan mesélni róla, hogy milyen cuki kis parókákat lehet már kapni, nézze Cudarnéni (neki az időjárás ugyanis folyamatosan ‘cudar’), meg sem lehet különböztetni az igazitól. Fogja csak meg, és már vette is le, és adta a kezébe. Cudarnéni elismeréssel bólogatott, és odamutatta a kismamának. – Látja Aranyoskám, hogy mire képes a mai technika? Lovagnéni pedig bólogatott hajavesztett kobakjával. Pitésnéni közben odaszólt nekem, hogy nézzem már meg a kezét, mert mekkora ömleny van rajta, hiába próbálják már megtalálni a vénáját… kék-zöld-fekete színekben játszó karja döbbenetes látvány volt… döbbenve hátrált ki a párocska is, hátuk mögé zuhintva a két gyereket… soha többé nem láttuk őket arra…
Azóta már több osztálylátogatás is lezajlott, a betegeink maguk tessékelik ki az arraátsiklókat, közben a ‘levegő jótékony hatását’ emlegetik, feltűnően tologatják az állványukat, amin ficeregnek, és további jó egészséget kívánva csukják be mögöttük az ajtót, szemüket forgatva.
Egyszer hallottam, ahogy Szakállka és Indiánbácsi a nőgyógyászat felkeresése előtt a negyedik emeleti szemészet látogatását ajánlották azonnalra, hogy biztosan valami baj lehet a kismama szemével, ha nem látja a sok figyelmeztetést, és a hatalmas kiírást az ajtó felett.
Összefogtunk. Mi megpróbáljuk, mindannyian… az ott dolgozók, és a betegek, együtt, értük… és mégis, mégis terméketlen talajra hullik minden szó…
Felelőtlenség… mit tehetnénk még ellene?
Nem, képtelen vagyok felfogni, hogyan lehetnek emberek felelőtlenek!!! Nem magukért, hanem a megszületendő, vagy éppen totyogó gyermekeik iránt, mert ők bíznak bennük…
Talán az alábbi klippet kellene megnézetnünk velük, hogy más szülők mit meg nem tennének, ha gyermekük élne, egészséges lenne, hogy az életüket adnák ezért… nem tudom… már nem tudom… tehetetlenek vagyunk az emberi hülyeség ellen…Erre aztán tényleg nincsen gyógyszer!
Lyrian – 2008. július 02.
Imádom az írásaidat! 🙂