Csak ültünk egymás mellett, közöttünk egy üveg gyöngyöző rosé, melyet hosszú küszködés, nevetés után tudtunk csak kinyitni, két karcsú pohár, és beszéltünk-beszéltünk-beszéltünk órákon keresztül. Pedig tudtuk mind a ketten, egy mozdulat kellene csak, egyetlen rezzenés… de vártunk. Vártunk a másikra. Nem siettünk el semmit.
Majd megtört a mozdulatlanság. Kezemmel kisimítottam arcából egy hosszú tincset, mely a szemébe hullott… és beleszédültem az ölelésébe.
Lassan csókoltam végig a nyakát, megízleltem érzékeny bőrét, ujjai lesimították rólam a ruhám, majd ölbevett, az ágyhoz vitt, gyengéd mozdulattal letett, és elvesztünk egymás csodájában.
Kezei között életre keltem, nem kellett szó, mindketten tudtuk a mozdulatokból, mit szeretne a másik. Mint egy lassított felvétel, melyet csak filmeken láttam addig… Megtört nyakam mohón fogadta nyelve érintéseit. Bőrömön kalandozó ujjai nyomán forró hólyagok fakadtak, melyeket hűvös csókokkal gyógyított… körmöm sárkányokat, tündéket rajzolt a hátára… varázsoltuk egymást egy másik világba, ahol csak ketten voltunk, s akkor, ott úgy éreztem, forrás fakadt minden csókból-ölelésből. Arcomat hajába temettem, betakaróztam vele, ne lássa vágyam pirosan nyíló virágait. Kezemet a mellére húzta, éreztem szíve dobbanását, s a körülöttünk halkan hullámzó zene ritmusára ízlelgettük egymás testét. Úgy játszott rajtam, mint egy törékeny hangszeren, átvéve testem mozdulatait, ajkaink csak siklottak, úttalanul, beláthatatlanul egymáson-egymásban.
Majd újabb ritmus kélt… belémmerült, mint a tengerbe lenyugvó nap, hullámokat keltett, s csitított, gyermekké váltunk egymás által… játszottunk… Játszottuk a felnőttek játékát, nem véve észre, hogy a nappal alkonyatba, majd éjjelbe fordult, eggyé váltunk, szétszakíthatatlanul, s a gyönyör pillanatában egymás szemébe néztünk.
S ott megláttam… megláttam a mindent, a semmit, s a végtelent. Két szempárban tárult ki a világ egyszerre, s vágyunk csitultával sem tört meg a varázs. Belehaltunk-feléledtünk. Feküdtünk egymásba fonódva, szaporán dobogó szívvel, kezeink lágyan siklottak egymás testén, csitítóan-nyugtatóan.
Majd minden megváltozott. A varázslat szétfoszlott… némán szedegettük szétszórt ruháinkat, a mozdulatok lassúsága már az elválást hozta. A lassan kihunyó gyertyák fényében eltűnt a Tünde-világ, a megfoghatatlan, a visszahozhatatlan. Az ajtót halkan csuktam be, még kapaszkodva a semmibe. Szép volt, de csak volt. De volt, s nyomot hagyott a szívemben, a lelkemben, a testemben.
Kinyitom a szemem. Itt ülök a gép előtt, írom a leírhatatlan sután, talán nem érti meg senki, miért érintett meg oly mélyen az a délután, két néma ember, titkos szeretők találkozása. Nem tudom szebben-érzékibben megfogalmazni ami történt. De ha ismét lehunyom a szemem, és felhangzik az a dallam, minden visszatér.
Hiába akarom, hogy kitörlődjön az agyam hátsó zugából az egész, nem sikerül. Talán nem is akarom igazán?! Talán dédelgetem-pátyolgatom, elteszem szép emlékeim közé. A legszebbek mellé, oda, agyam kis fiókjába, majd becsukom, s ha hiányzik, újra kinyitom, előveszem, álmaimba illesztem. S újra szól a gitár…
2006. január 23.
Lyrian ©
… ez a gitár és ez a dallam…
