Az alattomos „nemtudommi”

Már megint húz a nyakam. Rondán, alattomosan nyom ott hátul, a kisagynál. Remeg a kezem és a szám. Ezerfele jártam már a nyűgömmel, senki nem tudja pontosan mi is lehet ez. Miért nem tudok egyedül már az utcán sem járni, csak akkor, ha valaki velem van. Akkor viszont prímán elmegyek még a világ végére is.

Nem, nem pánikbetegség. Annak minden tünetét ismerem, hiszen tizenhárom évig nyúzott, tépett, lettem gyógyszerfüggő, majd egy nagy lélegzetet véve egyik percről a másikra letettem a bogyókat, lettem saját magamtól elvonós. Elvontam magamtól a „drogokat”, hetekig kínlódtam: hánytam, vakaróztam, üvöltöttem, sírtam, de megérte. Hirtelen tűnt el az egész pánik. Minden jó lett és „heppi”. Elkezdtem újra pörögni, forogni. Koncertekre járni, haverokkal túrázni… Megpróbáltam bepótolni mindazt, amit sok év alatt elhagytam, újra olyan lettem, mint tizenévesen.

Aztán megint beütött az a bizonyos pánik, de már nem az a pánik. Egy sima nőgyógyászati vizsgálaton találtak egy tojás nagyságú daganatot a méhemben. Mintavétel, hetekig vártam az eredményre, addig pedig elsirattam magam, végrendelkeztem, és még jobban belelódultam az Életbe. Mert hát hátha… Kórházban dolgoztam, onkológián. Pontosan tudtam, ha „pozitív” leszek, mi vár rám. Nem lettem pozitív. Az orvos ennyit mondott:

– Veled még nagy tervei vannak az életnek. Annyi, de annyi rosszat túléltél már… annyira közel álltál néha az összeomláshoz, hogy most igaz, megijesztett, de csak azért, hogy még erősebb legyél. No, akkor irány a nagy kalandok felé, kislány!

… és nemrég, két éve, egy kora tavaszi napon arra ébredtem, hogy dagad a lábam, majd térdtől lefelé nem érzem. Semmit. Mintha csak odáig tartott volna a testem. Aztán elmúlt, visszatért. Majd elkezdtem szédülni, csak úgy rapszódikusan, bármikor előjött. Utcán, itthon, bármerre jártam. Betegácsi és orvostól orvosig lett a napi programom. Szúrtak, kukkoltak, nyomogattak, UH (vénásan mindenhol, nyakban, végtagokban), koponya CT, MRI, semmi eredmény. Mindenem negatív lett. Emlékszem, a nyaki UH-n kérték, vegyem le a pólóm, én meg közben leszédültem ültömben a vizsgálóasztalról. A dokinő csak hümmögött… és akkor is negatív lett minden. Amikor a nővérke a leletet a kezembe nyomta, elbőgtem magam.

– Miért sír? Inkább örüljön neki, hogy minden rendben van.

– Örülök, persze. De akkor mondja meg már végre valaki, hogy mi a bajom!!!

Csak széttárta a karjait.

A neurológus a pszichológushoz küldött. Mind a ketten meg voltak győződve, hogy ez újra a pánikbetegség. Hiába magyaráztam, hogy a tünetek teljesen mások, tudom, tudom!!! Gyógyszereket írtak fel, teljesen leszedáltak, már az ágyból sem tudtam felkelni, csak néztem a plafont és önsajnáltam. Egyetlen egy orvos mondta csak halkan:

– Minden tünete pontosan beleillik az SM-be… (sclerosis muliplex).

Utána olvastam. Nem, nem, nem! Ezt én nem akarom! Nekem feladatom van, nekem élnem kell, normális életet. Nem fogok tolószékbe kerülni, nem fogok senkinek a nyakára telepedni. Nem és nem!

…de nem jöttem rendbe. Egyre rosszabb lett. Néha nemcsak a lábam, de a kezem sem érzem. Mintha nem lennének ujjaim. Ilyenkor tornáztatom, ha nagyon rám jön a remegés, lefekszem, mély levegők, egy óra alvás, ha menni kell, akkor menni kell, valaki mellémcsapódik, és én elfelejtem a kínom. Nem fogom elhagyni magam! Nem fog legyőzni senki és semmi! Soha! Amíg van erőm és humorérzékem, addig soha nem adom fel!

Közben elvesztettem a munkámat, beíratkoztam egy tanfolyamra, hogy végre legyen kezemben papír is arról, amit több mint húsz éve csináltam. Végigcsináltam, igaz kísérgetésekkel, de fél évig szédelegtem oda-vissza, és levizsgáztam. Megcsináltam! Újabb piros pont a füzetembe, bár munkám még mindig nincs. Itthoni kellene, az meg már tényleg a „lehetetlen” kategória.

Tavaly nyár végén elköszöntem a motortól is. Leszálltam, megsimogattam a bukómat, összehajtogattam a cucccom, majd kimentem a tárolóba, és patt-patt-ot adtam Káva-Kövi-Kawának.

– Pihenj csak! De még visszajövök! Ülök én még a hátsóüléseden!

Egy hete, azon a bizonyos Duna-parti sétán már egyedül mentem ki a stég közepéig, utána a végéig. Úgy éreztem, mintha lebegnék. Olyan eufórikus érzés volt ott állni, a keskeny pallón és beleolvadni a végtelenbe.

Most, hogy jó az idő, már tervezgetjük párommal, hogyan is lesz ez a motor-dolog. Életem egyik nagy szerelme. Nem, nem fogom abbahagyni! Ha először csak méterenként, de menni fog. Csakazértis, pöttyjusztis!

Naponta próbálom az újabb és újabb lépéseket. Csak kicsiket, lassan. Menni fog, mert menni kell! Harcos vagyok!

Vigyázz Világ, mert jövök!

Csak előtte iszom még egy nagypohár kávét…