… de mennyire rosszul csinálod… idebújsz, átölelsz, beleszuszogsz a fülembe, és azt mondod, szeretlek… de nincs tovább…
Nem így kell!
Küldj egy sms-t, vagy írj egy e-mailt, s ha mégis azt választod, hogy személyesen, hogy a szemembe… akkor legyél közömbös, rideg, hogy gyűlölni tudjalak, majd rúgj egyet a szívembe, oda, az általad billogozott részbe, s mérj végig megvetően, azután hátatfordítva lépj ki az ajtómon, és az életemből, s ne nézz vissza…
Nem kell hogy sajnálj, hogy megkímélj bármitől is… nagylány vagyok már…, s bár nem értem, mi miért történik most, és nem is tudom felfogni… de ne sajnálj… soha nem engedtem senkinek, hogy sajnáljon. Ne töröld le a könnyeim, ne szoríts magadhoz… így nem tudlak elengedni…
El akarsz menni? Nem! Azt már nem! Végigcsinálom, ha beledöglöm is…, s ezen az éjszakán egy szemhunyást sem alszom, mert ha mégis elnyomna a fáradtság, akkor ellopok az időből, abból, amíg még felkelésig az enyém vagy… és csak nézlek… és azon gondolkodom, hol romlott el…
Az ébresztőkávé keserű… a könnyem sós… a cigaretta torokkaparó… a csókod még mindig gyöngéd és mentholos, mint az első, ott, a buszmegállóban…
Két fekete, csuklyás alak imbolyog a szürke, hajnali ködben… a buszon nem nézünk egymásra… nem beszélünk, először történik, hogy nem beszélek, beszélek, beszélek… a szavak már nem jelentenek semmit… ha egymásra néznénk… talán…, de makacsul bámulunk kifelé az ablakon… A híd… amit annyiszor akartam lerombolni… a sok-sok reggeli elválás hídja… mielőtt leszállsz, mégiscsak a szemedbe nézek: – Menj! – mondom. – Vigyázz magadra! – mondod… de az utolsó integetés elmarad…
Újabb híd. Alatta már lehet sírni, a kapucni jótékonyan eltakarja az arcom, a bőrkabátomon fénylő cseppekre rá lehet fogni, hogy az eső (pedig nem is esik, talán a falevelek hajnali dérzúzmarékai hullottak rá), a kiskocsma, a tó… leszállok… a könnycseppek gyűrűket zargatnak a víz felszínére, de látod, mondtam, hogy nincs viziboszi…, nincs vizimanó…, vagy csak egyiket sem érdekli, mi is történik velünk… és hiába várom, hogy a nyakamon érezzem a csókod, váratlanul, mint akkor… hogy újra beleborzongjak… csak a hidegtől reszketek…
Amikor belépek a gályaajtón, hátradobom a csuklyám, és az első ember akibe belebotlom:
– Kicsikincsem (ha tudná, hogy mit szaggat fel ezzel az egyetlen egy szóval!!!), mi a baj?
– Megsemmisültem – suttogom. – Megsemmisültem, Piroska néni.
… s közben beleszakadok, hogy nem vagy többé…
2008. február 16.
Lyrian ©
Saját készítésű videó – előadók: a barátaim, akikre nagyon büszke vagyok.
