Egy kávé mellett...

Megint felháborodtam, megint megdöbbentem, mert megint hallottam… Kb. három éve írtam egy kissé hosszúra sikerült hozzászólást egy baráti társaságos oldalon, ahol éppen nagy vita folyt erről a témáról. Megosztom veletek… lehet, nem is kávé kellene mellé… szerintem…

************************

Megdöbbentem. Felháborodtam. Akkor, amikor napok óta olvasom a
hozzászólásokat Abinéri Márió a ‘Családi erőszakról’ cikke alatt (és
itt most a negatív hozzászólásokról beszélek). Magát a cikket igenis
jónak tartom, de én szeretnék a gyerekektől elvonatkoztatni, bár ők is
szenvedő alanyai az anyát terrorban tartó apa viselkedésének. A
megdöbbenésem egy másik cikk volt. Egy újabb kérdés… ami engem is
érintett, de a hozzászólások… csak nyitottam tágra a szemem minél
többször elolvastam.



Tegnapelőtt megjelent egy újabb cikk, a Dühöngőben, Győri Zsuzsa:
Pofonok, ütések, rúgások…!?. A barátnőjéről ír, akit úgy megvert a
férje, hogy eltörött két bordája. A szerző azt a kérdést teszi fel,
hogy mi játszódhat le egy férfi (vagy nő) agyában, mikor azt üti, aki
mellé később befekszik az ágyba.



Életemben először meséltem el a hozzászólásomban nyilvánosan, én hogyan
éltem meg azt az egy évet, ami 4 éves házasságom végső éve is volt
egyben. Mielőtt tovább írnám gondolataimat, bemásolom ide:



‘Nekem 1 évembe telt, hogy elmeneküljek a volt férjemtől, aki nem
ivott, nem nőzött, egyszerűen csak vert. A középső gyermekem 7 hónapra
született, mert belesegített. A kórházban határoztam el, hogy elválok.
Onnatól kezdve szinte mindennapivá vált a terror. A gyerekeimmel
fenyegetőzött, hogy mit is fog velük csinálni. Szétverte az arccsontom,
az állkapcsom, kiverte a fogaim, a markomban tartva szaladtam a
kórházba, úgy ültetgették vissza őket még időben. Szépmetszésű orrom is
ennek eredménye. Ütött, a saját kezemmel, amíg a bütykeim véresek nem
lettek (utána azt hazudta, hogy én, a tükör előtt vertem meg saját
magam, hogy rákenjem, és a legfélelmetesebb, hogy hittek neki, a saját
anyám is, hogy biztos én provokáltam ki), szétrúgta katonai bakanccsal
a hátam, a mai napig érzem időváltozáskor. Hogy miket csinált még, azt
talán nem sorolom, a rendőrség nem csinált semmit, CSB (családi balhé),
ennyit mondtak.



Amikor elköltöztem, én, a két gyerekkel, újrakezdve a semmiből,
ránktörte a lakást, és akkor fordultam szembe vele először. A hátammögé
penderítettem anyámat, és felkaptam a nagykést. Soha nem fogom
elfelejteni azt a csodálkozó tekintetet, akkor, ahogy rámnézett.
Először merészeltem védekezni, ellentmondani. Ősöm lássa lelkem, hogy
akkor, ott, abban a pillanatban ha csak egy lépést tesz… de
megfordult, és elment. Néha még jött a gyerekekért, aztán nem láttam
többé. A gyerekeim tudni sem akarnak róla.



Ha cinikus akarnék lenni, bölcs mosollyal azt mondanám, hogy jobb
plasztikai sebészem volt, mint Cher-nek. De egy biztos. Soha többé nem
emelhet kezet rám egyetlen férfi sem. Már nincs miért visszatartanom
magam, és nem félek tőlük. Mert amíg látják a rettegést a szemedben,
nekik nyert ügyük van. Hát nem adom meg nekik ezt az örömöt.’



Két hozzászólás döbbentett le igazán:



‘Na nehogymár sajnáljuk az olyan embert, aki visszamegy megveretni
magát.Mindig van választási lehetőség.Nem a pasi a hibás, hanem aki
elviseli,akivel megteheti.Mit tud a verekedésen kivül,amiért vele
maradnak?Sajnos Én is ismerek ilyet,és nem sajnálom.Még Én is
belerúgnék az olyan nőbe,aki engedi, elviseli a verést.’

(Janku Mihályné (marcsó))



‘na azert ne sajnaljuk annyira azt a szegeny not mert szerintem azon
nok tobseget akit vernek valamilyen uton
kierdemlik….valamivel,valahogyan.Vagy lehet hogy a ferfi alkohol vagy
egyeb problemakkal kuzkodik.Szerintem ebben a temaban is mindenkinek
igaza van ,de szerre.’

(szilvia janosi)



Igazatok van, nektek, kik nők vagytok, s ez a véleményetek. Rúgjunk még
bele. Igen, megérdemlik, ha megverik őket. Szegény férfiak, problémáik
megoldásaként a feleségüket ütik. Mennyire sajnálom is őket. Vagy
fogjuk az alkoholra. Van amelyik nem iszik, csak alapjáraton hülye. Nem
tudom elhinni, hogy nők így vélekedjenek erről az igenis megborzongtató
témáról.



Soha, az azóta eltelt 20 év alatt nem jöttem rá, miért is történt velem
az, amit elmeséltem. Az volt a bűnöm, hogy a gyerekét szoptattam? Mert
akkor igaza volt, hogy odajött, és szó nélkül szájonvágott. Vagy az,
hogy felvettem a telefont…? Ha igen, akkor tényleg ki kellett kapnia
a kezemből, és a telefonkagylóval ütni… Vagy az erőszakoskodások?
Biztos sokszor mondtam esténként nemet, és csak így tudott érvényt
szerezni férji felsőbbségének.



Most, ahogy rágondolok, még mindig lever a víz, és sírni lenne kedvem.
Ennyi idő alatt sem tudtam megfejteni a ‘miérteket’. Akkor még nem volt
segélykérő telefonszám, igaz, telefonálni sem tudtam volna, mert
elzárta a készüléket. Szuterénban laktunk, az ablakokon rács. Minden
reggel bezárta rám, és a gyerekekre a lakást. Alig vártam a pillanatot,
hogy lépni tudjak. Csellel, fifikával, bármivel… és amikor ez eljött,
léptem. Elköltöztem. 47 kilósan, csonttásoványodva, két pici gyerekkel,
de újrakezdtem. Sokáig nem bíztam senkiben… és még ma sem tudom, hogy
a sok megaláztatás után hogyan tudtam egészségesen élő, és gondolkodó
Nő maradni. Így, nagybetűvel…



Van egy mondás: ‘Amibe nem halsz bele, az megerősít…’. Nagyon igaz mondás.





2007. december 05.

… és most hozok egy pohár vörösbort…

Tegnap sokat beszélgettünk nagyfiammal. Ült a háromlábú billegősszéken és mesélt. Ahogy néztem, úgy elkezdett fájni odabent az a hülye ketyegőm, de úgy… Sietve pisilésre hivatkoztam, s berongyoltam a wc-be kibőgni magam. Pár hét és nem lesz már éjszakákba nyúló dumcsi-party, hülyéskedés, meg ilyen igazi “anya-fia mennyire közel áll egymáshoz “. Elköltözik. Egy éve már beleszakadtam nagylányom szárnyabontásába, most ő megy. Igaza van. Saját életet szeretne a párjával, engedni kell, hogy menjen. Én pedig, jó anya módjára csak mosolygok. De tudom, hogy tudja, érzi, hogy én… hogy én…

Négy éve írtam róluk egy kis szösszentyűt. Ma hajnalban bőgve olvastam. Most pedig elmesélem a reggeli kávém mellett nektek is.

Hányszor hallottam ezt a két mondatot már a gyerekeimtől! Huhh, megszámlálni sem tudom már. A válaszom mindig ugyanaz: ‘ééén? hát tudok én normális lenni?’. Folyton bolondoznak, nevetnek, hullámoznak körülöttem, ontják a humorbugyorukból spontán előkapott marhaságokat, és élvezik, hogy velük élvezem.

Most itt ténfereg mellettem a legnagyobb. Szombaton horgászni volt, természetesen örült a tavaszi napsütésnek, hazaérve viszont már meglepetésként érte, hogy a tükörből a ‘Rettenthetetlen’ c. film harcosa néz rá. Fél arca jobb oldalt a vörös legmélyebb árnyalataiban játszott, a bal hullafehér. Így jár, aki elfelejtkezik a napsütés átkos hatásáról! Három csaj dőlt háromfelé a röhögéstől kétségbeesett halálhörgései nyomán. ‘Jól van, röhögjetek csak!’ felkiáltással vágta magára az ajtót, majd kiosont, halkan kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és eltűnt megint. Pár perc múlva már harciüvöltéssel rontott a szobába: ‘renegáááát letteeeem, klánt változtattaaam!’, és büszkén mutatta a stikában elorzott vacsorai tejföllel bekent képét. Most már csak annyi a változás, hogy inkább álarcát magánfelejtő, s úgy napfürdőző Zorró+egy mosómedve hatását kelti, ha ránézek. (Jelenleg a nyelvét nyújtogatja Rám, és durcás képet vág!)

Ugyanez a fiú viszont máskor, amikor az én kilométerhosszú lelkivilágom lement omegába (mit nekem alfa, béta, gamma!, ha én lemegyek, akkor alaposan teszem, nem kicsinyeskedem a depressziómmal), elcsente fekete szemceruzámat (azóta sem találom, pedig megesküdött mindenre, ami nekem szent, hogy visszatette a helyére), kipirosította magát (hihihi, most nem kellett volna), kimonót öltött, szőrös lábszára kilógott belőle, 47-es edzőcsukájában sikkesen belibbent a szobába, 2 méteres kínai falilegyezőmet kecsesen, és kacéran lengette maga előtt, 2 centis szempillát rezegtetve, furmányos gésa mozdulatokkal táncraperdült, és előadta a Kill Bill 2. betétdalát, japánul. Hát így próbálj omegában maradni!!!!

… vagy elmész velük piacra. Már az is gyanús, nagyon gyanúúús lehetett volna, hogy egyáltalán ők, saját maguk felajánlották. Hmm, gondolhattam volna rá, hogy valami turpisság sül ki belőle. De én inkább büszke voltam rájuk, hogy végre beérett nemlétező anyai szigorom gyümölcse, és önként, dalolva jönnek velem. Kérem a kiló almát, nem véve észre, hogy tömegesen eltűnnek mellőlem, egymagam állok az eladó előtt, majd csörög a telefon. De hogy csöröööög! ‘Seeebúúúús, mitakaaasz? kááávét? nííícseeeeen! szendvííícs? nyemadooooook! menyinnnen, hüüüülyeee köcsöööög………’ stb. 80 éves árúsnéni szemei kerekednek, kezében a két almával, amit éppen a szatyorba akart helyezni megdermedt, én meg kétségbeesetten kapkodtam a ‘sohamegnemtalálható’ mobil után, hullottak a kezemből a nájlonszütyők, repült a zöldség, a lángoltkolbász, őrült káosz keletkezett körülöttem, mire le tudtam lőni szegény telefonomat. Csak utána hallottam meg a hátam mögött gurgulázó röhögést, de mire megfordultam, már blazír képpel, ‘nemisismerjük azt a lökött nőszemélyt’ kifejezéssel az arcukon álltak három standdal mögöttem. Volt is kergetőzés a piacon.

Szalagavató, szintén fiamnak. Egy hetes őrült hajrá a ruhákkal, cipőkkel. Lányom két napig kétségbeesetten tanult ‘suhanni’ az előszobában tűsarkú bálitopánjában. Ophélia őrülési jelenetét előadva kapaszkodott a falba, két kézzel kitámasztva magát. Néha ráborult a tapétára, tíz körömmel kaparva, zokogva, ‘éljen a világbéke’ sikítással vonszolta magát tovább. Én érdeklődő arckifejezést vágtam hozzá, a többiek ‘hajráááá, mindjárt a végéreérsz!’ felkiáltásokkal bíztatták. Majd leborult a földre és ott sírt a nevetéstől. Mi is! Én morogva válogattam a ‘sohanemvolt’ estélyidresszeim között, világvége hangulatban, mert utálom a felhajtásokat, de egyszer szalagavat az ember kicsinyke, 192 cm-es fiacskája, bííírni kell a strapát. Sokadik kérdésemre, hogy ‘mit is vegyek fel?’, egy röpke választ kaptam: ‘tök mindegy, úgyis te leszel a legextrémebb anyuka, de ha ránk hallgatsz, akkor előre a konyhaajtót, hátulra a WC-ajtót, és kösd át spárgával!’ Meghatódva, könnyeimmel küszködve vágtam hozzájuk az éppen kezemügyében lévő bakancsomat. Aztán ők csodálkoztak a legjobban, amikor lekeringőztem az összes anyukát, és hazafelé, a korcsolyapályává fagyott úton tűsarkúban salsáztam a legjobb barátnőmmel, hátulról halk suttogásukat hallva: ‘Ezek nem épek! Mindjárt fenékre ülnek. Hová tetted azt a hülye fényképezőt? Nálad volt! Nemiiiis! Nálaaad!’ Persze nem találták, így nem sikerült megörökíteniük őrült vitustáncunkat. Később kiderült, hogy az én táskámban lapult a gépezet, mert mindent bölcsen odatettek, mondván, te elbirod, vigyed. Nálad legalább nem veszik el.

Mi mindent megszavazunk. Jobbak vagyunk, mint a parlament. Egy szemétlevitelt családi gyűlés, naptánc-eljárása, kisorsolandó cetlik írása (hüülyeee, nem ér mindegyikre az én nevemet ííírniiii!) előz meg. Aztán rohad a szemét még vagy két napig a konyhában, de megszavaztuk, elégedetten dőlhetünk hátra, hogy milyen diplomatikusan oldottuk meg a helyzetet.

Ha itt ülök a gép előtt, fejemen a fülesemmel, és javában hörög a metál, amit szeretek, (reggeli alapfelállás: fiam szobájából üvölt a Depeche Mode, lányoméból a nyálas-romantikus, nálam a Motörhead vagy valami jó zúzós magyar “ereszdelahajam”, óriási hangzavar és káosz, sorszámosztás a fürdőszoba előtt, de mindig más megy be furmányosan kicselezve az éppen aktuális szám tulajdonosát), természetesen nem hallom, hogy éppen mit üvöltöznek nekem nagy bőszen, hiszen akkor kell ám elmondaniuk mindent, akkor jut eszükbe 3 évvel ezelőtti történet, majd megjegyzéseket tesznek, halláskárosultnak titulálnak, én pedig nagy rutinnal, hátra sem nézve bombázom őket a kezemügyében lévő tollakkal, egyszer még egy kávésbögrével is. Éééés nem tudnak elugrálni előlük! Gyorsabb vagyok náluk! Prímán el tudom találni a delikvenseket.

A legkisebb sem lóg ki a sorból. Nemrég bement a fiam szobájába, az ottani számítógép előtt ült hímnemű csemetém, és lányom barátja, a két lány unott képpel bámulta a tévét, nem foglalkoztak velük, ez maradt nekik. Mire Cindy nagy sóhajjal és a 7 évesek teljes életbölcsességével megjegyezte: ‘Hmm, pasik! Előbb a gép, aztán a csajok!’, és széles vigyorral csatlakozott a két lányhoz valami irdatlan hülyeséget nézni. Szerinte a legjobb film az, amiben van szex, robbantás és dinoszauruszok. Az első szó értelmével még gondjai vannak, de szerinte ez a mondat így teljes.

Hát ilyen az én kis családom. Őrült és gyönyörű! De én így szeretem őket, ilyen bolondosnak, vidámnak. Talán ha megváltoznának, én is kitagadnám őket. Csak tudnám, miért sóhajtanak fel az osztálytársaik, hogy ‘én is ilyen anyut szeretnék magamnak’. Nem értem. Miért is????


2006. – valamelyik koratavaszi hónapban

Most megint belement a sminklemosó a szemembe. Csípi. Megyek egy bömbirongyiért… és most valahogy nincs kedvem táncolni az esőben… de lehet, hogy azt kellene, de az már egy másik történet…

Legyen szép napotok!

A “siserahad” két évvel ezelőtt…