Az egyik blogban olvastam, hogy szinte más sem ömlik az ujjaitokból, csak és kizárólag a fogyókúra. Ilyen diéta, olyan zsírégetés, “akkorisvégigcsinálom”, most futok, tornázom, bérletet vettem… nem sorolom tovább. Belétek kukkantottam és tényleg!
Voltam én már 98 kiló a harmadik gyerekem után, nagyon nehéz volt leadni, tudom milyen egy fogyókúrát végigcsinálni. Sikerült, vígan rohangáltam a 65 kilómmal, a 38-as méretemmel, aztán tavaly hirtelen elkezdtem fogyni. Reggeltől estig ettem és csak vékonyodtam, mint az a bizonyos gyertyaszál. Először nevettem rajta, aztán hümmögtem, később kétségbe estem. Ifjonc (párom) is megjegyezte: – Már nincs mit rajtad fogni. Neked nincs is combod! – Az utolsó löketet azonban nem is ő adta, hanem egy másik megjegyzés.
Koncertre mentünk, jó kis zúzósra, úgy kikapcsolódásképpen. Megérkeztünk, leszálltam a motorról, sisak fejről le, oda a haverokhoz, és Laci hirtelen félrehúzott: – Hmmm, már frászoltam, hogy falaznom kell, Ifjonc egy másik nővel jött. Hová a jó édes búscsudába tűnt a régi Lyr? Mi a fenét csináltál magaddal? Te, aki simán leverted a lécről a harmincasokat vagy 10 évvel öregebbnek nézel ki, mint amennyi vagy! Hol a büszkeség? Hol a “csodanő”? Hová dugtad el az “igazi” Lyrt?! – és akkor kaptam sokkot. De nagyot! Hát már ő is, és a többiek is…
Az ideg!!!! Mindenki ezt mondta. Ne idegeskedj és hízni kezdesz! Általában pozitívan állok az idegi dolgokhoz is, de akkor már mindenen diliztem. A lakáson, a csekkeken, a munkanélküliségen, a tanfolyamon (amit akkor kezdtem el), lényegében mindenre ugrottam. Sulistársaim is mondogatták, hogy: – Igen, híznod kell, basszus, te már nem is látszol se szemből, se oldalról.
Odaálltam a tükör elé. Borzalmas látvány volt! A melleim lógtak, mint két leeresztett léggömb, a hasam dettó. A karom egy szál vékonyka ágacska. A csontjaim kibökték a bőröm, a combjaimról pedig már nem is beszélek. De ha ennyit zabálok, akkor ez hogyan lehet? Elbőgtem magam, és leköptem a tükörképem. Szó szerint! Jött a fogadalomtétel: nincs dili, ahogy esik, úgy puffan és zaba, zaba, zaba. Körömpörkölt, csirkepörkölt nokedli nélkül, reggel-délben-este, (éjjel is!) nasi tonnaszámra. Eredmény nulla! Azaz újabb mínuszok. Végül már alig voltam 50 kiló.
És akkor jött egy jótündér! Msn-en nagyon sokat beszélgettünk, ő is csak hümmögött, de igazából nem mondott semmit a problémámra. Aztán hirtelen csöngött a telefonom egyik délelőtt. Ott állt a kapuban. Tatabányáról. Felült a vonatra és jött. Délutánig dumáltunk, mindenről, ami éppen eszünkbe jutott. Csak arról nem, hogy is nézek ki. Aztán visszautazott. Este ennyit írt msn-en: – Holnap elmész egy gyógyszertárba, vagy bárhová, ahol bébitápszert lehet kapni, és elkezded inni. Iszod literszámra! Nem barmoskodsz, nem húzod a szád, nem írsz nekem most ide hülyeségeket, hanem azt csinálod, amit mondok. Röhögni sem kell! Tudom, hogy nem vagy normális alapjáraton, de hallgass rám!
Másnap betáraztam a bébilöttynek valókat. A család röhögött, amikor nekiláttam kotyvasztani. Uncsiöcséméktől cumisüvegeket kaptam (a gyerekek már úgy sem használják! – felkiáltással), amin elpicsorogtam magam. Majd egy nap önsajnálat után (ez úgy néz ki, hogy fekszem, nézem a plafont, és közben szépen lemegyek “omegába”), megráztam magam és döntöttem. Felőlem sikítva hempereghetnek a röhögéstől, betartom. Nincs több dobásom, sőt ötletem sem, próba indul!
Reggel úgy indultam suliba, hogy a két cumisüvegből az egyikbe kávét pakoltam, a másikba bébipapit. Amikor előszedtem, csak a kerek szemeket láttam, de senki nem nevetett. Teljesen átérezték a gondom. Egy plusz kiló helyett tíz kiló szeretetet kaptam abban a pillanatban. Ittam és ettem az órák alatt, a villamoson (képzelhetitek, hogyan néztek rám, amikor előrántottam a kisméhecskés cumisüvegemet), takarítás közben, bárhol-bármikor.
A bűvös mutatónak a 60 kilóra való löködése kínkeserves volt. Dekánként híztam, majd megállt. Újabb hét, újabb 10 deka. Végre-végre átbillent a mutató, és meg sem álltam a 65-ig, majd tovább. Most stabilan állok a 70 kilómmal, a 95/D-s cickómickóimmal, az enyhén dudorodó “viselősgyík” hasammal. Egy év után. Már nincs cumisüveg, de díszhelyre tettem ki, hogy mindig lássam. Nem akarok fogyni! És ha megint jönne a dili, akkor van miből leadni pár kilót, és még mindig jó vagyok.
A ráncaim kisimultak, már van mit fogni rajtam. 🙂 Újra a régi, az igazi Lyr vagyok. Az a “csodanő”, aki kenterbe veri a harmincasokat! (Laci szavaival élve!). A hajam fénylik gyönyörű kékeslilán, a szemem zöldje ragyog, és végre feltetováltathattam a karomra a második varratomat. Már volt mire!
Én elhiszem, hogy szörnyű az, amikor valaki duci, kövér, vagy csak annak hiszi magát, belesulykolják. De mielőtt nekilátnátok fogyózni, gondolkodjatok el. Az a felesleges 5 kiló bármikor jól jöhet. Aki viszont fogyni vágyik, annak hajrá!
Majd egyszer leírom azt is, én hogyan szabadultam meg attól a rengeteg kilómtól. Az már egy másik történet, egy másik kávé mellé.
🙂 kicsit túlzás az a sok fogyókúra, néha kényszercselekvésnek tartom, hülyeség, az agyban kellene lerendezni. Viszont örülök, hogy te rendbe jöttél.
🙂 Igen, jól érzem magam a bőrömben. Bár a 98 kiló bizony régen nagyon rossz volt, főleg azért, mert a térdeim, az izületeim nem bírták el a hirtelen nagy súlyt. Akkor muszáj volt! Egészségileg. De amikor nem muszáj, akkor miért? Mert divat? Mert mondják? Vagy mert csodaszépek akarunk lenni? Persze, mindez benne van a pakliban. Csak azt felejtjük el, hogyha lefogyunk, akkor sem fogunk úgy kinézni, mint a sok photoshoppolt sztár. 🙂
Szia! Most találtam ide hozzád, és bevallom, jópár kávét elfogyasztottam veled 🙂 nagyon izletesek, köszönöm, és ha nem baj, jövök még 🙂
Csak gyere nyugodtan. 🙂 Egy kávéra mindig szívesen várlak és természetesen mindenkit, akit érdekelnek a meséim is hozzá. 🙂