Újra itt!!!
Két év kihagyás után. Az előző blogomat egy laza csuklómozdulattal töröltem, szerintem senki nem fog véres könnyeket ontani miatta.Nem volt valami nagy szám, és rájöttem, stílust kell váltanom. Kb. olyanokat szeretnék írni, mint a Szex és New York Carrie Bradshaw-ja . Szex van, New York nincs. Ettől függetlenül nem fogok pánikba esni, hiszen kis fővárosunkban is történhet sok-sok érdekesség, nemcsak a messzi távolban. Itt is vannak ugye nők, és elszórtan találhatóak értelmes, túlnyomórészben viszont érthetetlen, értetlen és éretlen férfiak.
Mi nők viszont csak értelmesek lehetünk. Szépek, okosak, ügyesek, talpraesettek. (Itt kicsit fényezem magunkat, de segáz!) De mi sem vagyunk egyformák! No itt a pikantéria veleje lányok! A nagy “mindentudásunkkal” rontunk el maximálisan mindent, értünk félre alapvető dolgokat, ami a pasik szerint természetszerűen egyszerű és felfogható.
Itt van például a “nem” szócska, ami számunkra teljesen érthető. A pasik számára is. Csak két oldalról közelítjük meg a jelentését. Mire is gondolok most? Megpróbálom elmagyarázni.
Nemrég olvastam egy férfiú cikkét, ki azért sírt, hogy miért is nem értjük meg mi Nők, ha egy Férfi, azaz pontosabban Ő, azt mondja, hogy: – NEM!
Jogosan kérdezhetnénk mi, Nők is, hogy a Pasik miért nem értik meg azt a szót, hogy: – NEM!
Majd később felvetődött egy másik cikk alatt az újabb kérdés (egy hölgytől), hogyan koptassuk le a pasikat.
Drága Hölgyeim és Uraim! Miért is kellene könyv ehhez? Az ötletek kifogyhatatlanok, nem hiszem, hogy segítség kellene ehhez a problémához. Vagyunk annyira találékonyak, hogy meg tudjuk oldani magunktól is. Van aki drasztikusan “koptat”, van aki “lepattint”… s még sorolhatnám a végtelenségig.
Nem hiszem, hogy az a megoldás, amit szintén egy Hölgy hozzászólásban írt, nagyon etikus lenne. Szerinte vigyük el a pasit a legdrágább étterembe, hozassuk ki a legdrágább kaját, italt, és szórakozzunk felhőtlenül azon, milyen kínkeserves képet vág hozzá (bár itt hozzátenném, hogy elég ciki az is, amíg ott iszogatja a Hölgy a kisnapernyős koktélkáját, és a férfiú sürgős pisilésiingerre hivatkozva elhúz az illemhely felé, már nem biztos, hogy viszont is látja!… s bizony a fizetésnél Ő fog kínkeserves arcot produkálni). No, ezt azért már nem! Én is tiltakozom az ilyen ellen, nemcsak azok a Férfiak, akik teljesen jogosan elutasították a “lepattintás” ezen formáját.
Fogjuk fel inkább humorosan a dolgot. Lehet, hogy az alább leírtak nem tetszenek majd mindenkinek, de még mindig jobb, mint az éttermes-megoldás.
Eszembe jutott ugyanis a saját történetem, kb. 4 évvel ezelőtti. Megismertem egy férfiút. Már az elején letisztáztam, hogy marha jól megértjük egymást, de nem ő az én “királyfim” azon a bizonyos “fehér lovon”, barátságnál többet tőlem ne várjon. Ettől függetlenül csak nyomult, és nyomult, szerinte egy pasi sem lehetett nála szebb és okosabb, és biztos én vagyok a vak királylány. Mivel értelmes módon még beszélni sem lehetett vele, azért én nem haragudtam meg rá (amúgy sem tud senki feldühíteni, akinek pedig valamilyen oknál fogva mégis sikerül, hááát… Cselhez folyamodtam.
Első lépésben elvittem egy vásárló-túrára. Órákat keringtem vele a legnagyobb áruházban, leszedtem, megnéztem, kosár, pénztártól vissza… nem riadt meg. Szerinte ez előjáték volt…, s előbb-utóbb úgyis eljutunk az ágyig.
Majd bedobtam az oroszlánketrecbe. Felhívtam hozzám, csak azt felejtettem el elcsicseregni neki, hogy az összes kölyköm otthon leledzett. Szívták a vérét ezerrel, pedig semmibe nem lettek beavatva, csak adták magukat, de azt erőteljesen… Kb. fél óra múlva már kezdett leamortizálódni a férfiú, és kétségbeesett fintorokat lehetett látni az arcán, majd odasúgta:
– Nem lehetne az estét nálam folytatni?
– Dehogy lehetne! Hogyan is hagynám itt őket egyedül, hiszen még olyan kicsik és védtelenek! – mondtam ártatlan arccal. (19, 16, 7).
Ezek után sürgős teendőkre hivatkozva (este 10-kor) elköszönt.
Egy hétig minden este hívott, hogy menjünk el valami iszonyromantikus helyre. A “nem” szócskát füle mellett elengedve csak erősködött. Végül elmentünk a világ legromantikusabb tavához, nemmessze tőlünk. (Ez a hely gyönyörű, szépséges, csodás esténként, de csak messziről. Okát pedig csak én tudtam, ugyanis nappal elég sokat jártunk oda fiammal, horgászat céljából, de ahogy kezdett alkonyodni, mindig kotródtunk villámgyorsan hazafelé.
Magához a “csodahelyhez” egy keskeny, de annál “bokatörőbb” ösvényen lehet lejutni. Lámpa sehol, én viszont denevérként tájékozódva a sötétben, kecsesen ugráltam át a köveket, néha vissza-visszafordulva, s láttam, ő is próbál férfias megadással, s a szitkokat foga között morzsolgatva követni. Tavon átívelő kis fahíd, tavirózsák a víz felszinén, nyári szellő susogott, amit a békák fülharsogtató kuruttyolásától nem nagyon hallottunk, és a világ szúnyogtermésének háromnegyedrésze… (Aki olvasta, vagy látta a Tüskevárat, az pontosan tudhatja, miről is beszélek.)
Már ott áltam a híd közepén, ábrándos arccal néztem a Holdat (szinte láttam, ahogy fent vigyorog), s várakozóan tekintgettem a férfiú felé, mikor is ér már oda. A vérszívó vámpírok pedig azonnal lecsaptak védtelen áldozatukra, ahogy a hídra tette a lábát. (Én kb. 10 kiló elriasztókrémet kentem otthon magamra előrelátóan.
Végre odaért. Lihegve, arcán-karján-lábán az éhes had nyomaival…
– Most akkor megölellek – mondta, miközben egyik kezével bőszen vakaródzott, a másikkal a repkedő egyedeket hessegette… én pedig nekidőltem romantikusan a hídkorlátnak, és sírtam a röhögéstől… na, akkor esett le neki… még a szúnyogokat is elfelejtette… majd ennyit mondott:
– A büdös életben nő még nem szivatott meg ennyire… -, és ő is rádőlt a korlátra röhögve…
… azóta barátok vagyunk… nagyon jó barátok…
Jó tanács:
… nem kell belemászni a másik lelkivilágába, csak “finoman” rá kell világolni, hogy a “nem”-et tényleg azért mondjuk, mert “nem”, és nem azért, hogy meggyőzzenek minket arról, hogy “szivem, nem is úgy gondoltad, csak túl szemérmes vagy”!
