Egy kávé mellett...

No tessék, csak jött, átviharzott a lakáson, kezembe nyomott egy csokor virágot, megcuppáltam a névnapja alkalmából, elvégre Kitti a drága, és már rohant is.

A szélvész, a vihar… a suhanós… az én lányom… húsz éves… Kire is ütött ez a gyerek???

Pár idézet az írásaimból, róla…

-.-

Aztán
megszületett Kitti, a kis “koraszülött” 7 hónapra. Jól kinőtte magát
azóta, bár már akkor sem volt kicsi. Most 42-es lábbal, 16 évesen,
szilárdan áll az élet talaján, néha nagyon szőke aggyal, néha
bölcsebben, mint én bármikor, és benne mindig látom önmagam, a régi
énem néha annyira megdöbbentően szembesül velem, hogy csak
ámulok-bámulok. Megosztja a titkait, élete apró-cseprő örömeit,
szelesen forog-pörög, haja selyemként úszik ilyenkor, néha
csetlik-botlik, “suhan”, ahogy ő mondja. Az első szerelem
szépségét-viharát éli éppen meg, már érti, milyen érzés, ha odabújhat
valakihez, érti, hogy nekem ez miért hiányzik. Adj neki erőt Bosziősöm,
hogy kevesebb csalódás érje, mint engem, kevesebb könnyet sírjon el,
mint én.

-.-

Lányom a múltkor így szólt hozzám, miközben megperdült maga körül, és mellettem:

– Mamszi, látsz rajtam valamit?



Hmmmm! Anyám aszondta régen, hogy látni fogja rajtam, ha először…



Csitrim közben két centire dugta oda arcát az enyimhez, és simán közölte velem:

– Naaaa! Már nem vagyok szűűűűűz!!! Naaaa! Nem látod rajtam????



Kész! Padlót fogtam. Hogy csak így bejelenti! A szemembe mondja! De
olyan mint én. Az én anyám se vette észre. Felnőnek. Istenem, nemsokára
nagyi leszek. Kezdtem keresgélni az ‘ásdelmagadfelszerelésem’. Én, mint
nagyi!!!!!!!! Kezdtem roskadozni, felforgatni a lakást imamalomért,
rózsafűzérért….



– Naaaaa! Tényleg nem? Pedig nem is fááájt!



Úristeeeen! Még ez is! Most elmondja pontról pontra. Részletesen. Hogy
milyen volt. Hmmm, vannak még emlékeim mondjuk, arról is, meg arról a
másik izéről is, ami két különnemű ember között szokott történni… rég
volt, talán igaz sem vooolt!



Még közelebb dugta a pofiját:

– Már nem vagyok gyantaszűűűűz!!!! Kiszedettem a szemöldököm!!!!! És te
észre sem vetted! Hát anya az ilyen????? – és elröhögte magát!
Szétbugyborékolt a nevetése a szobában.



A megkönnyebbült sóhajomtól négy vitorlás vígan elszelelgetett volna a világ bármely tájáig. Mégsem leszek még nagymama!!!!!”

-.-

Nemrég, hajnalban, elindultunk dolgozni. Lemmy kipakolta a táskáját, a
kis kajásdobozát, amiben előző nap főtt kalbászocskát vitt evészet
céljából a melóhelyére. Kitett egy piros flakont is, amit én szépen
felnyaláboltam, és ‘kepöcsnek a hűtőben a helye!’ felkiáltással
bedobtam az ajtajába.



Pár nappal később látom, hogy lányom töprengő arccal áll a nyitott hűtő előtt, és elgondolkodva néz rám.

– Anszi, figyu, Andris azt kérdezte tegnap, hogy mi a célod ezzel a
flakonnal, hogy a hűtőbe tetted? Mondjuk, én is feltenném ezt a kérdést!

– Miért? Még nem láttál kepöcsöt a hűtőnkben?

– Azt igen, de miért hűtöd az Old Spice tusfürdőt???? -, és a kezembe adta kérdése tárgyát.



Megnéztem, és tényleg!!! De mit vártak tőlem hajnali négykor, teljesen
kómásan, kávészívás nélkül? Piros, piros, flakon, flakon… előző napi
kaja… tehát logikus volt, hogy csak kepöcs lehet… fene olvasgatta,
hogy mi is van ráírva.

-.-

Lányom, akivel három hónapja nem beszéltünk, s nem is láttam, csak
egyszer, mert éppen anya-lánya „haragbanvagyunk”, abból kifolyólag,
hogy saját feje után menetelve elköltözött (kire is ütött ez a
gyerek?), közli, megpróbálja elintézni, hogy ne dolgozzon, és vigyáz
Manóra…

– No para, Anszi!

-.-

No para, kislányom-nagylányom!

Boldog névnapot!

2008. március 11.
Lyrian ©

Két éve írtam, de még most is aktuális!

– . –

Egy kórházban dolgozom, immár két éve, az Onkológiai Osztály fekvő részlegén. Amikor megnyitották az osztályt (2006. februárjában), még csak két bejáratunk volt. Rossz helyre tervezték, pont a nőgyógyászat, és a szülészet mellett vagyunk, de az ajtókat zárni lehetett, átjárás nuku sehová… csak befelé… A bejárati ajtó felett ott virít: ONKOLÓGIAI OSZTÁLY. Rikítón, hatalmas betűkkel, csak a szemet nem veri ki.

Tavalyelőtt, március elsején kezdtem ott dolgozni. Májusra kihullott a háromnegyed hajam. A dús, nehéz hajkoronámból vékony kis cofli lett, régen ekkora volt, ha kétoldalt hátul hátrafogtam, a többi pedig lógdosott szabadon. A levegőben terjedő kemós szerek hatása. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lehet.. hogy nem csak akkor, ha kezelést kap az ember.

Egy éve megnyitották az új szárnyat. Most már nincsenek zárható ajtók, szabad átjárás van az osztályon, mert a műtéti tömbbe rajtunk keresztül jutnak az újraélesztő intenzívesek. Plusz még egy harmadik ajtónk is lett, a lépcsőházra. Pánikszerűen kezdtünk figyelmeztető papírokat gyártani, és ragasztgatni mindenhová, az ajtóüvegeken nem lehet átlátni, mindenhol cetlikbe botlik az ember szeme.

‘Az osztályon kemoterápiás kezelés folyik! Kismamák, gyerekek átjárása TILOS és VESZÉLYES!!!’, ‘Látogatóknak, kismamáknak belépni, átjárni TILOS!!!’ ‘Átjárás a II. emeletről!!!’ Folytathatnám, még miket irkáltunk ki. Mindegyik figyelmeztet, mindegyik óvaint… És mégis… mégis naponta veszekszünk hónapok óta az átslattyogókkal, akik nem veszik figyelembe a vészkiáltást…

A liftesek már rutinosan kérdezik ki a felfelé igyekvő terheseket, kisgyerekeseket, hová is készülnek a harmadik emeleten, és teszik ki őket a másodikon, elmagyarázva, hogy itt átmehetnek, és a másik lifttel fel még egyet. Naponta szidják őket, de ők rendeletlenül kitartanak, hogy fel nem viszik őket… még saját felelősségre sem… de a négy liftre nem jut elég kezelő, ezért simán veszik az akadályt, és baktatnak át rajtunk keresztül, fittyethányva a figyelmeztető kiírásoknak… legtöbben nem is veszik a fáradtságot, hogy elolvassák, vagy elolvassák, de mégis jönnek, és jönnek… Ha rájukszólunk, akkor csak néznek nagyokat, ők nem is látták… jaaa, én azt hittem, csak vicc a kiírás (óhhh, emberi gyarlóság és butaság!!!), miért zaklatjuk őket, pillanatok alatt átmennek…

A maradék hajamat tépkedem ilyenkor. Miért? Miért nem értik meg? Nem vicc, egyáltalán nem az. Persze, a rendszer is hülye, de legalább ők ne legyenek már azok!

Volt egy párocska, akik minden szólás, könyörgés, erélyes rátuccantás után is vígan császkáltak át rajtunk. Naponta többször. Végül meguntuk.

– Elnézést, egy pillanat – szólt oda a kolléganőm. – Megengednék, hogy végigvezessem Önöket ezen az osztályon? Csak azért, mert nemsokára talán Önök is idekerülnek, vagy a megszületendő, vagy az éppen kézenfogva vezetett két gyerek közül valamelyik… és már fogta is őket karon, vitte befelé az egyik női kórterembe.

Mind a négy ágyon feküdtek. Lovagnéni azonnal vágta a szitut. Bőszen kezdett hangosan mesélni róla, hogy milyen cuki kis parókákat lehet már kapni, nézze Cudarnéni (neki az időjárás ugyanis folyamatosan ‘cudar’), meg sem lehet különböztetni az igazitól. Fogja csak meg, és már vette is le, és adta a kezébe. Cudarnéni elismeréssel bólogatott, és odamutatta a kismamának. – Látja Aranyoskám, hogy mire képes a mai technika? Lovagnéni pedig bólogatott hajavesztett kobakjával. Pitésnéni közben odaszólt nekem, hogy nézzem már meg a kezét, mert mekkora ömleny van rajta, hiába próbálják már megtalálni a vénáját… kék-zöld-fekete színekben játszó karja döbbenetes látvány volt… döbbenve hátrált ki a párocska is, hátuk mögé zuhintva a két gyereket… soha többé nem láttuk őket arra…

Azóta már több osztálylátogatás is lezajlott, a betegeink maguk tessékelik ki az arraátsiklókat, közben a ‘levegő jótékony hatását’ emlegetik, feltűnően tologatják az állványukat, amin ficeregnek, és további jó egészséget kívánva csukják be mögöttük az ajtót, szemüket forgatva.

Egyszer hallottam, ahogy Szakállka és Indiánbácsi a nőgyógyászat felkeresése előtt a negyedik emeleti szemészet látogatását ajánlották azonnalra, hogy biztosan valami baj lehet a kismama szemével, ha nem látja a sok figyelmeztetést, és a hatalmas kiírást az ajtó felett.

Összefogtunk. Mi megpróbáljuk, mindannyian… az ott dolgozók, és a betegek, együtt, értük… és mégis, mégis terméketlen talajra hullik minden szó…

Felelőtlenség… mit tehetnénk még ellene?

Nem, képtelen vagyok felfogni, hogyan lehetnek emberek felelőtlenek!!! Nem magukért, hanem a megszületendő, vagy éppen totyogó gyermekeik iránt, mert ők bíznak bennük…

Talán az alábbi klippet kellene megnézetnünk velük, hogy más szülők mit meg nem tennének, ha gyermekük élne, egészséges lenne, hogy az életüket adnák ezért… nem tudom… már nem tudom… tehetetlenek vagyunk az emberi hülyeség ellen…Erre aztán tényleg nincsen gyógyszer!

Lyrian – 2008. július 02.

Csak ültünk egymás mellett, közöttünk egy üveg gyöngyöző rosé, melyet hosszú küszködés, nevetés után tudtunk csak kinyitni, két karcsú pohár, és beszéltünk-beszéltünk-beszéltünk órákon keresztül. Pedig tudtuk mind a ketten, egy mozdulat kellene csak, egyetlen rezzenés… de vártunk. Vártunk a másikra. Nem siettünk el semmit.

Majd megtört a mozdulatlanság. Kezemmel kisimítottam arcából egy hosszú tincset, mely a szemébe hullott… és beleszédültem az ölelésébe.

Lassan csókoltam végig a nyakát, megízleltem érzékeny bőrét, ujjai lesimították rólam a ruhám, majd ölbevett, az ágyhoz vitt, gyengéd mozdulattal letett, és elvesztünk egymás csodájában.

Kezei között életre keltem, nem kellett szó, mindketten tudtuk a mozdulatokból, mit szeretne a másik. Mint egy lassított felvétel, melyet csak filmeken láttam addig… Megtört nyakam mohón fogadta nyelve érintéseit. Bőrömön kalandozó ujjai nyomán forró hólyagok fakadtak, melyeket hűvös csókokkal gyógyított… körmöm sárkányokat, tündéket rajzolt a hátára… varázsoltuk egymást egy másik világba, ahol csak ketten voltunk, s akkor, ott úgy éreztem, forrás fakadt minden csókból-ölelésből. Arcomat hajába temettem, betakaróztam vele, ne lássa vágyam pirosan nyíló virágait. Kezemet a mellére húzta, éreztem szíve dobbanását, s a körülöttünk halkan hullámzó zene ritmusára ízlelgettük egymás testét. Úgy játszott rajtam, mint egy törékeny hangszeren, átvéve testem mozdulatait, ajkaink csak siklottak, úttalanul, beláthatatlanul egymáson-egymásban.

Majd újabb ritmus kélt… belémmerült, mint a tengerbe lenyugvó nap, hullámokat keltett, s csitított, gyermekké váltunk egymás által… játszottunk… Játszottuk a felnőttek játékát, nem véve észre, hogy a nappal alkonyatba, majd éjjelbe fordult, eggyé váltunk, szétszakíthatatlanul, s a gyönyör pillanatában egymás szemébe néztünk.

S ott megláttam… megláttam a mindent, a semmit, s a végtelent. Két szempárban tárult ki a világ egyszerre, s vágyunk csitultával sem tört meg a varázs. Belehaltunk-feléledtünk. Feküdtünk egymásba fonódva, szaporán dobogó szívvel, kezeink lágyan siklottak egymás testén, csitítóan-nyugtatóan.

Majd minden megváltozott. A varázslat szétfoszlott… némán szedegettük szétszórt ruháinkat, a mozdulatok lassúsága már az elválást hozta. A lassan kihunyó gyertyák fényében eltűnt a Tünde-világ, a megfoghatatlan, a visszahozhatatlan. Az ajtót halkan csuktam be, még kapaszkodva a semmibe. Szép volt, de csak volt. De volt, s nyomot hagyott a szívemben, a lelkemben, a testemben.

Kinyitom a szemem. Itt ülök a gép előtt, írom a leírhatatlan sután, talán nem érti meg senki, miért érintett meg oly mélyen az a délután, két néma ember, titkos szeretők találkozása. Nem tudom szebben-érzékibben megfogalmazni ami történt. De ha ismét lehunyom a szemem, és felhangzik az a dallam, minden visszatér.

Hiába akarom, hogy kitörlődjön az agyam hátsó zugából az egész, nem sikerül. Talán nem is akarom igazán?! Talán dédelgetem-pátyolgatom, elteszem szép emlékeim közé. A legszebbek mellé, oda, agyam kis fiókjába, majd becsukom, s ha hiányzik, újra kinyitom, előveszem, álmaimba illesztem. S újra szól a gitár…

2006. január 23.

Lyrian ©

… ez a gitár és ez a dallam…

Tegnap
este újra belenéztem a kutamba, abba a királylányosba. Vize most nem
zavaros volt, hanem kristálytiszta, és vakítóan fényes.
Visszatükröződött a telihold képe… majd szavak áradtak a mélyéből…
suttogó… sohakinemmondott szavak… dallamok… erősebben… még erősebben… s
hiába fogtam be a fülem, csak dübörögtek tovább… A hold eltűnt… egy arc
siklott helyébe… egy arc, mely hasonlított az érzelmeknélküli,
jéggédermedt, évezredes fáraószobrok arcához…

Megérintettem… végigsiklattam rajta az ujjam… hideg volt… s mégis,
lüktetett az élettől… csíkokat rajzoltam a homlokára… körbeíveltem
szemöldökét… letévedtem állára… feszesen összezárt szájára… s akkor
meghallottam… ott, belül, a lelkemben…



– Azért hiányzom, mert szeretsz… és azért hiányzol, mert szeretlek… a többit nem tudom…



Dühösen belecsaptam a vízbe…

– Nem akarlak látni!!!… Nem akarlak hallani többé!!!… Miért nem tudok
olyan lenni mint te voltál, aki úgy téptél ki egy pillanat tört része
alatt az életedből, mint azok az indiai csodaguruk, akik az
elmérgesedett szerveket kézzel szaggatják ki a beteg testből? Buta arc!
Tűnj már el!



Gúnyos mosoly…

– Eltűnjek? Biztosan akarod? Hiszen megígértem, hogy soha többé nem
hagylak egyedül… pedig mennyire féltél tőlem… Emlékszel? Ültem a padon,
azon a bizonyos padon… s vártalak… vártalak, azon a napsütötte május
reggelen… s reszkettél… nem bíztál önmagadban, mint ahogy most sem
bízol… s még te mondtad, hogy nem ismerlek, és soha nem is foglak
megismerni…



– Igen! Válj köddé… vízcseppekké… szivárványhíddá, mely szertefoszlik,
amikor eláll az eső a napsütésben, bármivé… de engedj el… engedj
elmenni… hagyd, hogy úgy búcsúzzak el, kurtán-furcsán, semmitmondóan,
mint egy idegen a vonaton, amikor leszállni készül a végállomásnál…



Nevetni kezdett…

– Vízcsepp… eső… szivárvány… soha nem akartad elérni a szivárványt… gyáva vagy…



– Én vagyok a gyáva?! Te menekültél el! Te döntöttél! Te mondtad, hogy
az ember tartson ki a döntése mellett, akár rossz, akár jó döntést hoz.
Te futottál el, nehogy megfojtsalak a szeretetemmel, a szerelmemmel…
Mit akarsz még tőlem? Miért jársz még mindig fel s alá a
gondolataimban, vájkálsz az érzéseimben, a létemben… ?



Az arc hirtelen komollyá vált… belemerült a vízbe, majd kiemelkedett, mintha csak hűsítette volna magát…

– Azért vagyok itt, mert most is félsz… hogy rosszul csinálod… hogy
újra félreértések forrása lettél… gondolkodj el… biztos vagy
önmagadban?… jól érzed magad a bőrödben?… s ne ködösíts… ne kezdj
el magyarázkodni… legalább nekem ne… s főleg magadnak ne… Neked
kellenek az érintések, a mozdulatok… ebből meríted az erődet… Mikor
öleltek át, úgy szívből, igazán? Mikor érezted a „csodamadárfészket”?
Mikor hallottad, hogy „most megyek aludni, és csendben szeretlek
tovább”? Mikor mondták utoljára azt a szót, hogy „szeretlek”?



– Hallgass már el! De nem!… Mondd tovább… Mondd el, miért fáj a Nincs?
És még meddig fog fájni? Pedig nem akarod, mindened kapálódzik ellene,
és egyszercsak rádtör, megállíthatatlanul, és tüzes folyamként árad
szét minden porcikádban. Mikor lehet átlépni, túllépni, kitépni,
szétszaggatni mindent, hogy ne legyen, hogy ne dörömböljön szét a
mellkasodban az a hülye ketyegő? Miért kell újra, és újra elsiratni,
pedig nem akarod, csak jön, csak úgy magától elindul. Amikor azt
mondják, ‘istenem, mennyi múltad volt már’ – s te csak annyit tudsz rá
kimondatlanul válaszolni, ‘igen, de jelenem nincs’. Meddig lehet ezt
még bírni?



Egy csobbanással emelkedett ki… a vízcseppek mélydallammal hullottak le
álláról… szemében haraglott a tenger zöldje, úgy sziszegte felém…

– Azért fáj, mert Te akarod, hogy fájjon… Te nem tudod átlépni… Te nem
tudod lezárni… soha nem magaddal törődsz… elemészted magad másért, aki
nem érdemli meg… mint ahogy én sem érdemeltem meg… ezért döntöttem én
helyetted… emeld fel a fejed, kicsi Béka… magasra, dacosan… ne
harapdáld a szád szélét tehetetlenségedben… döntsd le a magadépítette
falakat… és indulj el… s ne nézz vissza… soha ne nézz vissza… csak
így lehet… érted???



… sokáig nézett… hallgattuk a csendet… arcán keresztül láttam az ég
mélysötétjét… a felpislantó csillagokat… majd hirtelen visszaolvadt a
kút vizébe… vonásai szétkuszálódtak… s újra a telihold fénylett
helyette…



… értettem… megértettem… de már nem tudtam elmondani neki…

2008. május 23.
Lyrian ©

Már megint húz a nyakam. Rondán, alattomosan nyom ott hátul, a kisagynál. Remeg a kezem és a szám. Ezerfele jártam már a nyűgömmel, senki nem tudja pontosan mi is lehet ez. Miért nem tudok egyedül már az utcán sem járni, csak akkor, ha valaki velem van. Akkor viszont prímán elmegyek még a világ végére is.

Nem, nem pánikbetegség. Annak minden tünetét ismerem, hiszen tizenhárom évig nyúzott, tépett, lettem gyógyszerfüggő, majd egy nagy lélegzetet véve egyik percről a másikra letettem a bogyókat, lettem saját magamtól elvonós. Elvontam magamtól a „drogokat”, hetekig kínlódtam: hánytam, vakaróztam, üvöltöttem, sírtam, de megérte. Hirtelen tűnt el az egész pánik. Minden jó lett és „heppi”. Elkezdtem újra pörögni, forogni. Koncertekre járni, haverokkal túrázni… Megpróbáltam bepótolni mindazt, amit sok év alatt elhagytam, újra olyan lettem, mint tizenévesen.

Aztán megint beütött az a bizonyos pánik, de már nem az a pánik. Egy sima nőgyógyászati vizsgálaton találtak egy tojás nagyságú daganatot a méhemben. Mintavétel, hetekig vártam az eredményre, addig pedig elsirattam magam, végrendelkeztem, és még jobban belelódultam az Életbe. Mert hát hátha… Kórházban dolgoztam, onkológián. Pontosan tudtam, ha „pozitív” leszek, mi vár rám. Nem lettem pozitív. Az orvos ennyit mondott:

– Veled még nagy tervei vannak az életnek. Annyi, de annyi rosszat túléltél már… annyira közel álltál néha az összeomláshoz, hogy most igaz, megijesztett, de csak azért, hogy még erősebb legyél. No, akkor irány a nagy kalandok felé, kislány!

… és nemrég, két éve, egy kora tavaszi napon arra ébredtem, hogy dagad a lábam, majd térdtől lefelé nem érzem. Semmit. Mintha csak odáig tartott volna a testem. Aztán elmúlt, visszatért. Majd elkezdtem szédülni, csak úgy rapszódikusan, bármikor előjött. Utcán, itthon, bármerre jártam. Betegácsi és orvostól orvosig lett a napi programom. Szúrtak, kukkoltak, nyomogattak, UH (vénásan mindenhol, nyakban, végtagokban), koponya CT, MRI, semmi eredmény. Mindenem negatív lett. Emlékszem, a nyaki UH-n kérték, vegyem le a pólóm, én meg közben leszédültem ültömben a vizsgálóasztalról. A dokinő csak hümmögött… és akkor is negatív lett minden. Amikor a nővérke a leletet a kezembe nyomta, elbőgtem magam.

– Miért sír? Inkább örüljön neki, hogy minden rendben van.

– Örülök, persze. De akkor mondja meg már végre valaki, hogy mi a bajom!!!

Csak széttárta a karjait.

A neurológus a pszichológushoz küldött. Mind a ketten meg voltak győződve, hogy ez újra a pánikbetegség. Hiába magyaráztam, hogy a tünetek teljesen mások, tudom, tudom!!! Gyógyszereket írtak fel, teljesen leszedáltak, már az ágyból sem tudtam felkelni, csak néztem a plafont és önsajnáltam. Egyetlen egy orvos mondta csak halkan:

– Minden tünete pontosan beleillik az SM-be… (sclerosis muliplex).

Utána olvastam. Nem, nem, nem! Ezt én nem akarom! Nekem feladatom van, nekem élnem kell, normális életet. Nem fogok tolószékbe kerülni, nem fogok senkinek a nyakára telepedni. Nem és nem!

…de nem jöttem rendbe. Egyre rosszabb lett. Néha nemcsak a lábam, de a kezem sem érzem. Mintha nem lennének ujjaim. Ilyenkor tornáztatom, ha nagyon rám jön a remegés, lefekszem, mély levegők, egy óra alvás, ha menni kell, akkor menni kell, valaki mellémcsapódik, és én elfelejtem a kínom. Nem fogom elhagyni magam! Nem fog legyőzni senki és semmi! Soha! Amíg van erőm és humorérzékem, addig soha nem adom fel!

Közben elvesztettem a munkámat, beíratkoztam egy tanfolyamra, hogy végre legyen kezemben papír is arról, amit több mint húsz éve csináltam. Végigcsináltam, igaz kísérgetésekkel, de fél évig szédelegtem oda-vissza, és levizsgáztam. Megcsináltam! Újabb piros pont a füzetembe, bár munkám még mindig nincs. Itthoni kellene, az meg már tényleg a „lehetetlen” kategória.

Tavaly nyár végén elköszöntem a motortól is. Leszálltam, megsimogattam a bukómat, összehajtogattam a cucccom, majd kimentem a tárolóba, és patt-patt-ot adtam Káva-Kövi-Kawának.

– Pihenj csak! De még visszajövök! Ülök én még a hátsóüléseden!

Egy hete, azon a bizonyos Duna-parti sétán már egyedül mentem ki a stég közepéig, utána a végéig. Úgy éreztem, mintha lebegnék. Olyan eufórikus érzés volt ott állni, a keskeny pallón és beleolvadni a végtelenbe.

Most, hogy jó az idő, már tervezgetjük párommal, hogyan is lesz ez a motor-dolog. Életem egyik nagy szerelme. Nem, nem fogom abbahagyni! Ha először csak méterenként, de menni fog. Csakazértis, pöttyjusztis!

Naponta próbálom az újabb és újabb lépéseket. Csak kicsiket, lassan. Menni fog, mert menni kell! Harcos vagyok!

Vigyázz Világ, mert jövök!

Csak előtte iszom még egy nagypohár kávét…

  … de mennyire rosszul csinálod… idebújsz, átölelsz, beleszuszogsz a fülembe, és azt mondod, szeretlek… de nincs tovább…

Nem így kell!

Küldj egy sms-t, vagy írj egy e-mailt, s ha mégis azt választod, hogy személyesen, hogy a szemembe… akkor legyél közömbös, rideg, hogy gyűlölni tudjalak, majd rúgj egyet a szívembe, oda, az általad billogozott részbe, s mérj végig megvetően, azután hátatfordítva lépj ki az ajtómon, és az életemből, s ne nézz vissza…

Nem kell hogy sajnálj, hogy megkímélj bármitől is… nagylány vagyok már…, s bár nem értem, mi miért történik most, és nem is tudom felfogni… de ne sajnálj… soha nem engedtem senkinek, hogy sajnáljon. Ne töröld le a könnyeim, ne szoríts magadhoz… így nem tudlak elengedni…

El akarsz menni? Nem! Azt már nem! Végigcsinálom, ha beledöglöm is…, s ezen az éjszakán egy szemhunyást sem alszom, mert ha mégis elnyomna a fáradtság, akkor ellopok az időből, abból, amíg még felkelésig az enyém vagy… és csak nézlek… és azon gondolkodom, hol romlott el…

Az ébresztőkávé keserű… a könnyem sós… a cigaretta torokkaparó… a csókod még mindig gyöngéd és mentholos, mint az első, ott, a buszmegállóban…

Két fekete, csuklyás alak imbolyog a szürke, hajnali ködben… a buszon nem nézünk egymásra… nem beszélünk, először történik, hogy nem beszélek, beszélek, beszélek… a szavak már nem jelentenek semmit… ha egymásra néznénk… talán…, de makacsul bámulunk kifelé az ablakon… A híd… amit annyiszor akartam lerombolni… a sok-sok reggeli elválás hídja… mielőtt leszállsz, mégiscsak a szemedbe nézek: – Menj! – mondom. – Vigyázz magadra! – mondod… de az utolsó integetés elmarad…

Újabb híd. Alatta már lehet sírni, a kapucni jótékonyan eltakarja az arcom, a bőrkabátomon fénylő cseppekre rá lehet fogni, hogy az eső (pedig nem is esik, talán a falevelek hajnali dérzúzmarékai hullottak rá), a kiskocsma, a tó… leszállok… a könnycseppek gyűrűket zargatnak a víz felszínére, de látod, mondtam, hogy nincs viziboszi…, nincs vizimanó…, vagy csak egyiket sem érdekli, mi is történik velünk… és hiába várom, hogy a nyakamon érezzem a csókod, váratlanul, mint akkor… hogy újra beleborzongjak… csak a hidegtől reszketek…

Amikor belépek a gályaajtón, hátradobom a csuklyám, és az első ember akibe belebotlom:
– Kicsikincsem (ha tudná, hogy mit szaggat fel ezzel az egyetlen egy szóval!!!), mi a baj?
– Megsemmisültem – suttogom. – Megsemmisültem, Piroska néni.

… s közben beleszakadok, hogy nem vagy többé…

2008. február 16.

Lyrian ©

Saját készítésű videó – előadók: a barátaim, akikre nagyon büszke vagyok.

Megint felháborodtam, megint megdöbbentem, mert megint hallottam… Kb. három éve írtam egy kissé hosszúra sikerült hozzászólást egy baráti társaságos oldalon, ahol éppen nagy vita folyt erről a témáról. Megosztom veletek… lehet, nem is kávé kellene mellé… szerintem…

************************

Megdöbbentem. Felháborodtam. Akkor, amikor napok óta olvasom a
hozzászólásokat Abinéri Márió a ‘Családi erőszakról’ cikke alatt (és
itt most a negatív hozzászólásokról beszélek). Magát a cikket igenis
jónak tartom, de én szeretnék a gyerekektől elvonatkoztatni, bár ők is
szenvedő alanyai az anyát terrorban tartó apa viselkedésének. A
megdöbbenésem egy másik cikk volt. Egy újabb kérdés… ami engem is
érintett, de a hozzászólások… csak nyitottam tágra a szemem minél
többször elolvastam.



Tegnapelőtt megjelent egy újabb cikk, a Dühöngőben, Győri Zsuzsa:
Pofonok, ütések, rúgások…!?. A barátnőjéről ír, akit úgy megvert a
férje, hogy eltörött két bordája. A szerző azt a kérdést teszi fel,
hogy mi játszódhat le egy férfi (vagy nő) agyában, mikor azt üti, aki
mellé később befekszik az ágyba.



Életemben először meséltem el a hozzászólásomban nyilvánosan, én hogyan
éltem meg azt az egy évet, ami 4 éves házasságom végső éve is volt
egyben. Mielőtt tovább írnám gondolataimat, bemásolom ide:



‘Nekem 1 évembe telt, hogy elmeneküljek a volt férjemtől, aki nem
ivott, nem nőzött, egyszerűen csak vert. A középső gyermekem 7 hónapra
született, mert belesegített. A kórházban határoztam el, hogy elválok.
Onnatól kezdve szinte mindennapivá vált a terror. A gyerekeimmel
fenyegetőzött, hogy mit is fog velük csinálni. Szétverte az arccsontom,
az állkapcsom, kiverte a fogaim, a markomban tartva szaladtam a
kórházba, úgy ültetgették vissza őket még időben. Szépmetszésű orrom is
ennek eredménye. Ütött, a saját kezemmel, amíg a bütykeim véresek nem
lettek (utána azt hazudta, hogy én, a tükör előtt vertem meg saját
magam, hogy rákenjem, és a legfélelmetesebb, hogy hittek neki, a saját
anyám is, hogy biztos én provokáltam ki), szétrúgta katonai bakanccsal
a hátam, a mai napig érzem időváltozáskor. Hogy miket csinált még, azt
talán nem sorolom, a rendőrség nem csinált semmit, CSB (családi balhé),
ennyit mondtak.



Amikor elköltöztem, én, a két gyerekkel, újrakezdve a semmiből,
ránktörte a lakást, és akkor fordultam szembe vele először. A hátammögé
penderítettem anyámat, és felkaptam a nagykést. Soha nem fogom
elfelejteni azt a csodálkozó tekintetet, akkor, ahogy rámnézett.
Először merészeltem védekezni, ellentmondani. Ősöm lássa lelkem, hogy
akkor, ott, abban a pillanatban ha csak egy lépést tesz… de
megfordult, és elment. Néha még jött a gyerekekért, aztán nem láttam
többé. A gyerekeim tudni sem akarnak róla.



Ha cinikus akarnék lenni, bölcs mosollyal azt mondanám, hogy jobb
plasztikai sebészem volt, mint Cher-nek. De egy biztos. Soha többé nem
emelhet kezet rám egyetlen férfi sem. Már nincs miért visszatartanom
magam, és nem félek tőlük. Mert amíg látják a rettegést a szemedben,
nekik nyert ügyük van. Hát nem adom meg nekik ezt az örömöt.’



Két hozzászólás döbbentett le igazán:



‘Na nehogymár sajnáljuk az olyan embert, aki visszamegy megveretni
magát.Mindig van választási lehetőség.Nem a pasi a hibás, hanem aki
elviseli,akivel megteheti.Mit tud a verekedésen kivül,amiért vele
maradnak?Sajnos Én is ismerek ilyet,és nem sajnálom.Még Én is
belerúgnék az olyan nőbe,aki engedi, elviseli a verést.’

(Janku Mihályné (marcsó))



‘na azert ne sajnaljuk annyira azt a szegeny not mert szerintem azon
nok tobseget akit vernek valamilyen uton
kierdemlik….valamivel,valahogyan.Vagy lehet hogy a ferfi alkohol vagy
egyeb problemakkal kuzkodik.Szerintem ebben a temaban is mindenkinek
igaza van ,de szerre.’

(szilvia janosi)



Igazatok van, nektek, kik nők vagytok, s ez a véleményetek. Rúgjunk még
bele. Igen, megérdemlik, ha megverik őket. Szegény férfiak, problémáik
megoldásaként a feleségüket ütik. Mennyire sajnálom is őket. Vagy
fogjuk az alkoholra. Van amelyik nem iszik, csak alapjáraton hülye. Nem
tudom elhinni, hogy nők így vélekedjenek erről az igenis megborzongtató
témáról.



Soha, az azóta eltelt 20 év alatt nem jöttem rá, miért is történt velem
az, amit elmeséltem. Az volt a bűnöm, hogy a gyerekét szoptattam? Mert
akkor igaza volt, hogy odajött, és szó nélkül szájonvágott. Vagy az,
hogy felvettem a telefont…? Ha igen, akkor tényleg ki kellett kapnia
a kezemből, és a telefonkagylóval ütni… Vagy az erőszakoskodások?
Biztos sokszor mondtam esténként nemet, és csak így tudott érvényt
szerezni férji felsőbbségének.



Most, ahogy rágondolok, még mindig lever a víz, és sírni lenne kedvem.
Ennyi idő alatt sem tudtam megfejteni a ‘miérteket’. Akkor még nem volt
segélykérő telefonszám, igaz, telefonálni sem tudtam volna, mert
elzárta a készüléket. Szuterénban laktunk, az ablakokon rács. Minden
reggel bezárta rám, és a gyerekekre a lakást. Alig vártam a pillanatot,
hogy lépni tudjak. Csellel, fifikával, bármivel… és amikor ez eljött,
léptem. Elköltöztem. 47 kilósan, csonttásoványodva, két pici gyerekkel,
de újrakezdtem. Sokáig nem bíztam senkiben… és még ma sem tudom, hogy
a sok megaláztatás után hogyan tudtam egészségesen élő, és gondolkodó
Nő maradni. Így, nagybetűvel…



Van egy mondás: ‘Amibe nem halsz bele, az megerősít…’. Nagyon igaz mondás.





2007. december 05.

… és most hozok egy pohár vörösbort…

Tegnap sokat beszélgettünk nagyfiammal. Ült a háromlábú billegősszéken és mesélt. Ahogy néztem, úgy elkezdett fájni odabent az a hülye ketyegőm, de úgy… Sietve pisilésre hivatkoztam, s berongyoltam a wc-be kibőgni magam. Pár hét és nem lesz már éjszakákba nyúló dumcsi-party, hülyéskedés, meg ilyen igazi “anya-fia mennyire közel áll egymáshoz “. Elköltözik. Egy éve már beleszakadtam nagylányom szárnyabontásába, most ő megy. Igaza van. Saját életet szeretne a párjával, engedni kell, hogy menjen. Én pedig, jó anya módjára csak mosolygok. De tudom, hogy tudja, érzi, hogy én… hogy én…

Négy éve írtam róluk egy kis szösszentyűt. Ma hajnalban bőgve olvastam. Most pedig elmesélem a reggeli kávém mellett nektek is.

Hányszor hallottam ezt a két mondatot már a gyerekeimtől! Huhh, megszámlálni sem tudom már. A válaszom mindig ugyanaz: ‘ééén? hát tudok én normális lenni?’. Folyton bolondoznak, nevetnek, hullámoznak körülöttem, ontják a humorbugyorukból spontán előkapott marhaságokat, és élvezik, hogy velük élvezem.

Most itt ténfereg mellettem a legnagyobb. Szombaton horgászni volt, természetesen örült a tavaszi napsütésnek, hazaérve viszont már meglepetésként érte, hogy a tükörből a ‘Rettenthetetlen’ c. film harcosa néz rá. Fél arca jobb oldalt a vörös legmélyebb árnyalataiban játszott, a bal hullafehér. Így jár, aki elfelejtkezik a napsütés átkos hatásáról! Három csaj dőlt háromfelé a röhögéstől kétségbeesett halálhörgései nyomán. ‘Jól van, röhögjetek csak!’ felkiáltással vágta magára az ajtót, majd kiosont, halkan kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és eltűnt megint. Pár perc múlva már harciüvöltéssel rontott a szobába: ‘renegáááát letteeeem, klánt változtattaaam!’, és büszkén mutatta a stikában elorzott vacsorai tejföllel bekent képét. Most már csak annyi a változás, hogy inkább álarcát magánfelejtő, s úgy napfürdőző Zorró+egy mosómedve hatását kelti, ha ránézek. (Jelenleg a nyelvét nyújtogatja Rám, és durcás képet vág!)

Ugyanez a fiú viszont máskor, amikor az én kilométerhosszú lelkivilágom lement omegába (mit nekem alfa, béta, gamma!, ha én lemegyek, akkor alaposan teszem, nem kicsinyeskedem a depressziómmal), elcsente fekete szemceruzámat (azóta sem találom, pedig megesküdött mindenre, ami nekem szent, hogy visszatette a helyére), kipirosította magát (hihihi, most nem kellett volna), kimonót öltött, szőrös lábszára kilógott belőle, 47-es edzőcsukájában sikkesen belibbent a szobába, 2 méteres kínai falilegyezőmet kecsesen, és kacéran lengette maga előtt, 2 centis szempillát rezegtetve, furmányos gésa mozdulatokkal táncraperdült, és előadta a Kill Bill 2. betétdalát, japánul. Hát így próbálj omegában maradni!!!!

… vagy elmész velük piacra. Már az is gyanús, nagyon gyanúúús lehetett volna, hogy egyáltalán ők, saját maguk felajánlották. Hmm, gondolhattam volna rá, hogy valami turpisság sül ki belőle. De én inkább büszke voltam rájuk, hogy végre beérett nemlétező anyai szigorom gyümölcse, és önként, dalolva jönnek velem. Kérem a kiló almát, nem véve észre, hogy tömegesen eltűnnek mellőlem, egymagam állok az eladó előtt, majd csörög a telefon. De hogy csöröööög! ‘Seeebúúúús, mitakaaasz? kááávét? nííícseeeeen! szendvííícs? nyemadooooook! menyinnnen, hüüüülyeee köcsöööög………’ stb. 80 éves árúsnéni szemei kerekednek, kezében a két almával, amit éppen a szatyorba akart helyezni megdermedt, én meg kétségbeesetten kapkodtam a ‘sohamegnemtalálható’ mobil után, hullottak a kezemből a nájlonszütyők, repült a zöldség, a lángoltkolbász, őrült káosz keletkezett körülöttem, mire le tudtam lőni szegény telefonomat. Csak utána hallottam meg a hátam mögött gurgulázó röhögést, de mire megfordultam, már blazír képpel, ‘nemisismerjük azt a lökött nőszemélyt’ kifejezéssel az arcukon álltak három standdal mögöttem. Volt is kergetőzés a piacon.

Szalagavató, szintén fiamnak. Egy hetes őrült hajrá a ruhákkal, cipőkkel. Lányom két napig kétségbeesetten tanult ‘suhanni’ az előszobában tűsarkú bálitopánjában. Ophélia őrülési jelenetét előadva kapaszkodott a falba, két kézzel kitámasztva magát. Néha ráborult a tapétára, tíz körömmel kaparva, zokogva, ‘éljen a világbéke’ sikítással vonszolta magát tovább. Én érdeklődő arckifejezést vágtam hozzá, a többiek ‘hajráááá, mindjárt a végéreérsz!’ felkiáltásokkal bíztatták. Majd leborult a földre és ott sírt a nevetéstől. Mi is! Én morogva válogattam a ‘sohanemvolt’ estélyidresszeim között, világvége hangulatban, mert utálom a felhajtásokat, de egyszer szalagavat az ember kicsinyke, 192 cm-es fiacskája, bííírni kell a strapát. Sokadik kérdésemre, hogy ‘mit is vegyek fel?’, egy röpke választ kaptam: ‘tök mindegy, úgyis te leszel a legextrémebb anyuka, de ha ránk hallgatsz, akkor előre a konyhaajtót, hátulra a WC-ajtót, és kösd át spárgával!’ Meghatódva, könnyeimmel küszködve vágtam hozzájuk az éppen kezemügyében lévő bakancsomat. Aztán ők csodálkoztak a legjobban, amikor lekeringőztem az összes anyukát, és hazafelé, a korcsolyapályává fagyott úton tűsarkúban salsáztam a legjobb barátnőmmel, hátulról halk suttogásukat hallva: ‘Ezek nem épek! Mindjárt fenékre ülnek. Hová tetted azt a hülye fényképezőt? Nálad volt! Nemiiiis! Nálaaad!’ Persze nem találták, így nem sikerült megörökíteniük őrült vitustáncunkat. Később kiderült, hogy az én táskámban lapult a gépezet, mert mindent bölcsen odatettek, mondván, te elbirod, vigyed. Nálad legalább nem veszik el.

Mi mindent megszavazunk. Jobbak vagyunk, mint a parlament. Egy szemétlevitelt családi gyűlés, naptánc-eljárása, kisorsolandó cetlik írása (hüülyeee, nem ér mindegyikre az én nevemet ííírniiii!) előz meg. Aztán rohad a szemét még vagy két napig a konyhában, de megszavaztuk, elégedetten dőlhetünk hátra, hogy milyen diplomatikusan oldottuk meg a helyzetet.

Ha itt ülök a gép előtt, fejemen a fülesemmel, és javában hörög a metál, amit szeretek, (reggeli alapfelállás: fiam szobájából üvölt a Depeche Mode, lányoméból a nyálas-romantikus, nálam a Motörhead vagy valami jó zúzós magyar “ereszdelahajam”, óriási hangzavar és káosz, sorszámosztás a fürdőszoba előtt, de mindig más megy be furmányosan kicselezve az éppen aktuális szám tulajdonosát), természetesen nem hallom, hogy éppen mit üvöltöznek nekem nagy bőszen, hiszen akkor kell ám elmondaniuk mindent, akkor jut eszükbe 3 évvel ezelőtti történet, majd megjegyzéseket tesznek, halláskárosultnak titulálnak, én pedig nagy rutinnal, hátra sem nézve bombázom őket a kezemügyében lévő tollakkal, egyszer még egy kávésbögrével is. Éééés nem tudnak elugrálni előlük! Gyorsabb vagyok náluk! Prímán el tudom találni a delikvenseket.

A legkisebb sem lóg ki a sorból. Nemrég bement a fiam szobájába, az ottani számítógép előtt ült hímnemű csemetém, és lányom barátja, a két lány unott képpel bámulta a tévét, nem foglalkoztak velük, ez maradt nekik. Mire Cindy nagy sóhajjal és a 7 évesek teljes életbölcsességével megjegyezte: ‘Hmm, pasik! Előbb a gép, aztán a csajok!’, és széles vigyorral csatlakozott a két lányhoz valami irdatlan hülyeséget nézni. Szerinte a legjobb film az, amiben van szex, robbantás és dinoszauruszok. Az első szó értelmével még gondjai vannak, de szerinte ez a mondat így teljes.

Hát ilyen az én kis családom. Őrült és gyönyörű! De én így szeretem őket, ilyen bolondosnak, vidámnak. Talán ha megváltoznának, én is kitagadnám őket. Csak tudnám, miért sóhajtanak fel az osztálytársaik, hogy ‘én is ilyen anyut szeretnék magamnak’. Nem értem. Miért is????


2006. – valamelyik koratavaszi hónapban

Most megint belement a sminklemosó a szemembe. Csípi. Megyek egy bömbirongyiért… és most valahogy nincs kedvem táncolni az esőben… de lehet, hogy azt kellene, de az már egy másik történet…

Legyen szép napotok!

A “siserahad” két évvel ezelőtt…

Folytatnám az elkezdett házipraktikákat. Csak olyanokról írok, amiket kipróbáltam!!!

LÁBÁPOLÁS = FORMALDEHID

Bármennyire hihetetlen, a formaldehid teljesen bevált gombás láb-, körömápolásra. Lábáztatásnál pár cseppet kell csak a vízbe tenni, könyv a kézbe és üldögélés fél óra hosszat. Törölgetés és teljes száradás után be kell azért kenni a lábfejet semleges testápolóval, mert a formaldehid szárítja a bőrt.

Alkalmazását ki lehet terjeszteni kézáztatásra is! Utána jó alapos kézmosás és kézápoló használata kötelező!!!

Nagyon „szagos” zárt cipőknél príma szagtalanító. Két kis vattacsomó, két-három pötty lötty és belehelyezni a cipő elejébe egy teljes éjszakára. Ott szépen alszik-nyugszik, és kifejti hatását.

Vigyázat! Csak pár csepp mindig!!!

Áldott légyen a formaldehid!

SZÁJÁPOLÁS = EPER, FASZÉNPOR, SZÓDABIKARBÓNA + 1 TIPP

Mivel cigizek (bár kb. egy hónapja áttértem az e-cigire, ami nagyon bevált, majd később arról is írok), és ugye a sok kávé!!! :), a fogaim bármilyen fogfehérítő fogkrémet használtam, bizony nem lettek vakítóan fehérek, és nem segítettek egy fogfelvillantásra idegenek se bútort, se szatyrokat cipelni. Olvasgattam mindenféle otthoni praktikákról, kipróbáltam őket. Most sorrendbe szedem a végeredményt.

EPER

Pépesíteni (vagy rágni) és 2 percen keresztül mosni vele a fogat naponta.

Rohadt drága és semmi eredményt nem tapasztaltam. Azt viszont igen, hogy a végén már a párom megjegyezte, hogy nem is fehérítek, csak és kizárólag nyammolok. 🙂 Ezt a gonosz feltételezést határozottan visszautasítottam. (Bár igaza volt.) Állítólag a sok mosás roncsolja a fogakat. Felejtős a módszer, ha fogfehérítésre akarod használni, viszont az eper tényleg finom!

FASZÉNPOR

Régen ugye ezt használták, hiszen nem volt fogkrém. A hatása már jobb volt, mint az eperé, az íze viszont borzalmas. Mintha brikettet rágtam volna. Pfujjj!!!! Ráadásul szép fekete marad az ember szája körbe-körbe. Utána sikálhatod azt is. A módszer egyébként a következő: pici port vízzel összekeverünk, fogkefe, sikálás 1 percig minden áldott nap, finom mozdulatokkal, hogy ne roncsolja a fogakat.

Aki akarja, próbálja ki, nekem nem jött be.

SZÓDABIKARBÓNA

Ennél maradtam. Ez tökéletes! Komolyan! Megszüntette a fogínyvérzésem és tényleg láthatóan fehérednek a fogaim. Ennél maradtam.

Alkalmazás: a vizes porral hetente két alkalommal jó két percig finoman kell dörzsölni a fogakat, lehet ujjal vagy finom sörtés fogkefével.

A legnagyobb előnye, hogy nem kerül ezrekbe, mint egy tubus csodaeredményt biztosító fogkrém, vagy mindenféle tv-shoppos fényvillogós csodacucc.

Áldott légyen tehát a szódabikarbóna!

+ 1 TIPP

Szájöblögetésre kiváló egy teáskanálnyi almaecet egy pohár vízben. Fogmosás után kell vele öblögetni és tényleg szépen, darabokban leválik a fogkő a fogak hátuljáról. Naponta lehet használni. Ez is bevált! Sorban töredezik fel a fogkövem és köpködöm kifelé.

Áldott légyen hát az almaecetes öblögetés is!

(folyt.köv. egy másik kávé mellett)