Egy kávé mellett...

Esti zene verssel

Pipacsvörös


… hiányzol…
sebesre koptatom ujjaim
míg az ürességben kereslek
esténként a párnádhoz bújok
pöttyei rákúsznak karomra
testemre – szemem íriszén
megpihen az egyik
minden este más színű ékesít
illatod már régen elveszítette
hiába próbállak magamba szívni
elhinni hátadhoz símulok
csak illúziófoszlányok
tévesztenek meg…
– nem segít…
ez sem segít…
talán a hangod, addig
amíg beszélsz hozzám
onnan a távolból
– mégsem…
csak a távolságot fokozza
kapaszkodunk a semmibe
minden szavunkkal
arctalan mélység
estéről-estére
pipacsvörös jajgatás
másnapra elnyílik
viharban csak az
esőcsepp fénylik
de mit tehetnék a
jégzáporban?
kopog az ablakon,
mint cipőd érkezésnél…
… felolvadsz minden este
mikor elköszönsz…
semmibe veszel…
… még jégcsepp sem
marad utánad…
csak szemem sarkából
rajzol arcomra csíkot

..
.
..
… hiányzol…


Lyrian ©

Egy “középszerű műdal” margójára

“Az kérdés, hogy mi hívta életre a szélsőségeseket, de az biztos, hogy
Laciék gyűlésein kornyikálták a Székely Himnuszt könnyes szemekkel,
ami, mint tudjuk egy középszerű műdal” –
mondta a Story TV műsorában Dessewffy Tibor szociológus.


“1959-ben csatlakoztam egy barlangász csoporthoz és minden táborunk
végén biztosan – de néha közben is többször – tábortüzet gyújtottunk,
körbeültük és “kornyikáltunk”. Dalokat. Köztük számos műdalt –
olyannyira, hogy a szövegét mi követtük el. Kornyikáltunk, esetleg az
olcsó bortól megrészegülten a barlangász dalokat és a tábortűz végén a
székely és a magyar himnuszt. Mi azonban úgy éreztük, hogy énekeljük – és nem egyszer könnyes szemmel. Mert ezek a mieink voltak.




Hangsúlyozom: mieink! Nem az enyéim, hanem a mieink! Mert az ember nem
egyedek halmazában él, hanem társadalomban és a társadalomnak vannak
közös dolgai. Múltja. Jelene – esetleg jövője. És van számos közös
szellemi értéke – amit ugye az egyedre számító liberalizmus nem ismer
el értéknek, mert forintban, dollárban, aranysúlyban nem fejezhető ki
és főleg, mert azok a mi fogalomhoz tartoznak. Mégis értékek – a
közösség számára. Akik éneklik, azoknak megható, összetartó erő…

Az ausztráliai emigráció számos eseményén – köztük egyházi szertartáson
– vettem részt. Mindegyiken elhangzik a magyar himnusz – ha úgy tetszik “kornyikáljuk”, hiszen az éneklők zömének kappan a hangja, rossz a
zenei hallása, külső fülelőnek talán kornyikálás ez az ének. Mi azonban
énekeljük. És a Székely Himnuszt is hozzá. Mindig, ahol az emigráció és
nem a hivatalos közegek a rendezők. Mert a székelyek magyarok. Mert a
székelyeket közénk tartozónak véljük. Mert magunkat a székelyekhez
tartozónak véljük. A Székely Himnusz számunkra nem “középszerű műdal”,
hanem ugyancsak fohász, összekötő kapocs, még akkor is, ha esetleg a
XX. század romantikus irodalma teremtette meg.”


(Cser Ferenc válasza Dessewffy Tibornak – részlet)

Legenda

“Attila halálát követően Attila két fia között a hatalomért harc kezdődött. A nyugati népek Aladárt támogatták, mert ő egy német fejedelemasszonytól származott (Krimhilda), míg a hunok Csabát támogatták. Véres harc kezdődött a két tábor között, melynek végére Csaba és szövetségesei vereséget szenvedtek. Csaba 15000 hun vitézzel Görögországba, majd Szittyaországba vonult. A harcokban sokan meghaltak, a megmaradt hunok, közel 3000-en Csigle mezején telepedtek le, Csaba királyfi utasítására. Mivel féltek a további támadásoktól már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat.

Később szomszédos népek támadtak a székelyekre. Mikor a harc már-már a székelyek vesztét hozta volna, Csaba királyfihoz imádkoztak és csoda történt. A Hadak Útján (ma Tejút) , az égből egy lovascsapat, élén Csaba királyfival jelent meg. A támadókat elsöpörve megvédte népét, majd visszatért az égbe.
(Wikipédia)

Így szól a legenda… és így szól a “középszerű műdal kornyikálva”…

Áldja meg az én egyszerű, magyar Istenem székely testvéreimet…



Egy plázacica naplója… azaz milyen egy igazi NŐ… szerinte…

Nagyon
sok fiútól hallottam már, hogy nem értik, miért olyanok a mai lányok
amilyenek. Csak a pénz, a menő autó, a shopping, a pasizás, és bizony a
normális, rendes hímneműek parlagon darvadnak. Tessék, itt egy példa,
valós, nem kitaláltam… ki is akadtam rajta rendesen, amíg olvastam…






Nemrég keresgéltem a neten, és rábukkantam egy 20 éves, magát “plázacicának” nevező lányzó blogjára. Már az első sorok olyan hatással
voltak rám… hmmm, ezt inkább nem írom le… 🙂 Jelenleg tanul, bár az
iskola uncsi, a csajok uncsik, de a pasik a lábai előtt hevernek (a
suliba táskavásárlás, és szandi-vadászás közben íratkozott be).
Szabadidejében shoppingol minden mennyiségben, “kozmihoz” jár, utazgat,
modellkedik, és hétvégén egy discóban gogo táncoslány. Ja, majd
elfelejtettem, valami szépségversenyt is megnyert, bár hogy melyiket,
és mikor, az nem derült ki.




Szerinte mindenki, aki hozzászól a blogjához, féltékeny rá. Mármint a
pasijaira, az eszére, a szépségére… és úgy általában mindenre. Utálja
a rockereket, főleg a nőneműeket, szerinte mindegyik Q (ez az ősi
foglalkozás “plázás” rövidítése), fekete cuccokban járnak, és idétlen
fanyaklánc csüng a nyakukban. Necces a “necces” fekete pólójuk, a
miniszoknyájuk, és a bakancsuk. Koncertek után pedig minden pasi “meghúzza” őket a bokorban. (Itt nagyon elgondolkodtam, mert ilyen
bokros-dolgokra nem emlékszem. Hmmm, lehet, rosszul csinálom a
rockerséget?) Kb. ennyi, amit a rocker-csajokról tud, de azért bőszen
utálja őket. 🙂 Nála a fekete csak akkor jön be, ha “üzletasszonyos
feeling” tör rá: fekete szűk felső, miniszoknya, és tűsarkú, a hatás
kedvéért pedig fekete napszemcsi. Mondjuk így megy orvoshoz, ahol egy
órát vár egy hülye papírra, amit még elolvasni sem tud (ez a saját
megjegyzése volt).




Imád strandra járni (bár minek, hiszen a “szoly”-tól kúúúlbarna már),
előtte órákat töpreng, hogy melyik bikinijét vegye fel a 150-ből, a
hozzá tartozó papcsival, és táskával, meg hajpánttal, mert a stardon is
fontos “normálisan” kinézni. Leginkább azért szeret napfürdős helyeken
tanyázni, mert jókat röhöghetnek a barinőivel azokon, akik szánalmasan
néznek ki. Itt külön kiemeli, hogy “akinek hájas a hasa, ami eleve
undorító, minek vesz fel bikinit? Hogy hánnyanak tőle? 20 év körüli
fiatal csajok annyira visszataszítóan néznek ki…” Jó tanács tőle: “Vagy fogyózz és edz vagy ne menj strandra, főleg ne bikiniben! Úgyis
mindenki csak röhög rajtatok!” (A helyesírási és stílusi hibáit direkt
nem javítottam ki!) Ha Cicusaink (akik persze tök cukin néznek ki) egy “nyomi” pasira rámosolyognak, és ő van olyan bátor, hogy ezt “keringőrefelhívásnak” veszi, és odamegy hozzájuk, akkor jól beégetik.




Egyébként minden “klaro” (klassz+baró). Tartós kapcsit még véletlenül
sem akar, főleg nem normális pasival, mert ugye 20 évesen nem fárasztja
magát egy darab nyamvadék mellett, először ki akarja élni magát: buli,
ivás, pasizás minden mennyiségben. Az egyéjszakás kalandok a legjobbak,
mert izgik. Az sem baj, ha nős, és kicsit idős (pl. 37 éves), és van
egy rakás gyereke, csak legyen meg a betevője, a BMW-je, és jó legyen
az ágyban. Izmos legyen, és gazdag! Ezek a pasik csak az ő “fajtájára”
buknak, még véletlenül sem egy könyvtárból kifelé ballagó kiscsajra,
aki éppen arra gondol, hogy XY költő, mikor az XY versét írta, éppen
milyen lelkiállapotban volt, mert ezek a kiscsajok uncsik. Pl.
szeretnek gyalog járni, vagy tömegközlekedni. Ő még a suliba is
beviteti magát. Imádja apucija haverjait, mert aranyosak, kedvesek,
gazdagok, irtó jó pasik, kettő már meg volt közülük (hmm, apuka ezt
tudja? – saját megjegyzésem). Ha valamelyiknek van “függeléke”, mit
számít, hiszen imád velük flörtölni, és látni rajtuk, hogy mindent
megadnának egy estéért vele.




A flörtölés az egyik kedvenc elfoglaltsága a shoppingolás után. Persze
a kettő együtt a legjobb, hiszen ott találhatók a full kigyúrt, szolys
macsók, akiknek fullos az autójuk is, agyuk viszont nincs, de az nem
olyan fontos, mert mindehová elviszik, villoghat a kocsijukkal, menő a
kérójuk, és jók az ágyban (persze vannak kivételek!) A szerelem? Vagy
jön, vagy nem jön! Ezekbe a pasikba lehet szerelmesnek lenni, de
megtartani nagyon nehéz őket, mert lehet, jön egy jobb csaj, dobni
fogja érte, vagy éppen ő dobja a pasit, egy menőbbért. Full gáááz!!!!




Szabályok: nézz ki mindig tökéletesen (full smink, haj, köröm, ruha),
persze reggel is, ne nyávogj folyton (meg se szólalj inkább!), ne
hisztizz, adj igazat a pasinak mindig (magadban meg nevess rajta), légy
vadmacska az ágyban (teperd le, erőszakold meg, mert ezt szeretik), és
ha 3 hónap után még melletted van, akkor már lehet lazítani, mert
belédszeretett, és a tenyeredből eszik majd!




Ezen felsorolások után mégis kiderül, hogy szinglinek lenne a legjobb!
Azzal fekszik le, akivel akar, és akkor, amikor akar. A szex egyébként
kiábrándító (bár két nap szex-nélküliség után már előrántja a
vibrijét), mert egyik pasi sem nagy durranás az ágyban. Főleg a jó
pasik nem (itt ellentételezi előző megjegyzéseit), mert nem tartják
fontosnak, hogy jók legyenek. Rossz pasival még nem volt, vagyis
olyannal, aki szarul néz ki, és átlagos csávó. Most arra gyúr, hogy
felszedjen egy ilyen áldozatot, és kipróbálja egy átlagos helyen, max.
lekapcsolja közben a villanyt.




No és a bulik!!! Azok az igazi bulik!!! A medencés-partyk (medence
nélkül nem ér semmit az egész!), vagy egy R-betűs szórakozóhely, s itt
annyit iszik, hogy jujjj! Kedvence a Martini, és a tequila (abból is 18
pohár). A tequilát legjobb úgy inni, hogy felfektetsz egy jó pasit az
asztalra, leveszed a pólóját, és megsózod a hasát, aztán lenyalod róla,
és iszod a teqet. A piókázás utáni két órás hánytatás hajnalban
alapdolog.




Mire átnyálaztam a lányzó naplóját (ami nem kis feladat volt), hogy
képet kapjak a plázacicák hétköznapjairól, s mindezt azért, hogy
véleményem irántuk hátha valami csoda folytán megváltozik,
leamortizálódott az agyam… és mennyi mindent kihagytam itt, a
leírásban… a véleményem pedig nem változott… sőt!!!….




Most pedig feldobom a fejemre a fülesem, és hallgatok valami nagyon
ütőset… olyan rockereset… házijátszóruhában… lehet, még egy sört
is megiszom (pfujj, az nem nőies!… de néha jólesik!) 🙂 Hátha
visszaáll az agyam normális állapotba…



Lyrian ©

Esti zene verssel

Nosferata

Bűvös tükrömbe nézve fésülöm hajam,
Lágyan omlik vállamra, kezeddel elsimítod,
Nyakam csiklandozza leheletcsókod,
Végigborzolja testem a vágy, tested, véred után.
Látom, arcod fáradt, míg ledőlsz gyilkos ágyamra,
Nevetésem csak én hallom, én, ki tudom a Titkot.
Lassan mozdulok utánad, bokádnál kúszom fel,
Combod simul mellemhez, ágyékodnál játszom,
Hasad ívén, s bimbód udvarán körözök ujjaimmal,
Rádtapadok, nem engedlek, nyakad íve megfeszül,
Láthatatlan fokhagymafűzéred félretolom gondolataimmal,
Megpihenek a lüktető érnél, ujjbegyem ráfeszítem,
Ráhajolok, csak kis sebet ejtek, vigyázón, gyengéden.
Gyönyört érezz, míg véred ízlelem, ne gyötörjön!
Mily régóta játszom e játékot, éjjelente, rádlihegve,
Szerelemmel széthevítve, csak vigyázva, csak szeretve.
A halál ízét messze kerülöm, nem engedlek elmenni,
Hisz mi maradna nekem, ha elfogyasztanálak teljesen?
Így kellesz… még kellesz… kell az életed, kell a véred,
Kell, hogy gyönyört adj, nem engedlek még el, még nem.
Fejed mellemre húzom, kezed ágyékomhoz vezetem,
A piciny sebből azt az utolsó cseppet még magambaveszem.
Még nem jött el az idő, de egyszer, ha már játékom megunom,
Úgy löklek el magamtól, mintha soha nem ismertelek volna,
Véred veszem az utolsó cseppig, kéjesen vonagló testtel,
Dédelgetve, bíborkönnyeket sírva átkozlak le a Pokol mélyére,
De előtte még, kárhozatszerelemből, megajándékozlak az Örök Élettel.

Lyrian ©

Kérész története (búcsú)

A következő bejegyzést egy fiú emlékére írom, azért, hogy megértsétek, miért köszönök neki annyi, de annyi mindent. Sokmindenre megtanított azalatt a 4 hét alatt, amíg beszélgettünk. Örülni az életadta pillanatoknak, legyenek rosszak, vagy jók. Kipróbálni mindent, amit eddig nem csináltam, bátorságot adni, hogy merjek szeretni és merjem kimondani a gondolataimat leplezetlenül, csupasz valójában.

Azt hiszem, az alábbi levélkével kezdődött egy új varázs az életemben.

“Aggódás, hit, nincs isten. Nem tudom.
Ha lenne valami, csak egy ici-pici csoda, talán nem bújnék legszivesebben a sarokba. Talán nem csurognának a könnyeim valaki miatt, akit két hete ismerek, és lehet, holnap már nem lesz.

Tudod, kórházban dolgozom. Két hete megjelent egy fiú, nagyon beteg. 25 éves. Csak 5-tel idősebb, mint az én nagy lurkóm. Óriási vigyor mindig halálsápadt arcán, csonttásoványodva, de annyi erővel, hogy irigyeltem. Azt mondták, talán fél év még. Talán.

Húsvét után beröppent táncoslábbal, minden hölgyeménynek kezébe nyomott egy cserép virágot, és amikor kint a folyosón meglátott, odajött és csak annyit mondott: “Ne csodálkozz! Úgy élek, mint a kérész!” és adott egy hatalmas puszit, aztán szaladt tovább.

És Kérész ma önkét bevonult az osztályra, hatalmas szemeiben a csodálkozás, a nemhit, a világ, a szeretet, a mosoly, a “talánnincstovább”. De hülyéskedett, akkor is, amikor a morfiumos tapaszokat pakoltuk rá, akkor is, amikor az infúziót kötötték be neki. És mosolygott amikor elköszöntem, mert lejárt a munkaidőm, a fülembe nyomta lejátszója fülhallgatóját, és odasúgta: “Csak neked mutatom meg, mit hallgatok, mert te megérted” és bekúszott a dallam az agyamba, ahonnan most sem tudom elhessinteni: “Ha volna még időm…”, majd beszélt, beszélt, beszélt. Nincs fél éve. Lehet, holnap már nem lesz. Vagy csak pár nap. Nem tudom.

Hol vannak ilyenkor az angyalok? Hol van a barátnője? Hol a családja? Senkije nincs, mindenki elhagyta. De a barátok telefonáltak, kapkodta a mobilját, ő nyugtatgatta őket “óóóó, semmi bajom, csak kivizsgálnak” és kacsintott hatalmasat.

És nem tudom, miért írom Neked, pont Neked, akit nem is ismerek, de sír a szivem, annyira, most ott belül. Ne haragudj, hogy ilyenekkel zargattalak, kavarog most minden, bújnék valakihez, szaladnék, menekülnék, szárnyrakapnék, vagy aludnék, hogy ne járjon az agyam. És nem tudok segíteni!!!! Érted??? Semmit nem tehetek. Ez a sors? Ez az, ami meg van írva? Ehhhh!”

Minden reggel, amikor beértem az osztályra, első utam hozzá vezetett. Mentem, ő várt, könyveket vittem, nem győzte köszöngetni. Ha rohannom kellett, mert hívtak, soha nem felejtett el végigsimítani a karomon, vagy egy mosolyt utánam küldeni. Napról-napra rosszabbul lett, látványosan romlott az állapota. Megijedtem néha, amikor reggel besliccoltam hozzá stikában. De mosolyogtunk, hiszen így kellett lennie, így kellett tennünk.

Kérész egy hete nincs már. Elindult azon a bizonyos sárgaköves úton, a szivárvány felé. Amikor hétfőn utoljára beszéltem vele, elmesélte, hogy minden csalóka, még ő is. Otthonban nőtt fel, nem ismeri a szüleit, hajléktalan volt, de büszkeségből nem ment szállóba, inkább aludt padokon, parkokban, erdőben… nem volt barátnője, de barátai igen. Közben fogta a kezem és én úgy éreztem, hogy megkönnyebbült. Kimondta. Ha másnak nem tudta, akkor nekem, de tiszta szívvel indult útnak, hazugságok, félrebeszélések nélkül.

Aztán rohannom kellett, mert sok volt a munka, néha be-benéztem, de már akkor nem érzékelt semmit, talán jobb is volt így neki. Délelőtt 11.35-kor végleg elaludt. Lementem a kórház kertjébe, leültem egy padra, és megsirattam. Még az eső is elkezdett cseperegni akkor. Sírtam valakiért, akit nem is ismertem.

Ennyi volt Kérész története. Egy fiúé, aki imádta az életet, és minden napját úgy élte meg, mintha az utolsó lett volna.

 

“Az apró kérész mindössze egyetlen napig él.
Egyetlen napig.
Mégsem sajnáljuk érte.
Hiszen ezen a napon csak annak él, amit szeret.
Szárnyra kap, a szélre bízza magát, játszik, élvezi röpke élete minden pillanatát.
Úgy él, mintha nem lenne másnap, hiszen számára nincs másnap.
Talán tanulhatnánk tőle.
Képzeld csak el, ha úgy élnénk minden nap, ahogy ő éli egyetlen napját.
Micsoda élet lenne!”

(Cs. Sándor – 1981.01.15.-2006.05.08. de.11.35)

2006. május 14.

Megjegyzés:

Két hónap múlva felhívott valaki. Az öccse. A kórház szociális felelőse találta meg. Találkoztunk, a kórház kertjében, ott ültünk, azon a padon, ahol megsirattam Kérészt. Megkért, meséljek róla. Odaadtam neki ezt az írást… és meséltem… az ismeretlen hajtásról… Utána ő is mesélt. Heten voltak testvérek, soha nem találkoztak, különböző otthonokban nőttek fel. Csak a temetése hozta őket össze, akkor ismerték meg egymást… hat fiú… egy koporsó körül, a “sohamegnemismerhető” Hetedikkel…

… és én úgy érzem, Kérész még egy utolsó csodát tett… nagyon sokat gondolok rá…

Kösz Kérész! Jól vagyok! Jól vagyunk!


Lyrian ©

“Csak az élet elfogadásával lehet elfogadni a halált, és a halált el kell fogadni, bárhogy is jön, bármelyik pillanatban jön is. A halál része az életnek,  halál az ár, amit az életért fizetünk, és siránkozni ezen gyerekes dolog. Gyengékhez méltó. Öregekhez…”

ER!ó’tika

 Sustorgó szavak

törik meg a mélyvíz


mocskos, zavaros


gondolatait.


A partról kis híd


gyűrűzik a nádas felé,


strandkorlátkék színű


rozsdadarabkák


kúsznak rá lila hajam


magenta csíkjaira.


Karom ráfonódik


az ifjú testére, míg


magvait belémszórja


egy végső lökéssel,


az apadó forrás


utolsó lüktetésével.


Kielégülten fekszik


a felszín alatt,


tüskés medúzakarja


lelankadt már,


majd napsütéses trónjára


ülve vigyorog rám bambán.


Kielégületlen sodrásom


újabb harcra vár,


hiszen bennem még


lüktet a Vágy!


Gyorsvonatként


száguld a kérdés, míg


folyóm lüktető vibrálását


ritmusként dübörgi a gát.


Hogyan tegyek itt még


egy(két-há…) csodát?!


Dühösen csapom pofán


a dísztök-levélen terpeszkedő,


önelégült arccal pózoló,


békából felcsókolt királyfi’át,


s rúgom meg formás,


művészien ívelt hátsaját.




Te hülye, most menj,


és kívánj attól a


csoda-aranyhaltól


három szem


Viagrát!




2010. január 13.
Lyrian ©

Találkozás…

A Néma szeretők című írás “befejezése”.


Találkozás. Lehet jó, lehet rossz, lehet felkavaró, gyilkos hajlamokat előhozó, emlékeket elővarázsoló… Sokféle lehet.



A mai nap teljesen kivett belőlem mindent. Annyi sok-sok dolog történt,
hogy elegem lett, besokaltam, “pontmostizélemle” hangulatban, nyilalló
fejfájással szálltam fel a buszra meló után. Tele volt már, nem fértem
sehová, csak a közepére, letettem a hátitatyóm a lábamhoz, és jó nagyot
lódultam, amikor elindultunk. A második megállónál már moccanni sem
tudtam, amikor valaki hátulról nekem esett. Bocsánatkérésére hátra sem
néztem, csak akkor, amikor megfogta a vállam és magafelé fordított…




Felrobbant bennem a düh. Az egy éve visszafojtott, “hamajdújratalálkozunk”…, a tenyeremben azóta érlelődő irdatlan nagy
pofon, hogy majd akkor… akkor…, de csak néztem… néztem a szemébe.
Magát az embert nem láttam egészében, csak azt a rámcsodálkozó,
kitáguló íriszű szempárt, amiben régen ott volt a Minden, a Semmi, és a
Végtelen… Most kellene megmozdulnom, most kellene szembeköpnöm, most
nekimennem, tépnem, rúgnom… de csak néztem. Lassan már a részleteket
is magambafogadtam. A folyton szemébehulló, kósza tincset, a szája
szélénél az apró ráncokat, furcsa, szakállnélküli arcát, a hülye kockás
sálat, a kockás nagykabáttal, amit utált… Suta párbeszéd vette
kezdetét.




– Lefogytál. – Le. – Fáradt vagy. – Fáradt. – Ma sírtál. – Sírtam. – És
gyűlölsz. – Gyűlölök. – És fájsz. – Nem fájok. Már nem. Nagyon régen
nem. – Elaludt? – El. – Miért nem teszed, amit szeretnél? – Nincs
értelme. – Hová lett a “kihaénnem”? – Megváltozott. Te is megváltoztál.
– Meg. – Láttam, az álmod valóság lett. Jók a képeid, csak kemények. –
Írsz. Olvastam. Mindig olvasom. – Nem tudtam. – Ha tudod, megírtad
volna? – Meg. Akkor is. – A “félelmetes belső látásod”… Így láttad?
– Így. – És így is érezted? – Másképp leírtam volna?…




Elakadtak a szavak. Kapirgáltam a táskám után, és az első
találkozásunkra gondoltam. Akkor már egy éve mondtam le egymás után
minden meghívást, “összefutást”. Volt, hogy az utolsó előtti percekben,
gyáván, pedig állt órákat a Duna-parton piknikes-kosárral a kezében,
kockásra ülte a fenekét a Munkácsy-kiállítás előtt a várfalon, de akkor
a sarkára állt, és közölte, hogyha kell, a hajamnál fogva is elrángat
arra a nagy-nagy rendezvényre. Ott aztán először nevetve, aztán már
csodálkozva nézte, hogy én mindent megfogtam, megtapogattam, az
ujjaimmal ízlelgettem a formákat, fogadtam be a tárgyak szépségét.




Órákat kóboroltunk a standok között, egymástól messze, más-más
kiállítórésznél ragadtunk le, onnan kiabáltunk egymásnak. Aztán
egyszercsak odarohant, elkapta a karom, és “mostcsukdbeaszemed”
parancsszóval odavonszolt valamihez. – Nyújtsd ki a kezed! És mondd el,
mit látsz! – Hideget éreztem az ujjaimmal, a fémnek van ilyen
tenyeredbekúszó ridegsége, kerek formák, kancsó? … pohár?… pohár…
fémpohár! – Azt mondd, mi van rajta! – Finoman tapogatttam végig ujjaim
begyével: vonalak, először szabálytalanok, aztán kezdtek összeállni,
felfelé összefutó vonalak, kanyargósak…két szabálytalan, és mégis
szabályos forma… szárnyak… madár… nem sas… ahhoz túl finom…
felfelé, s hátrafelé hajló fej… lejjebb karmok… lángok… főnix…
FŐNIX! – Az addig csak suttogott, bizonytalan szavakból kiszakadt
belőlem… láttam… belül… Vártam, hogy megerősít, hogy igazam
van… semmit nem szólt. Majd két lélegzettel később ennyit hallottam:
– Félelmetes…




Kinyitottam a szemem. Előttem egy egyszerű fémpohár állt, belevésve egy
főnix születése… vagy halála? Soha többé nem nevetett ki. Akkor sem,
amikor frissen festett képein, a még ragadós festékben tapogattam, s
úgy húztam bele saját vonalakat, saját varázslatokat. Akkor sem, amikor
a hátam mögött ülve nézte, ahogy a szenet maszatoltam szét ujjaimmal az
állványra feszített rajzlapon. Már értette, mit, és miért csinálok.




Megint rántott a busz. Amikor ránéztem, már nem volt bennem harag, nem
akartam a képébe kiabálni, hogy tudom, magáévá tette az összes együtt
szült “szépgondolatainkat”, hogy kitagadott minden közös képből, hogy
kiadott, eladott, odadobott… Csak néztem… csak nézett…




Egyszerűen csak ott álltunk… két ember, akik valamikor együtt
lélegeztek, együtt alkottak csodákat, akik szavak nélkül is megértették
a másikat, és most már nincs mit mondaniuk egymásnak. Amikor
leszálltam, még visszanéztem. Két néma ember, “valahavolt” titkos
szeretők búcsúztak el egy szemvillanással…






2007. február 06.

Lyrian ©

Esti zene verssel

„Ágyam szent volt nekem, akár az oltár,

mert ott fogadtalak ölembe téged,

s testünk nyomát őrzi örökre most már.

De nincs álmom s örömem benne: éget,

hisz éjjel, nappal sírok – omló könnyem

kimos belőlem minden büszkeséget.”

 

„Bevallom, nagyobb mámort lelek a szenvedélyben, mint az imában. Az efféle szenvedély már ima. Bevallom… bevallom, még mindig imádkozom, hogy érezhessem szeretőm ajkának érintését… simogató kezét…karjainak ölelését. Bevallom, még mindig éhezem rá, hogy testem lángra gyújtsák… hogy felébredjünk egy álomban… távol e zavaros helytől… ahol már nem is vagyunk önmagunk. Tudni akarom, hogy ez örökre… Mindörökre az enyém.”

 

(Veronica Franco 1546–1591)

 

Megjegyzés:

Látjátok, ezért áll hozzám annyira közel Veronica Franco. A „kurtizán”, ki az lett, hogy szerelmével maradhasson, ezért eladta magát másoknak… a „boszorkány”, ki mindenkit elbűvölt, de saját magát nem tudta belebűvölni az igaz szerelembe társként… a „költő”, ki lelkét adta azoknak, akik abból kértek, s nem a testéből…

Köszönöm!

Köszönöm azoknak, akik olvastak-olvasnak, mind a 999 vándornak, s köszönöm a 1000.-nek, ki megpihen majd nálam, s remélem, tudtam Nektek adni valamit… s köszönöm azoknak, akik majd újra felkeresnek, hogy megmelegítsék a lelküket… köszönöm…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!