Esti zene verssel

„Ágyam szent volt nekem, akár az oltár,

mert ott fogadtalak ölembe téged,

s testünk nyomát őrzi örökre most már.

De nincs álmom s örömem benne: éget,

hisz éjjel, nappal sírok – omló könnyem

kimos belőlem minden büszkeséget.”

„Bevallom, nagyobb mámort lelek a szenvedélyben, mint az imában. Az efféle szenvedély már ima. Bevallom… bevallom, még mindig imádkozom, hogy érezhessem szeretőm ajkának érintését… simogató kezét…karjainak ölelését. Bevallom, még mindig éhezem rá, hogy testem lángra gyújtsák… hogy felébredjünk egy álomban… távol e zavaros helytől… ahol már nem is vagyunk önmagunk. Tudni akarom, hogy ez örökre… Mindörökre az enyém.”

(Veronica Franco – 1546–1591)

Megjegyzés:

Látjátok, ezért áll hozzám annyira közel Veronica Franco. A „kurtizán”, ki az lett, hogy szerelmével maradhasson, ezért eladta magát másoknak… a „boszorkány”, ki mindenkit elbűvölt, de saját magát nem tudta belebűvölni az igaz szerelembe társként… a „költő”, ki lelkét adta azoknak, akik abból kértek, s nem a testéből…