Hideg, s meleg
napok váltják egymást.
Telnek úgy, mint
ahogy lovak vágtáznak
a szélben.
Kapkodok utánuk,
megállítanám a
múló időt,
de kiperegnek ujjaim
közül, mint a síkos
gyöngyszemek.
Nem szól már oly
gyakran a telefon,
elfogynak a régi barátok…
Ki nincs már,
többet keres álmaimban,
mint a megmaradtak.
Futnak a napok,
s loholni utánuk oly
hiábavaló.
Lehajtani fejem
nem érdemes.
Csak büszkén, dacosan,
magasra tartva.
Nem érdekel már
az elmúlt ifjúság,
az a bolond,
sohavisszanemhozható,
mire emlékezni lehet
nevetve-sírva.
Nem érdekel, életem
sírva-dadogva mesélhető
epizódja.
Én ÉN vagyok,
Itt és Most!
Örök gyermekként,
néha elhajolva,
de mindig talpra állva,
szétkacagva a holnapot
könnyes szemekkel…
Kinek kezét fogod
Kedvesem, s adsz
nap mint nap új
célt, s nincs megállás.
Üvöltsön az a rock,
emelkedjenek magasra
a kezek, csak fogd az
enyémet szorosan,
nagyon szorosan.
Ha kitépni akarom,
ne engedd!!!
Arctalan ellenfélnek
ne adjunk esélyt!
Nem akarlak elsiratni…
Még nem,
most még nem…
Most csak a szépre
emlékezem, nem
érdekel semmi más,
s nem hagyom, hogy
bárki szétrombolja
hitemet, bizalmamat.
Csak élni szeretnék,
veled, békében,
szerelemben…
…mert rohan az idő,
hát tegyük széppé,
ami még megmaradt.
…s szerdán hajnalban,
amikor megcsörren
az a telefon, nem arra
fogok gondolni,
újra eltelt egy év,
bánatban, örömben,
sírva és nevetve,
hanem arra, hogy
hányszor fog még
felébreszteni így
Anyám…
– Megszülettél, kicsim…
Lyrian ©