Egy kávé mellett...

Lógok az ablakban…

A mai nap nagy műve. 🙂

Imádom! Csinálni is nagyon jó volt, és most, hogy ott lóg az ablakban, valami határtalan nyugalom van bennem.

Íme, ezt tudja a drága:

Feng Shui kristály az egészség, anyagi siker és boldogság megteremtője (saját készítés)

Kristályfüggő 108 darab ásványkővel, a végén kristálygömbbel.

A kristályok és drágakövek a természet adta energiarezgéssel rendelkeznek.

Minden ásványkristály tulajdonságai révén hozzárendelhető valamelyik
– csakrához, ( az emberi testben lévő energiaközpontok )
– elemhez ( különböző energiaminőség ami látható és láthatatlan formában jelen van a környezetünkben. Elnevezésük: fa, tűz, föld, fém, víz)
– színhez ( ugyanígy a csakrákhoz és elemekhez is hozzárendelhetők a színek )
– csillagjegyhez
– számhoz

108 db ásványkőből van fűzve.

Az ásványkövek a 12 csillagkép és mind az öt elem tulajdonságait is magukban foglalják, alkalmas minden életterület harmonizálására.

A számmisztika alapján minden számnak, amely jelen van a függőn, jelentősége van.

A 108 szám egy Jin ( 1 ), egy Jang ( 8 ) és egy semleges ( 0 ) minőségű számot tartalmaz.

A számmisztika számításai alapján a számokat addig adjuk össze, míg végeredményként egyjegyű számot kapunk.

Ha az egyes elemeket összeadjuk 1 + 0 + 8 = 9-et kapunk, ami Jin minőségű, jelentése: hosszú élet vagy hosszú időn át tartó.
Nagyon szerencsés és szimbolikus szám. A szolgálat, a szintézis és az Univerzum száma. Általa képesek vagyunk a magasabb rendű összefüggések felismerésére, a feltétel nélküli szeretet érzésére és elfogadására. Használatával rendelkezésünkre áll a legmagasabb rendű energia.

Az 1 szám a feng – shui számmisztikája szerint Jang minőségű, a Nap száma, ami az elsőt és a kezdetet szimbolizálja, növekedést és jólétet hoz használójának.
Az erő, a teremtő eszme és az aktivitás jelképe. A függetlenséget és önmegvalósítást jelképezi

A 0 szám a teljességet, a mindenséget, a megnyilvánulatlant fejezi ki.
Szimbolizálja a beteljesülést, ami a kezdettől a végsőkig tart. Használója megéli a teljességet kívül és belül.

A 8-as a feng– shuiban a legkedvezőbb szám, a Mars száma ami az igazság és önismeret segítője. Lelki és anyagi fejlődést, gyarapodást, a jólét és gazdagság virágzását jelenti.
Segít a tudatos döntésben, a pénz és az üzlet területén használója képes kiállni önmagáért.

A kristálygömb szétárasztja, sokszorozza az energiát azon a területen ahol használjuk.

Megtalálható benne minden elem és szín, valamint minden csillagjegy szülöttének szerencseköve.
18 féle ásványkővel van felfűzve, ami 2 x 3 = 6 db ásványkövet jelent fajtánként.

A 18–as szám hasonló a fent elemzett 108–hoz. Részeire bontva és összeadva
1 + 8 szintén 9-et eredményez aminek jelentése: hosszú élet vagy hosszú időn át tartó.

Szerencsés és szimbolikus szám. A legmagasabb rendű energia, a feltétel nélküli szeretet szimbolikája.

A 2 szám duplázódást és szimmetriát jelent. Nagyon kedvező szám mivel a jin – jang kettősségét szimbolizálja.
Társat és segítőt vonz be az életünkbe. A Hold száma, az intuíciót, a megérzéseket, a diplomatikus megértést. A drágakőszálon a 3–as számmal van kombinálva, így annak hatását megduplázza.

A 3 szám jelentése növekedés. Szerencseszám, állandó gyarapodást hoz az életünkbe.
A Merkúr száma, a könnyed, a kommunikatív és a kreatív gondolkodást segíti. A kapcsolatteremtést, barátkozást is könnyíti.

A 6–os szám jelentése: gazdagság, hosszú egészséges élet.
A Vénusz száma, szépséget, harmóniát, szerelmet szimbolizál. Képessé válunk általa szebbé tenni az életet és belső harmóniát teremteni.

A Feng-shui kristálygömb ablakba akasztva bevonzza a csít, ( energiát ). Amikor a napsugár éri, a helységben apró szivárványszínben pompázó energiagömböcskéket közvetít az útjába kerülő tárgyakra.

A szivárványkristály lágyan, de nagyon határozott módon fokozza a térenergiákat azáltal, hogy prizmahatás következtében előcsalja a fehér fényből a benne rejlő spektrum szivárványszíneit.

A kristálygömb azzal a képességgel rendelkezik, hogy felszínre hoz rejtett dolgokat és tehetségeket.

A Tűz, mint fény, és a Föld, mint kristály-elemek kombinációja harmonikus, és ez közvetlenül érzékelhetővé válik a térben, tapasztalható az öntudatlan jóérzés keletkezésénél.

Feng Shui kristály az egészség, anyagi siker és boldogság megteremtője (saját készítés)

Kínlódom…

Napsütéses szép reggelt mindenkinek!

Nem tudom miért, de kínkeserv belépni a blogomba. Hol azt írják, hogy le vagyok tiltva, hol nincs ilyen-olyan adatom megadva, de azért én nem adom fel!!! Végül csak idejutok, hogy tudjak írni. 🙂

Ma a Duna-part meglátogatása a cél. Süt a nap, bár kicsit zizgellős az idő, de mire összekaparjuk magunkat, biztos melegebb lesz. Családom tagjaival már tegnap nagylovassági küzdelemmel és mohácsi vészes tekintettel sikerült megbeszélnem, hogy a marokköveim bizonyos darabjai (bár tényleg jól fel lehetne őket használni), nem! és nem! hozhatóak “kacsakő”-ként magukkal. Keressenek inkább a parton köveket, és azzal játszadozzanak. Morogtak, morogtak, de végül beleegyeztek. Azért indulás előtt kiforgattatom a zsebeiket, “biztos ami biztos alapon”.

Mai kis kirándulásunk története majd holnap lészen leírva. Addig további jó töltekezést ezen a hosszú hétvégén mindenkinek! 🙂

Fluorit

Fluorit, vízachát és tűzachát összeforrva (hatalmas energiák örvénylenek benne), márvány ónix

Babrálok, babrálok…

Hurrá, lányok! Itt vagyok, ragyogok, mint az a bizonyos fekete szurok! 🙂

Igen kérem, mostanság ilyen szépségeket babrálok össze. Csak úgy jött, de maradt, s nem ment el. 🙂

Igyekszem többet lenni és írni!

Ezüst Ibolya Láng és Rózsa Láng karkötő

 

Yantra karkötő

Rohan az idő…

Hideg, s meleg
napok váltják egymást.
Telnek úgy, mint
ahogy lovak vágtáznak
a szélben.
Kapkodok utánuk,
megállítanám a
múló időt,
de kiperegnek ujjaim
közül, mint a síkos
gyöngyszemek.

Nem szól már oly
gyakran a telefon,
elfogynak a régi barátok…
Ki nincs már,
többet keres álmaimban,
mint a megmaradtak.

Futnak a napok,
s loholni utánuk oly
hiábavaló.
Lehajtani fejem
nem érdemes.
Csak büszkén, dacosan,
magasra tartva.

Nem érdekel már
az elmúlt ifjúság,
az a bolond,
sohavisszanemhozható,
mire emlékezni lehet
nevetve-sírva.
Nem érdekel, életem
sírva-dadogva mesélhető
epizódja.

Én ÉN vagyok,
Itt és Most!
Örök gyermekként,
néha elhajolva,
de mindig talpra állva,
szétkacagva a holnapot
könnyes szemekkel…
Kinek kezét fogod
Kedvesem, s adsz
nap mint nap új
célt, s nincs megállás.

Üvöltsön az a rock,
emelkedjenek magasra
a kezek, csak fogd az
enyémet szorosan,
nagyon szorosan.
Ha kitépni akarom,
ne engedd!!!
Arctalan ellenfélnek
ne adjunk esélyt!
Nem akarlak elsiratni…
Még nem,
most még nem…

Most csak a szépre
emlékezem, nem
érdekel semmi más,
s nem hagyom, hogy
bárki szétrombolja
hitemet, bizalmamat.
Csak élni szeretnék,
veled, békében,
szerelemben…
…mert rohan az idő,
hát tegyük széppé,
ami még megmaradt.

…s szerdán hajnalban,
amikor megcsörren
az a telefon, nem arra
fogok gondolni,
újra eltelt egy év,
bánatban, örömben,
sírva és nevetve,
hanem arra, hogy
hányszor fog még
felébreszteni így
Anyám…
– Megszülettél, kicsim…


Lyrian ©

Babonák, csipkebugyi és tai csi

Mosogatás, pakolgatás, porszívózás. Este
szilveszter. Mindennel el kell készülni. Bár csak ketten leszünk, de
ugye a babona… Amit újév első napján, azt egész évben… Akkor adjuk meg a
módját. Semmi kedvem egész évben takarítani.


– Holnap letámadlak.


– Ma is letámadhatsz.


– Nem, holnap. Tudod, a babona…


Borotválkozás, fürdés. Enyhe dezodor-illat a lakásban.


– Éjfél után már lehet…


– Akkor már lehet…




Elaludtunk. A fenébe! Már tíz óra. Kócos vagyok, álmos és fáj minden
porcikám. Na, majd ha felébred. Vagy inkább lepjem meg? Á, ahhoz most
valahogy nincs erőm. Majd ha összekaparom magam. Amúgy még meg akarom
keresni azt a parányi kis csodát. A bikavadítót… mert ugye a mód… a
megjelenés… Puha, csodálatos csipkecsoda. A színe maga az álomlét. Igaz,
még soha nem volt rajtam, de majd most…




– Csak gyújts alá a kávéfőzőnek.


– Te kérsz belőle?


– Csak egy picit.


– Ehetnénk is.


– Együnk.




Tessék, megint elaludtunk. Ennyit a babonáról. Már sötét van, de olyan
jó volt ez a kis délutáni szieszta… Szieszta… aha! – mint akit fejbe
vertek. Akkor most! Most megkeresem…




– Turizol?


Derékig a szekrényből dünnyögöm:


– Turizok.


– Mit keresel?


– Nem tudom.




Pedig itt kell lennie. Tudom, hogy ide tettem, valahová, valamelyik
dobozba. Rendet kellene már tenni… na, nem most, mert ugye a babona… És
igen!!! Itt van. Puha pamut, egy semmiség, és mégis, csodákat tud tenni.
Remélem!




Fürdés, kence, a csipkecsoda éppen ott láttat, ahol kell, ott takar,
ahol kell. Köntös. Napocskákkal és holdakkal. Hozzá elegáns
zöld-fehér-sárga csíkos alvószokni. Belibbenek a hálóba, sejtelmesen
leveszem a köntöst, egy pillantás rám, s már fekszik is le. Tenyere
végigszalad a mellem között, le a hasamig.


– Csikizel!


– Nem baj.


– Na, hogy tetszik?


– Mi?


– A bugyim?


– Milyen bugyid?




Nesze nekem! Ennyit a csodáról, meg a bikáról, meg a vadításról. A
hangját vesztett tévében Segal éppen lassított felvételben üti le a
banditákat.




– Milyen bugyim, milyen bugyim?! Hát ami rajtam van még egy darabig…
Direkte megkerestem, te meg észre sem vetted. Tudod ki fog máskor neked
így kiöltözni, hogy levethesd… Pedig olyan szép! És a színe…


– Mutasd!


– Hülye, sötétben nem látod! Na! – Puha valami nyomódik a hasamhoz. – Az orroddal akarod látni?!


Dalra fakadtam.


„Orroddal lááááááásd, füleddel ééééérezd!”


– Egyébként mikor akarsz tai csizni? Segal egészen jól csinálja.


– Most hogy jön ez ide? Bár jól mutatnék kint a téren, a hóesésben…


– Én meg kalapoznék… szemműtétre… csak pár forintot emberek…


Áthasal rajtam, villanyt gyújt.


– Tök jó! De milyen színű?


– Bordó. Ezüstös bordó, te marha.


– Ez?! Akkor színvak is vagyok. Mielőbb kezdjük el a gyűjtést… Bár ahogy elnézem, már testszínű.


– Egy biztos, én többet nem fogok órákat keresgélni, hogy dögös Maca
legyek… ennyi erővel akár a lukas terepszínűt is… hagyd abba!!! nem
vagyok behangolva!!! Csak még nem tudom, hogy hegedű legyek, vagy
zongora… hmmm… ez jó… csinálhatod tovább…




A csipkecsoda ledobva, magányosan hever a földön, az ágy mellett… halk szipogás hallatszik…


– Legalább egy zsepit hozzám vághatnátok… nem baj, ha használt… egy összetört lélek megérdemelne ennyit…

Kis karácsony…

…nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom?… Ballagtunk a hosszú soron, mindenhol más és más karácsonyi zene szólt, drága játékok, máshol csak apróságok, adok-veszek, emberek, rohanás, még neki sem vettem, még ez is hiányzik… legtöbben csak nézegetnek, visszatesznek, mást keresnek.

Pénztárcánk véges, sőt, mikor elindultunk már szinte végtelenül üres volt, vettünk, de csak vicceset, aprót (lehet, a kis piros autóért, ami áramvonalas, ajtaja nyitható-csukható, még nyakast is kapunk, hiszen mély jelentéssel bír), mindenkinek olyat, ami valamihez köthető… csomagolásukban benne lesz a szeretet. Sovány szatyrokkal vacogtunk be a még nyitva tartó élelmiszerbe, ott is csak picit, csak amit ma megeszünk… Már pakoltunk, amikor meghallottuk a vijjogást. A pénztárnál néni állt, tanácstalanul nézte a villogó-sikító lámpássorompót, ami között kicsoszogott. A kasszától felpattant a pénztáros:
– Tessék félreállni! – dörögte, s arcán diadalmasan fénylett a „na, most elkaptalak”!
Az aprócska teremtés elhúzódott a másik kassza felé, gyűrögette fekete, kopott kistáskája fogantyúját. Olyan igazi, törékeny, csinos néni, régimódi, de elegáns kabátban, fekete kiskesztyűvel, évtizedek óta hordott, de csillogóra suvickolt kiscipőben. A zord ellenfél minden csomagot kiszedett a tolókából, lengette a kapunál, ami egyszer csak megint felzúgott.
– Na, meg van a bűnös! Biztos rosszul húztam le – morogta. – A néni visszapakolt, tolta kifelé újra a kerekest, de megint sivítás…
– Mutassa csak azt a szatyrot is! – csillant fel megint az a szem… A biztonsági őr is előkerült, elállta a néni “hátrafeléútját”, mintha oly gyorsan el tudna szegény tűnni bárki elől is. Reszkető kézzel szedegette ki a kisszatyor tartalmát, s már könnyezett. Én pedig nem mozdultam, mert olyan ismerős az a néni. A nevekkel mindig bajban vagyok, de arcokat soha nem felejtek el, és őt láttam már, valami hozzáköt, de nem tudom még mi is az. Újabb húzogatás, semmi eredmény. A másik pénztárnál már türelmetlen a nép, hiszen mindenki sietne, mindenki menne. Megint áttolták a kocsit, megint villogás… megint egy nem jól lehúzott kis csomag került elő. Végre átjutott a néni, a pénztáros pedig visszaült a helyére. Csend, olyan nagy a csend…
– Legalább egy “bocsánat” elhangzott volna! – mondtam nem éppen halkan. A megvető pillantást azonnal megkaptam. A néni visszanézett, szomorúan mosolygott… és akkor rájöttem, honnan az ismeretség, abból a mosolyból…

Tavaly nyáron vágtattam haza. A templom ott magaslott a tér közepén. Zárt kapujánál egy néni álldogált, kezében pár szál virággal, tanácstalanul. Felmentem hozzá a lépcsőn. Zavartan nézett rám:
– Kislányom, nem tudod miért van zárva? Régen mindig nyitva álltak a kapuk, bármikor jöttem. Én csak ezt a kis virágot szerettem volna letenni… csak egy imát elmondani… egy kis nyugalmat lelni, mint régen… Isten házát soha nem tartották zárva… akár éjjel is jöhettem… egyedül élek, nekem már csak Ő maradt… szegény uram, a fiam… csak értük akartam elmondani egy imát…

Összefacsarodott a szívem. Emlékeztem én is azokra a nyitott ajtókra, pedig nem vagyok vallásos, de hányszor tértünk be egy imára a nap bármely szakában nagymamámmal, aki előtte felvette legszebb szoknyáit, alulra a keményített fehér alsókat, felülre a fényes feketét, befonta hosszú, hófehér haját, ünneplőkendőjét elővette a féltve őrzött, levendulaillatú, mindig élére vasalt lepedők tetejéről.
– Tudod lányom, abba a Házba csak ünneplőbe lehet menni… no nem csak így… előbb saját magadat kell ünneplőbe öltöztetned, ott, legbelül… tudom, imádkozni bárhol lehet, de ha azon az ajtón belépsz, tisztának kell lenned… kívül is…

– Tessék jönni, csak este nyitnak ki, a misére. – Toporgott még egy picit, aztán hagyta, hogy levezessem a lépcsőn, leültessem a padra.
– És most elmondjuk azt az imát… – Csodálkozva nézett rám, de elővette abból a fekete kistáskából a rózsafüzért… Körbekulcsoltam kezét az enyémmel, s halkan elkezdtük:
– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod… s mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… Ámen… – s közben egyre jobban szorította a kezem. Keresztet vetett, de tétovázva… én, a hitetlen, tudtam, mi hiányzik még. Odamentem a kiskúthoz, tenyerembe vizet merítettem, s elé tartottam…
– Köszönöm kislányom… – sírta el magát, és megkönnyeztem én is. Néztem, ahogy nehézkesen felállt, megnyomkodta térdét, s lassú léptekkel elindult a buszmegálló felé.

Mondd Isten, ki a mennyekben vagy, lesz-e boldog karácsonya ennek a néninek, s másoknak? Tudom, sok dolgod van, nem csak most, Karácsony szent ünnepén, hanem úgy általában… de néha te is elgondolkodhatnál… Mondd, lesz-e még mindennapi kenyerünk, lesz-e hajló búzakalász… Megérjük-e, hogy ne alázzák meg az embereket? Mondd, lesz-e még szebb, s új világ?

…s tudom, ha ott állok majd a karácsonyfa előtt, körülöttem az összes szerettem, s énekeljük a Csendes éjt, bennem csak ez fog dübörögni, mint egy ima… mert minden lehet ima…

„Én magyar anyától születtem
Magyar Földre, magyar kenyeret ettem,
Én látom, ahogy pusztul a népem,
de azt is látom, ahogy fordul az érem…
… Miért a saját népem temet el?”

… és ezt fogom dúdolni akkor is, ha elmúlt már a kiskarácsony…

Lyrian ©

Szent Antal megkeresése

Tulajdonképpen
hadilábon állok a szentekkel, no meg a vallással is. Nem vagyok
templomba járó típus, csak gyermekkori emlékképek őrzik a csendet, a
tömjén illatát, még amikor nagyival jártunk ott, elmondott egy imát,
elmorzsolt egy rózsafüzért, elmagyarázta az értelmét, de igazából nem
fogott meg ez az egész dolog. Magától a vallás gyakorlásától
teljességgel elhatárolódtam, viszont gyermekeimet úgy neveltem, hogy
döntsék el ők, hogyan vélekednek róla, ha valamelyik késztetést érez rá,
hát legyen. Senki ne erőltesse rám, vagy rájuk a hitét, legyen az
bármilyen, válasszanak ők. Hiszen imádkozunk minden szavunkkal, minden
mondatunkkal. Hiszünk magunkban, hiszünk mindenfélében, gyertyát
gyújtunk, segítséget kérünk, nem kell ahhoz templomba járni, vagy
letérdelni, elég, ha a lelkünk térdre borul.




Mama kívánsága volt, hogy mielőtt eltávozik a világról, az összes
unokáját kéretik „elsőáldoztatni”. Bár megkereszteltek (stikában, az
akkori „viszonyok” miatt), akadálya nem volt, hacsak nem az én kapálódzó
tiltakozásom. Ezzel mondjuk nem voltam egyedül, mert az összes
unokatesóm sem repesdett az örömtől, hogy ilyen kalandba vágjanak.
Sajnos, a mi Mamink hiába volt egy áldott jó lélek, és imádta a
lurkókat, azaz minket, hajthatatlan volt. Ő, aki napszámba járt, művelte
a hatalmas háztájit, hajnalban már sütötte a kenyeret, szó nélkül ment
Tatáért a kocsmába délutánonként, és tolta haza a biciklire hajtogatva,
húsvétkor fehérre meszelte a kis vályogházat, egyszerűen nem engedett az
ötletéből. Tudta, hogy engem nehéz lesz meggyőzni, konok, megátalkodott
egyszemdarab lányunokáját, aki tudvalevően foggal született, és Mama
komolyan állította, hogy igazi boszorka lesz belőlem, ha már csak az
álmaimat nézzük, amik gyermekkorom óta kísértettek, s beteljesültek. Ezt
a tulajdonságot, azaz az álomlátást, általában a legkisebb lány örökli
családunkban, pechemre pont én lettem az. Máig hordozom keresztként
„áldásos” adottságom.




Végül beadtam a derekam, elmentem az első, és egyben utolsó hittanórára,
ahol őrületbe kergettem szegény falupapját a kérdéseimmel és
cáfolataimmal, majd legyintve beleegyezett, hogy én is csapattag lehetek
a fiúk mellett, ha tartózkodom a következő órákon a megjelenéstől.
Nagyon szomorú arcot vághattam, mert elnevette magát, nyakon legyintett,
majd utamra bocsájtott. Elérkezett a nagy nap estéje, böjti este ugye,
korgó gyomorral néztünk egymásra mind a heten. Éjfél után nem bírtam
tovább, nekiindultam a kamrának, utánam osontak a renitensek, és
vérszerződéses titoktartás mellett degeszre ettük magunkat, minden
neszre összerezzenve, mert Mama igencsak éberen aludt, de sikerült
kijátszanunk. Reggel azért csak jól megnézte a kolbászmennyiséget a
gerendán, sokatmondóan szikrázott ránk a szeme, de nem szólt egy szót
sem. Elsőáldozásom rendben lezajlott, angyal módjára viselkedtem, bár a
gyónásnál harapófogóval sem lehetett belőlem semmit kihúzni, és a
penitencia kiszabásánál kiegyeztünk jópapommal tíz Miatyánkban, mert
mást nem tudtam.




Viszont egy életre megjegyeztem azon az egy hittanórán, hogy lehet bár
sok szent, meg aprószent, meg piciszent, a legjobb fej mégiscsak Szent
Antal. Ő mindig segít, ha valami ziccer adódik nálam. Innentől minden
vizsga, megmérettetés előtt felajánlást tettem neki, pénzadományt, és
egy Miatyánkot, ha sikerül. Be is tartottam bőszen. Így volt akkor is,
amikor sikerült Csepelre költöznünk, és ahogy alkalom adódott, már
röppentünk is középső gyermekemmel leróni hálánkat neki. Pechünkre éppen
húsvét volt, és teljes gőzzel folyt a húsvéti nagymise. A templomot nem
láttuk még, fogalmunk sem volt, hogy merre is keressük a félhomályban
megbújó kis fülkét, ahol tanyázott, és rám várt. A tömeg énekelt, mi meg
csak forgattuk a szemünket, merre is induljunk el.


– Balra!!! Anszi, balra!!! Érzem, hogy ott lesz! – sutyorogta Kitti a fülembe. Akkor induljunk hát balra.


– Ez biztos nem ő lesz, mert nő!


– Akkor a következő!


A következő már férfijellegű szobor volt, a kis táblán a neve, amit
elolvasni lehetetlenség volt. Öngyújtó elő, világlás, „nem nyert” kártya
kiosztása. Újabb fülkéket vettünk szemügyre. Rutinosan gyújtogattuk már
a kispilácsot, viszont egyre többen figyeltek fel ránk a balszélső
sorokban. Pedig nagyon komolyak voltunk, hiszen viselkedni tudtunk. Majd
elérkeztünk a legelső padsorhoz. Fejvakargatás, hogyan is tovább. Majd
nagy lendülettel nekilódultunk, és összegörnyedve, mint a moziban a
későn jövők, hogy ne zavarjuk az ülő sort, végigosontunk az oltár előtt,
ahol dörgő hangon intette híveit a lelkipásztor. Alig volt ciki az
egész, de átvergődtünk a túloldalra, csak páran néztek ránk nagyon
csúnyán, tőlük halkan elnézést kértünk. Majd kezdődött jobb oldalt
visszafelé a keresgélés. Már az a rész is minket nézett. Öngyújtó,
kis tábla elolvasása, sóhaj, továbbosonás. És ugyan hol is leltük meg
Szent Antalt? Természetesen a jobb oldal legutolsó fülkécskéjében. Ha a
másik irányba indulunk, azonnal belebotlottunk volna. Addigra az
öngyújtó szépen kilehelte a lelkét, gyertyát „kölcsönkoldult” gyufával
gyújtottunk, beejtettem az adományom, elmondtam a Miatyánkot (szerintem
olyan gyorsan még senkinek sem sikerült, mint akkor nekem), majd
villámgyorsan távoztunk. Azóta sem volt merszem újra felkeresni. Pedig
nemsokára nagy levegőt kell vennem, és nemcsak az adósságom kell a
perselykéjébe dobnom, hanem a húsvéti nagymisét is végig kell ülnöm,
hiszen megfogadtam, ha a lakásom megmenekül, irány Szent Antal, ezekkel a
kitételekkel!




Azóta várom, hogy álmomban megjelenjen és megkérjen, elég neki az
adomány, meg az egy szem ima, hagyjam a csudacsoda-kategóriában azt a
húsvéti miseülést, csak nem akar megkönyörülni rajtam. Pedig mind a
ketten jobban járnánk, ha nem lenne ilyen konok! Többen jelezték már,
hogy fényképes dokumentumot kérnek a nagy eseményről. Nesze Nekünk Szent
Antal! Még végül sztárok leszünk! Remélem, Webber mester fülébe nem jut
a nagy esemény, és nem lesz belőlünk musical!


2009. április 02.
Lyrian ©

Így volt





Zuhantál
és elkaptalak


ruhád csücskénél és a vak

mélységbe fejjel lefelé


csüngtél és én tartottalak


a rácsnak rogyva, görcsösen,

öt
ujjal, kínnal és dühvel.


Egyetlen szörnyű akarat

volt bennem:
nem engedlek el!

És megvirradt, és este lett,

és jöttek
őszök, tavaszok,


és még mindig tartottalak,

és már harmadszor
havazott,


és még mindig tartottalak,

és súgtam lázas szavakat,


és az öt ujjam majd letört,


és a ruhád szakadt, szakadt…







Hogy volt
tovább, nem is tudom.


Egyszer csak – elmúlt az egész..

Kiszállt
belőlem az a láz,


az a vad, gyilkos rettegés.

Itt állok az
erkélyen és


az élet zúg a körúton,

és




a felhőkbe nézek és

nem is
tudom… nem is tudom…








(Nadányi Zoltán)











Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!