Gondolkodtatok már el azon,
hogy egy-egy tárgy mennyire felejthetetlen lehet számotokra? Itt vannak
példának a Padok. Sok-sok pad, sok-sok felejthetetlen pillanat, melyek
hozzájuk kötődnek.
Régen azt olvastam, ha egy királylány belenéz a kútba, vizében meglátja a
múltját és a jövőjét. Én nem látok semmit, mintha egy követ dobtak
volna bele, csak zavaros hullámgyűrűk kavarognak előttem. Maradok inkább
a Boszik mágiájánál, gyertyát gyújtok, lángjában pedig felvillannak a
képek, szépen-sorjában.
Az első Padom, az első emlékem. Feneketlen-tó, kis ösvény, lihegve lehet
csak megközelíteni, de amikor leülsz és elnézel messze, látod a tavat, a
csillagokat. Ott kerestem első szerelmemmel a teljesen saját
csillagomat, töltöttünk órákat ölelkezve, véresre csókolva egymás
száját, elszakadhatatlanul, öröknek gondolva az érzést, a másodperceket.
Ha ma elmegyek a Pad előtt, látom magunkat, rámszakadnak az emlékek.
Istenem, de szép is volt még az öntudatlan-szerelem minden perce!!!
Pad a Körúton. Zöld festéke megkopott már, deszkája megrepedezett, talán
a sok vitától, ugyanezzel a fiúval, 2 évvel később. Vérre menő
összecsapások, köztük elkeseredetten mohó csókok, más érzésekkel, már
nem szerelemmel, csak vággyal telítve, talán ‘rendbejönminden’
léleksírással. Nem jött.
Duna-parti padok. Újabb találkozások partnerei egy teljes évig. A
‘rendbehozhatatlan’ folytatása, kétségbeesett próbálkozások,
‘talánmajdmost’ érzések, és még mindig együtt,
elszakíthatatlanul-örökre, szeretőként, barátként, testvérként. Az
érzelmek hullámoztak minden találkozásnál, minden ölelésnél, csak a
perceknek éltünk, kihasználtuk minden apró pillanatát.
Egy bizonyos Duna-parti pad. Fájó búcsúzás néma tanúja. Már egyedül
ültem ott, sóhajtva húztam le ujjamról évek óta hordott gyűrűmet,
néztem-forgattam, emlékeket kerestem-találtam, zokogva búcsúztam, később
óriási sóhajjal hajítottam be a vízbe, megszakítva mindent, ami addig
csak volt. Már nem akartam rendbetenni semmit, már nem akartam
‘néhaelővehető’ lenni. De az emlékek nem múltak el, csak egy tárgytól
szabadultam meg.
Teltek az évek, a padok némán várták, talán egyszer megint látnak
lángolást-égést. Én pedig elmentem mellettük, nem volt, akivel emléket
tettem volna rájuk, mások emlékei mellé.
Aztán megint talpraálltam, a Gellérthegyen pedig újabb szerelem
született, újabb Pad látta egy őrült lány és egy érett férfi
találkozását, síkítós, vad vágyait, hátrahajló nyakamon nyíló csókokat,
ujjaink siklását egymás testén, hallotta suttogott szívdobbanásainkat.
Elmondhatatlan érzések keltek életre azon a padon minden este. Úgy
gondoltam, az ember csak egyszer lehet életében kimondhatatlanul
szerelmes, s talán ez az a szerelem… tévedtem… s ott éltem ezt
végig, ezen a Padon. A Pad már nincs, a szerelem pedig oly hirtelen ért
véget, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle.
…És most pár szót az utolsó Padról. Minden hajnalban látom, ott megyek
el előtte, mielőtt buszra szállnék. Egy pillanatra megállok,
rácsodálkozom. Ott láttam meg először, találkoztunk először. Emlékszem,
egy könyvet olvasott, várt rám, 1 év után. Felnézett, a könyvet a padra
dobva felugrott, futottunk egymás felé, a nyakába ugrottam, szelesen
megpörgetett és amikor a szemébe néztem, elvesztem. Megtaláltam a
‘kutamat’, azt a ‘királylányosat’, melyben tisztán láttam magam, Őt, az
eljövendőt. Ennek is vége. De a Pad ott áll, vár rám, de nem merek
ráülni, mert tudom, előjön minden. Minden, ami Ő volt, minden, ami Én
voltam. És ott, hajnalban, addig a pár pillanatig újra látom Őt, csak
egy villanásra. Nem arra várok, hogy felnézzen, csak arra az első
pillanatra, nem kell hogy rohanjon, csak………. Majd fázósan
összehúzom a kabátomat, elindulok a megálló felé, közben bősz
mozdulattal letörlöm a ‘hidegrefogott’ könnyeimet.
Mennyi Pad vár még rám? Egyáltalán lesznek még Padok? Lesz még őrület,
villanás?
És a Padok csak várnak-várnak, évszakok múlnak el, de minden Pad örök
valaki számára. Nektek is vannak Padjaitok, hozzájuk fűződő emlékeitek?
Keressétek meg őket, ha úgy érzitek, sírjátok el addig visszatartott
könnyeiteket, de emlékezzetek! Úgy, ahogy ők emlékeznek rátok.
2006.02.20.
Lyrian ©