Bezzeg a Mi időnkben!!!… azaz mi sem voltunk angyalok…
Kedves Ifjú, Ifjabb, és MégIfjabb olvasók! Ugye mennyit halljátok, hogy “bezzeg a mi időnkben…”?
A szívemre teszem a kezem (nem, nem a jobboldalon van… már megint
elfelejtettem bevenni a Cavintonom), és megsúgom, mi sem voltunk
jobbak, mint Ti. Naaa! Nem tiltakozni kortársaim! A mai 40-50 éves
korosztály tagjai ne kezdjenek el bőszen pfujjozni, inkább kezdjenek el
emlékezni…
A 12 éves koromban elkezdett naplóim, írásaim mellett az én
legkegyetlenebbül igazmondó “naplóm” – az édesanyám. Ahogy megjegyzem
gyerekeimnek, hogy: – Bezzeg én…, már szélesre húzódik a szája,
elkezd csillogni a szeme, és helyreigazít: – Bezzeg Te!!! Mert te aztán
minden voltál, csak szelíd kezesbárányka nem… emlékszel még,
amikor… – és mesélni kezd…
Jó, abban igaza van, hogy én már általánosban sem voltam jókislány. De
miért??? Ahányszor sírva picsorogtam haza, hogy engem jól elkalapáltak
a többiek, jóatyám magaelé ültetett és belekezdett:
– No kislányom! Ha még egyszer bőgni látlak, hogy megvertek, tőlem is
kapsz! Tanuld meg, a világban farkastörvények uralkodnak, tehát védd
meg magad! Hiába vagy hajszálvékony, meg gyengécske, egy jóhelyre
betalált jobbegyenes, vagy rúgás, persze “jogos önvédelemből” – és nem
úgy, hogy te kezded a verekedést -, csodákra képes!
Itt csak arra akartam utalni, hogy apai nyomásra lettem vadóc! Tessék,
ilyenek a szülők! Ha most előszedegetném az akkori ellenőrzőimet,
láthatnátok, hogy mindbe pótlapokat ragasztottak annyi intőt kaptam, amit apám szó
nélkül aláírt.
Középsulis éveim sem a szelídség jegyében teltek. Csöves-digó. A két
nagy ellenpárt. Órákat ültem a farmeromban a forró vízben, hogy minél
szűkebb legyen (s utána cipőkanállal kellett magam beleszuszakolni),
több téglát elhasználtam dörzsölgetés céljából menő-kopottság
elérésére, mert milyen gáz is volt, ha valaki vadiúj Trapper- (vagy ne
adj isten Levis! – az már nagyon “kúúúúlnak” számított) farmerban
jelentünk meg a nagyközösség előtt. Alföldi-papucs, saru, bakancs!
Napokig álltunk sorban az egyetlen üzlet előtt birkatürelemmel, majd a
frissen beszerzett cipellőket zsírral kenegettük, kalapáltuk, hordásra
alkalmassá tettük. Az összes katona-bátyus nekünk lopkodta a
szimatszatyrokat… rekedtre ordibáltuk magunkat a Tabánban, vagy az
Ifjúsági Parkban Dinamit-, Beatrice- (baboskendő ojjéééé!), LGT- (és
még sorolhatnám…)-koncerteken… ittunk sört, bort, pálinkát, füstölt
a cigi (12 forint volt doboza, és lehetett szálanként is kapni a suli
melletti kistrafikban), elzarándokoltunk vonattal, gyalog, négykézláb
egy jó koncertre, akár az ország másik végébe is, mert nélkülünk
elképzelhetetlen lett volna a kezdés… Koncertek után legtöbbször a
yardon kötöttünk ki, rám pl. igencsak pikkeltek a rend őrei, mindig
kihalásztak az első sorokból, ahol bőszen csápoltam, és apám csak
sóhajtott egy nagyot, amikor jogaimmal élve, s az egyetlen telefonos
segítségemet felhasználva odacsörögtem neki: – Most éppen melyik őrsön
vagy? -, majd felöltözött az éccaka közepén, és hazavitt. A ház lakói
pedig ott lógtak az ablakban, meg az erkélyen, hogy “a Pálinkásék
lányát megint rendőrautóval hozzák haza, bezzeg a mi időnkben…”
Őseim mindig tudták, merre járok, mikor érek haza, de lentről, ha
felkukkoltam, láttam, hogy a kisvillany ég, és anyám addig nem alszik
el, amíg haza nem csavargom magam. Mire a zárban megfordítottam a
kulcsot, már vágni lehetett a sötétet, és a legmenőbb színésznőket is
lepipálva szuszogott alvást mímelve. Akkor ezt nagy hülyeségnek
tartottam, de most én is sietve oltom le a kislámpát, ha hallom, hogy
csörög a kulcs a zárban, és megnyugszom, épek, megjöttek, aludhatok…
az aggódás születési rendellenessége úgylátszik minden anyuban
alapjáraton működik…
A digó-párt pedig jókat röhögött rajtunk, makkos csukában,
répa-gatyóban, telifuxokkal… és majdnem lehidaltam, amikor az egyik
srác, aki két évvel felettem járt, megjelent a tévében, mint bemondó…
kikerekedett szemmel néztem, hogy a 140 kilós, bedajergolt, hajolajtól
csöpögő sérójú ifjú mennyire megváltozott az évek során… és milyen
lelkesen üvöltötte a Forma-1-es futamokon, hogy: – “deeeee hováááá
tűűűűűűnt Dééémooon Hiiiillllll???”
…És szerelmesek voltunk… folyton, állandóan, örömtőlugrálva, bőgve
a boldogságtól, vagy a boldogtalanságtól, reményvesztetten… de dúltak
az érzelmek…
Nyáron építőtáboroztunk, hatalmas tábortüzeket raktunk, és egyszerűen leírhatatlan a gitár, az ének, az éjszaka, az élmény…
Az érettségitől ugyanúgy paráztunk, mint Ti, utolsó előtti napon
felvonultunk a Hegyre, a táskákból előkerültek a könyvek,
franciakártya, magyarkártya, pár rejtvényújság, vörösbor, martini,
cigi… és már hanyatlott a nap lefelé, amikor nekiláttunk puskákat
gyártani, mert a bősz tanulásból persze nem lett semmi. A naplemente
viszont gyönyörű volt! Páran még több napot is láttak lebukni!:)…és
nem vágtak meg senkit a nagy megmérettetéskor… fogalmam sincs, hogyan
csináltuk, de sikerült átvergődnünk…
Annyi mindent írhatnék még, de annyit, hogy a végére sem érnék…, mert
az emlékek csak úgy ömlenek az ujjaimból, kavarognak a fejemben, és azt
hiszem, kirángatom azt a három fiókot a sokezer levéllel, amit
összegyüjtögettem, vagy előkapom a naplóim, hogy jókat nevessek rajtuk,
vagy elzarándokolok Jóédesemhez, és tátott szájjal meghallgatom
többezredszer, hogy én milyen átok kamasz voltam…
…de most még itt ülök, 46 évesen, büszkén az aprócska ráncaimra, az ősz
hajszálaimat gondosan eltakarja a lila festék (néhol
magenta-csíkokkal), a gyerekek felébredtek, s már pörögnek mellettem…
(igaz, már nem sokáig, lásd. okát egy előző írásomban), és semmit nem változtam… ott, legbelül… ugyanaz a kamasz vagyok,
aki magasan tett a normákra, a követelményekre, imádom
megbotránkoztatni még most is az embereket… és ugyanolyan
lelkesedéssel tudok csápolni a koncerteken, rekedtre üvöltve magam,
hogyaszondja:
“…de jegyezd meg jól, míg a Föld kerek,
Mindig lesznek Rockerek!”
Lyrian ©