Megérintettem… végigsiklattam rajta az ujjam… hideg volt… s mégis,
lüktetett az élettől… csíkokat rajzoltam a homlokára… körbeíveltem
szemöldökét… letévedtem állára… feszesen összezárt szájára… s akkor
meghallottam… ott, belül, a lelkemben…
– Azért hiányzom, mert szeretsz… és azért hiányzol, mert szeretlek… a többit nem tudom…
Dühösen belecsaptam a vízbe…
– Nem akarlak látni!!!… Nem akarlak hallani többé!!!… Miért nem tudok
olyan lenni mint te voltál, aki úgy téptél ki egy pillanat tört része
alatt az életedből, mint azok az indiai csodaguruk, akik az
elmérgesedett szerveket kézzel szaggatják ki a beteg testből? Buta arc!
Tűnj már el!
Gúnyos mosoly…
– Eltűnjek? Biztosan akarod? Hiszen megígértem, hogy soha többé nem
hagylak egyedül… pedig mennyire féltél tőlem… Emlékszel? Ültem a padon,
azon a bizonyos padon… s vártalak… vártalak, azon a napsütötte május
reggelen… s reszkettél… nem bíztál önmagadban, mint ahogy most sem
bízol… s még te mondtad, hogy nem ismerlek, és soha nem is foglak
megismerni…
– Igen! Válj köddé… vízcseppekké… szivárványhíddá, mely szertefoszlik,
amikor eláll az eső a napsütésben, bármivé… de engedj el… engedj
elmenni… hagyd, hogy úgy búcsúzzak el, kurtán-furcsán, semmitmondóan,
mint egy idegen a vonaton, amikor leszállni készül a végállomásnál…
Nevetni kezdett…
– Vízcsepp… eső… szivárvány… soha nem akartad elérni a szivárványt… gyáva vagy…
– Én vagyok a gyáva?! Te menekültél el! Te döntöttél! Te mondtad, hogy
az ember tartson ki a döntése mellett, akár rossz, akár jó döntést hoz.
Te futottál el, nehogy megfojtsalak a szeretetemmel, a szerelmemmel…
Mit akarsz még tőlem? Miért jársz még mindig fel s alá a
gondolataimban, vájkálsz az érzéseimben, a létemben… ?
Az arc hirtelen komollyá vált… belemerült a vízbe, majd kiemelkedett, mintha csak hűsítette volna magát…
– Azért vagyok itt, mert most is félsz… hogy rosszul csinálod… hogy
újra félreértések forrása lettél… gondolkodj el… biztos vagy
önmagadban?… jól érzed magad a bőrödben?… s ne ködösíts… ne kezdj
el magyarázkodni… legalább nekem ne… s főleg magadnak ne… Neked
kellenek az érintések, a mozdulatok… ebből meríted az erődet… Mikor
öleltek át, úgy szívből, igazán? Mikor érezted a „csodamadárfészket”?
Mikor hallottad, hogy „most megyek aludni, és csendben szeretlek
tovább”? Mikor mondták utoljára azt a szót, hogy „szeretlek”?
– Hallgass már el! De nem!… Mondd tovább… Mondd el, miért fáj a Nincs?
És még meddig fog fájni? Pedig nem akarod, mindened kapálódzik ellene,
és egyszercsak rádtör, megállíthatatlanul, és tüzes folyamként árad
szét minden porcikádban. Mikor lehet átlépni, túllépni, kitépni,
szétszaggatni mindent, hogy ne legyen, hogy ne dörömböljön szét a
mellkasodban az a hülye ketyegő? Miért kell újra, és újra elsiratni,
pedig nem akarod, csak jön, csak úgy magától elindul. Amikor azt
mondják, ‘istenem, mennyi múltad volt már’ – s te csak annyit tudsz rá
kimondatlanul válaszolni, ‘igen, de jelenem nincs’. Meddig lehet ezt
még bírni?
Egy csobbanással emelkedett ki… a vízcseppek mélydallammal hullottak le
álláról… szemében haraglott a tenger zöldje, úgy sziszegte felém…
– Azért fáj, mert Te akarod, hogy fájjon… Te nem tudod átlépni… Te nem
tudod lezárni… soha nem magaddal törődsz… elemészted magad másért, aki
nem érdemli meg… mint ahogy én sem érdemeltem meg… ezért döntöttem én
helyetted… emeld fel a fejed, kicsi Béka… magasra, dacosan… ne
harapdáld a szád szélét tehetetlenségedben… döntsd le a magadépítette
falakat… és indulj el… s ne nézz vissza… soha ne nézz vissza… csak
így lehet… érted???
… sokáig nézett… hallgattuk a csendet… arcán keresztül láttam az ég
mélysötétjét… a felpislantó csillagokat… majd hirtelen visszaolvadt a
kút vizébe… vonásai szétkuszálódtak… s újra a telihold fénylett
helyette…
… értettem… megértettem… de már nem tudtam elmondani neki…
2008. május 23.
Lyrian ©