Megint felháborodtam, megint megdöbbentem, mert megint hallottam… Kb. három éve írtam egy kissé hosszúra sikerült hozzászólást egy baráti társaságos oldalon, ahol éppen nagy vita folyt erről a témáról. Megosztom veletek… lehet, nem is kávé kellene mellé… szerintem…
************************
Megdöbbentem. Felháborodtam. Akkor, amikor napok óta olvasom a
hozzászólásokat Abinéri Márió a ‘Családi erőszakról’ cikke alatt (és
itt most a negatív hozzászólásokról beszélek). Magát a cikket igenis
jónak tartom, de én szeretnék a gyerekektől elvonatkoztatni, bár ők is
szenvedő alanyai az anyát terrorban tartó apa viselkedésének. A
megdöbbenésem egy másik cikk volt. Egy újabb kérdés… ami engem is
érintett, de a hozzászólások… csak nyitottam tágra a szemem minél
többször elolvastam.
Tegnapelőtt megjelent egy újabb cikk, a Dühöngőben, Győri Zsuzsa:
Pofonok, ütések, rúgások…!?. A barátnőjéről ír, akit úgy megvert a
férje, hogy eltörött két bordája. A szerző azt a kérdést teszi fel,
hogy mi játszódhat le egy férfi (vagy nő) agyában, mikor azt üti, aki
mellé később befekszik az ágyba.
Életemben először meséltem el a hozzászólásomban nyilvánosan, én hogyan
éltem meg azt az egy évet, ami 4 éves házasságom végső éve is volt
egyben. Mielőtt tovább írnám gondolataimat, bemásolom ide:
‘Nekem 1 évembe telt, hogy elmeneküljek a volt férjemtől, aki nem
ivott, nem nőzött, egyszerűen csak vert. A középső gyermekem 7 hónapra
született, mert belesegített. A kórházban határoztam el, hogy elválok.
Onnatól kezdve szinte mindennapivá vált a terror. A gyerekeimmel
fenyegetőzött, hogy mit is fog velük csinálni. Szétverte az arccsontom,
az állkapcsom, kiverte a fogaim, a markomban tartva szaladtam a
kórházba, úgy ültetgették vissza őket még időben. Szépmetszésű orrom is
ennek eredménye. Ütött, a saját kezemmel, amíg a bütykeim véresek nem
lettek (utána azt hazudta, hogy én, a tükör előtt vertem meg saját
magam, hogy rákenjem, és a legfélelmetesebb, hogy hittek neki, a saját
anyám is, hogy biztos én provokáltam ki), szétrúgta katonai bakanccsal
a hátam, a mai napig érzem időváltozáskor. Hogy miket csinált még, azt
talán nem sorolom, a rendőrség nem csinált semmit, CSB (családi balhé),
ennyit mondtak.
Amikor elköltöztem, én, a két gyerekkel, újrakezdve a semmiből,
ránktörte a lakást, és akkor fordultam szembe vele először. A hátammögé
penderítettem anyámat, és felkaptam a nagykést. Soha nem fogom
elfelejteni azt a csodálkozó tekintetet, akkor, ahogy rámnézett.
Először merészeltem védekezni, ellentmondani. Ősöm lássa lelkem, hogy
akkor, ott, abban a pillanatban ha csak egy lépést tesz… de
megfordult, és elment. Néha még jött a gyerekekért, aztán nem láttam
többé. A gyerekeim tudni sem akarnak róla.
Ha cinikus akarnék lenni, bölcs mosollyal azt mondanám, hogy jobb
plasztikai sebészem volt, mint Cher-nek. De egy biztos. Soha többé nem
emelhet kezet rám egyetlen férfi sem. Már nincs miért visszatartanom
magam, és nem félek tőlük. Mert amíg látják a rettegést a szemedben,
nekik nyert ügyük van. Hát nem adom meg nekik ezt az örömöt.’
Két hozzászólás döbbentett le igazán:
‘Na nehogymár sajnáljuk az olyan embert, aki visszamegy megveretni
magát.Mindig van választási lehetőség.Nem a pasi a hibás, hanem aki
elviseli,akivel megteheti.Mit tud a verekedésen kivül,amiért vele
maradnak?Sajnos Én is ismerek ilyet,és nem sajnálom.Még Én is
belerúgnék az olyan nőbe,aki engedi, elviseli a verést.’
(Janku Mihályné (marcsó))
‘na azert ne sajnaljuk annyira azt a szegeny not mert szerintem azon
nok tobseget akit vernek valamilyen uton
kierdemlik….valamivel,valahogyan.Vagy lehet hogy a ferfi alkohol vagy
egyeb problemakkal kuzkodik.Szerintem ebben a temaban is mindenkinek
igaza van ,de szerre.’
(szilvia janosi)
Igazatok van, nektek, kik nők vagytok, s ez a véleményetek. Rúgjunk még
bele. Igen, megérdemlik, ha megverik őket. Szegény férfiak, problémáik
megoldásaként a feleségüket ütik. Mennyire sajnálom is őket. Vagy
fogjuk az alkoholra. Van amelyik nem iszik, csak alapjáraton hülye. Nem
tudom elhinni, hogy nők így vélekedjenek erről az igenis megborzongtató
témáról.
Soha, az azóta eltelt 20 év alatt nem jöttem rá, miért is történt velem
az, amit elmeséltem. Az volt a bűnöm, hogy a gyerekét szoptattam? Mert
akkor igaza volt, hogy odajött, és szó nélkül szájonvágott. Vagy az,
hogy felvettem a telefont…? Ha igen, akkor tényleg ki kellett kapnia
a kezemből, és a telefonkagylóval ütni… Vagy az erőszakoskodások?
Biztos sokszor mondtam esténként nemet, és csak így tudott érvényt
szerezni férji felsőbbségének.
Most, ahogy rágondolok, még mindig lever a víz, és sírni lenne kedvem.
Ennyi idő alatt sem tudtam megfejteni a ‘miérteket’. Akkor még nem volt
segélykérő telefonszám, igaz, telefonálni sem tudtam volna, mert
elzárta a készüléket. Szuterénban laktunk, az ablakokon rács. Minden
reggel bezárta rám, és a gyerekekre a lakást. Alig vártam a pillanatot,
hogy lépni tudjak. Csellel, fifikával, bármivel… és amikor ez eljött,
léptem. Elköltöztem. 47 kilósan, csonttásoványodva, két pici gyerekkel,
de újrakezdtem. Sokáig nem bíztam senkiben… és még ma sem tudom, hogy
a sok megaláztatás után hogyan tudtam egészségesen élő, és gondolkodó
Nő maradni. Így, nagybetűvel…
Van egy mondás: ‘Amibe nem halsz bele, az megerősít…’. Nagyon igaz mondás.
2007. december 05.
… és most hozok egy pohár vörösbort…