Tegnap fekete tó partján jártam.
Felemeltem kavicsokat, kerestelek
mindegyik alatt, de csak bogarak
futottak szerteszét, homokszemek
takarták be lépteim nyomát.
Kerestelek napszítta réteken,
vakondtúrások, tépett szirmú
virágok közt, de csak kifordult
rögök, fanyar illatú múltsóhajok
úsztak csíkként mögöttem.
Kerestelek szivárvány tövében,
hol koboldok ássák el kincsüket,
hátha, hátha ott megtalállak, csillogó
drágakövek, pergő aranyszemek között,
de csak ezüsthamu hullott hajamra.
Kerestelek temetőkben, kopjafák
erdejében, kopott véseteken húztam
végig ujjam, hátha megtalálom neved,
egy betűnél megreszket majd kezem,
s felismerlek ismeretlenül, de csak
szálkák döfték át tapogatózó ujjaim.
Mondd, merre induljak ebben
a kietlen, embertelen, szeretet nélküli
világban? Hol vagy, kivel nem éltem le
harminc’sok évet, kinek nem mondhatom el:
– szerettelek, szeretlek, szeretni foglak…
… örökké, a végtelenen is túl…
Hol vagy meg nem talált kedvesem?
2010.04.17. – Lyrian ©