Táltosasszony (Kincső története)
Hihetetlen csend honolt a táborban. Csak néha törte meg a faágak zuhanó dobbanása.
– Rakják a máglyát – motyogta Karsaly sátra homályában, miközben nehézkesen fűzte tarsolyát övére. – Ő akarta így… hát legyen… -, majd hirtelen felkapta a fejét. Gyermeksírást hallott, halk hüppögést. Odacsoszogott, s félrehúzta a sátortakarót. Maszatos kis alak kuporgott előtte, két kezével átfogva térdét, sarkán hintázva.
– Gyere, Zsejke! Rólad elfeledkeztek? – Reszkető kézzel állította talpra, s mikor a kislány durcásan elfordult, maga felé penderítette. – Rám nézz, te parány! Sírhatsz, de nem érdemes… Nézz csak rám… na, így már jó…
Ahogy a hatalmas, zöld szempár nedvesen rácsillant, elöntötte az emlékezés folyama.
– Mintha ma lett volna… – suttogta. – Félelmetes…
***
A táltos bevégezte munkáját, sátrába vonult, fáradtan dőlt el a birkabőrökön, amikor félrecsapódott a bőrfüggő, és szélvészként rontott be sírva Kincső. Derékig érő hajfonatából szálak meredeztek, fél kiscsizmája hiányzott, megállt Karsaly előtt, s nagyot dobbantott piciny lábával.
– Már megint mit műveltél, te pusztaátka?
– Megvert apám -, nézett dacosan a táltosra. Zöld szemei villámokat szórtak, miközben elkente arcán a könnyeket. – Pedig én csak ki akartam próbálni… nem is próbálni… csak közelebbről megnézni, tudod, olyan nagyon közelről… ennyire közelről –, s odadugta centikre pisze orrát a táltos arcához.
– Mit akartál megnézni, olyan nagyon közelről? – mosolyodott el Karsaly.
– Hát anyám kardját, s íját… aztán gondoltam, kipróbálom, hogy meg tudom-e tartani, ki tudom-e feszíteni… de apám észrevette… és azt kiabálta, hogy ezt ki kell érdemelnem… és…
– És kiporolta a fenekedet…
– Ki! De én ezt nem értem Karsaly, nekem senki nem mond el semmit, pedig hányszor kérdeztem, ki is volt az anyám, hogy mesélje el nekem, de ilyenkor csak ül, néz maga elé, és csak annyit mond: – Majd máskor…
Karsaly odahúzta magához, leültette maga mellé.
– Miért akarsz tudni róla?
– Tudod, ha nekem is lesz lányom, el tudjam neki mesélni ki is volt ő… Rossz volt? Azért nem mondják el?
– Nem Kincső, nem volt rossz… Tuga nagy harcos volt, s apád téged is annak nevel… de még nem tud róla beszélni, érted? Eljön majd az idő, amikor kiáradnak belőle a szavak, csak légy türelmes.
– De én nem akarok türelmes lenni! Nem akarok harcos lenni! Én táltos akarok lenni, olyan, mint te! Semmi más!
– A táltosok is harcolnak Kincső, néha a szellemekkel, néha saját magukkal, de van, amikor a többiekkel a csata sűrűjében kaszabolnak. Ahhoz, hogy táltos légy, sokat kell tanulnod. Vagy úgy gondolod, hogy a táltosságot csak úgy, ajándékba adják?
– Én már tudok írni! – húzta ki magát a kislány. – Néztem, ahogy Csoltó a betűket véste, és csak úgy belém ragadt… és tudod Karsaly, én álmodom is ám! Furcsák az álmaim, nem értem őket, de álmodom… biztos, hogy ez elég a táltossághoz.
– Mit álmodsz, kicsi?
– De nem nevetsz ki, ha elmesélem őket? – csillant meg a zöld szempár kérdőn, majd amikor látta Karsaly komoly arcát, belekezdett. – Néha azt álmodom, hogy sötét iszapban gázolok, a hajam teleragad sárral, s csak tépkedem, húzom… közben mennék, de nem mozdul a lábam… és Karsaly, másnapra valaki megbetegszik a táborban. Van, amikor a fogaim szedem, véres ujjaimmal kotrok a számban, minél többet húzok ki, másnap annál kevesebben térnek haza a harcból. Most miért nézel rám ilyen furcsán? – döngött kis ökle a táltos mellkasán.
Karsaly tényleg megdöbbent. Nézte a maszatos kis figurát, s gondolatai villámsebesen cikáztak elméjében. Egyre mélyebb lett a csend, Kincső összegömbölyödött, lábait felhúzta, térdeit védőn átkarolta, úgy hintázott a sarkán.
– Várj meg itt -, szólt oda Karsaly, és már ki is lépett a sátorból, otthagyva a dühös parányt.
Attól a naptól kezdve Kincső Karsaly oltalma alá került. A táltos soha nem mesélte el, mit, s hogyan vitázott Kevével fertályórán át, hogy lányát elengedje. Múlt az idő, s Kincső gyönyörű lánnyá serdült. A tábor férfinépe rajtafelejtette szemét, amikor az áldozásnál segített, kedvtelve nézegették ringó csípejét, de Kincsőt nem érdekelték a legelésző férfiszemek. Csak tanulni akart. Mesterien forgatta a kardot, szúrt pontossággal találta el a céltábla közepét a nyílvesszővel, félelem nélkül, karját széttárva vágtatott a széllel hóka lován, Sebesen, s reggelente elmesélte álmait, mik rendre beteljesedtek. Karsaly pedig egyre jobban tisztelte őt, de nagyon vigyázott, nehogy beképzeltté, s fellengzőssé váljon.
– A legnagyobb tudás…
– Túúúúúúúdoooooom – nevetett rá ilyenkor Kincső -, a legnagyobb a tisztelet, s alázat mások iránt, no és persze a szerénység – fejezte be egy kacsintással.
Egyik reggel a mindig pörgő-forgó szélvész csendesen, elgondolkodva suttogta oda neki:
– Karsaly, megálmodtam a halálom… Hatalmas hegycsúcson álltam, szél tépett, vihar zúgott, erős lökést éreztem, és lezuhantam… zuhantam egyre lejjebb, és lejjebb, majd minden sötét lett… s egyszer csak hallottam a rögök koppanását magam felett… iszonyú hang volt… engem temettek… számat teletömte a föld, moccanni sem tudtam… és fáztam, nagyon fáztam… – sírta el magát. – Nem akarom! Én ezt nem akarom! Ígérd meg, Karsaly, ígérd meg, hogy nem engedsz eltemetni! S ne áldozzátok fel Sebest! Ezt akarom! Ígérd meg!!! – A választ már meg sem várta, úgy rohant ki a sátorból.
Az idő pedig szállt sebesen, vándoroltak tovább a pusztán, néha megálltak, tábort vertek, ha kellett harcoltak, s napról napra kevesebben lettek. Maroknyivá zsugorodott a csapat, pedig mily sokan voltak, kik elindultak. Élelem szinte alig volt már, a vadászok néha üres kézzel tértek vissza, hisz a vad is megfogyatkozott, egyre kopárabb, s szomorúbb lett minden. Az arcokról eltűnt a mosoly, a sovány, alig lézengő emberek éhes szemekkel meredtek egymásra. Csak a harc maradt a túlélésért, a vér, a búcsúzás, a gyász… Kincső egyre többször kóborolt el, messzebbre, és messzebbre, szakadékok szélén ingadozott, majd legyintett egy nagyot. Nem, még nem jött el az idő… az az idő… aztán visszalovagolt a táborba, tette a dolgát, hisz Karsaly egyre vénebb lett, apránként mindent átengedett neki… s ő odaadóan ápolta, áldozott, énekelt az ősök nyelvén, táncolt a sámándobok ütemére, jósolt, harcolt, sebeket kötözött, s álmodott… Mindig beteljesülő álmokat. Álmodott halálról, boldogságról, egyszer összeérő folyókról, de győzelemről soha. Elérte a szerelem is, az ellen nem harcolt, Karsaly pedig rábólintott választottjára. Domán szép szál legény volt, kitűnő harcos. Az évek során Keve is megbékélt már furcsa lányán, s büszkén adta áldását rájuk.
Futottak a napok, rohantak a hónapok, s Kincső boldog volt. Az lett, amit gyermekkorában kigondolt – táltos, s nemsokára anya… de hiába nehezült el teste, ugyanolyan „pusztaátka” maradt, mint régen. Zsejke születése új életet hozott… s ahogy cseperedett a gyermek, mintha tükörbe nézett volna, amikor rápillantott. Egyik délután elszenderedett, majd saját kiáltására ébredt. Két tenyerét mellkasára szorította, sebesen dübögő szívére, zokogott, majd felugrott, körberohanta a sátrat, férjét keresve. Felkapta Zsejkét, és átszaladt apjához.
– Itt hagyom, vigyázz rá! – fektette le a bőrökre a kislányt. – Valami szörnyű történik! Valami borzalmas! – kiabálta. – Dománt nem láttad?
– Vadászni ment a többiekkel.
Kincső szeme tágra nyílt, s szó nélkül hagyta ott Kevét. Berontott sátrukba, oldalára rántotta kardját, vállára dobta íját, a tegezt kezében fogva ugrott fel Sebesre, és őrült vágtában indult neki. Csak az ösztönei hajtották a hegyre, fel, egyre feljebb nógatta lovát… Kiabálást hallott, fegyverek csengését, jajszót, s a szikla fokán berontott a harc sűrűjébe. Dománt kereste, s meglátta, ahogy ott állt a szirt tetején, sebesült karral, kardjával védekezve… Mellette társai hevertek, őt pedig szorították egyre hátrább, és hátrább. Kincső pörgette kardját, utat vágott lovával, nem érdekelte hány testen gázolt át, majd leugrott, s gyalogosan tört szerelme felé… és akkor hirtelen felsikított a szél, odataszította Dománhoz, majd együtt zuhantak le a szakadékba.
Apja sátrában tért eszméletre. Domán ott feküdt mellette, sebei bekötözve. Karsaly csak ült, keresztbe vetett lábbal, verte a dobot, s kántált. Füst szállt felfelé… Kincső csíkokban látta Keve arcát… majd felnézett…
– Apám, most már kiérdemeltem? – Keve csak bólintani tudott, majd leakasztotta Tuga fegyvereit, s mellé tette.
– Látod, Karsaly, nekem minden álmom igaz volt… – mosolyodott el Kincső. – Mondtam, hogy táltos leszek… ugye megmondtam?
***
… s most rakják a máglyát… Teste ott fog elégni, földbe nem teszem, megígértem… s nem áldozok… most nem… hamvait pedig este összegyűjtöm, s szétszórom a szirt fokán, szálljon teremtő ereje földünkre…
Kézen fogta Zsejkét, kivezette a farakáshoz, melynek tetején Kincső feküdt, egyszerű ruhában… körötte szerettei álltak… Domán erős kézzel tartotta az ágaskodó Sebest, Keve, s a megmaradtak merev arccal néztek maguk elé… Karsaly fáklyát vett kezébe, s halkan, dúdolva-kántálva meggyújtotta a máglyát…
Ó, Édes Nap Anya, sugaraiddal adj mennyet és fényt,
Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.
Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,
Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.
Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,
Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.
Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,
Mások Istene, Nekem nem sok jót adott,
Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…
Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.
Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,
Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.
Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,
Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.
Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,
Mások Istene, Nekem nem sok jót adott,
Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…
Szemét elvakította a füst, erősen szorította a kislány kezét…
– Karsaly, én ezt megálmodtam… – hallotta Zsejke hangját…
***
Kolcsa, ott fent, a Világ Peremén, nagyot sóhajtott, felállt a forrás mellől, lesimította fekete ruháját, majd lassan elindult a barlang felé…
– Eggyel többen leszünk… s nekem várni kell rá…
Lyrian ©
Esti zene
Villámlott…
… majd hatalmas mennydörgés szakította szét az éjszaka csendjét… dühöngött a szél… fák fordultak ki zokogva, gyökerükkel szabdalva a földet… vérük keveredett az eső cseppjeivel… s jajgatott az ég is sikítva…
Tuga reszketve kuporgott a sziklahasadékban… kardját, íját, tegezét magához szorította… s csak nézte a tombolást… az Istenek haragját… Ág zuhant elé, szinte bokáját törte… beljebb húzódott… egyre beljebb… hirtelen zuhanni kezdett… mélyebbre, egyre mélyebbre… Kiálló kövek sajgatták vállát, hátát… de nem volt megállás… a sikítás benne rekedt… csak kapkodta a levegőt… a világvége peremét már nem érezte…
Meleg simogatta arcát… résnyire nyitott szemei lángokat láttak táncolni… puha szőrmén feküdt, s táltos-dobok halk dübbenését hallotta… a barlang falai visszaverték a monoton ének ütemét… egy fiatal, fekete ruhás nő újabb ágakat dobott a tűzre, majd visszaült vele szembe, s meredten nézni kezdte… szemeiben visszatükröződött az ezernyi fényes lobogás…
– Csak feküdj… ne mozogj… pihenned kell – hallotta Tuga, és meg mert volna rá esküdni, hogy nem látta szájának mozgását. – Hallgasd a dobokat… értük szólnak… hallgasd az éneket… értük énekelik… értük, akik már nincsenek… s értük, akik nemsokára már nem lesznek… s értük, akik majd megszületnek… s értünk… érted… mindenkiért… ez a Föld szava… az Ég dala… a Tűz melege… a Víz moraja… hallgasd őket… csak hallgasd őket… lüktet a szó, ha már a szív hallgat…
– Fájdalmasak szavaid… és ez a hely is oly hátborzongtató – nézett körül Tuga mezítelen mellei elé húzva a takarót, majd hirtelen felült, s fegyvereit kereste. Apja kardját, anyja íját… már csak ez maradt belőlük. Emlékszem, amikor tanítottak… apám kemény szóval… dicséret nélkül… de milyen büszkén nézett, mikor vágtattam a széllel… egybeolvadva Viharral… mikor az első nyílvessző beletalált a nekemállított botba… harcosnak neveltek… a béke messze járt már… Hol volt az az idő, mikor az asszonyok énekelve bontották a sátrat… a gyermekek nevetve bóklásztak az arany pusztán… a férfiak vadászzsákmányukkal dicsekedtek… s a Táltos nem csaták győzelméért áldozott… Hol van már az az idő, amikor reggel szétcsókolt szájjal nézte férjét, ahogy felrántja ingét… bő nadrágját… nemez csizmájába nevetve bújt bele, fél lábán ugrálva… majd megigazítva tarsolyát övén nyitotta sátrukat, s a gyermekei zsivalyogva tódultak be, s ő mesélt nekik, míg reggeli tejüket itták… mesélt Pusztáról, a régi vitézekről… Hol vannak már a gyermekei…? Elment mindenki, akit szeretett…
– Ne bánkódj Tuga… inkább öltözz, s gyere… megmutatom neked az én világomat… megmutatom, milyen a világ peremén halva élni… Fond be hajad… tessék… ezt neked adom – nyújtotta tenyerén a korongot… finoman megmunkált ívén az Élet fája díszlett… – Ezt adom, az elhagyott helyett… – Tuga nehézkesen szedegette ruháit… fején fájdalmas dudort érzett… hajába vércsomók tapadtak… ingén hatalmas szakadás… vállán nyílt, vérző seb… a keze is véres… itt minden véres… bokája megdagadt, alig tudta felhúzni puha csizmáját… – Igyekezz, nincs sok időnk… – sürgette a nő. – Neked még döntened kell…
– Döntenem? – Tuga nem értette… nem értette hol van, ki ez a nő… s miről kellene döntenie… csak sajgást érzett… minden porcikájában a fájás lüktető kínját… vére lassú csordulásának melegségét…
– Én vagyok, ki elhozott a Peremre… s ez a Megérkezés Barlangja… tovább viszlek a Beletörődés Mezejére… a Várakozás Pusztájára… s elvezetlek a Döntés Sziklájához… majd megérted… csak gyere már… nincs sok időnk… az Idő gyorsabban halad itt, mint gondolnád… – mondta, miközben a barlang hátsó falán lévő nyíláshoz vezette. – Lépj át… s nézz körül…
Tuga hatalmas mezőt látott… emberek hevertek mindenfelé… férfiak, nők, gyermekek… egykedvűen néztek maguk elé… ha megmozdultak, csak azért tették, hogy forduljanak… kényelmesebb pózt keresve… néztek… de nem láttak… nem érdekelte őket a csodálatos táj… a nap aranylása… a forrás csobogása… a vízesés lezúduló cseppjei… legyek lepték el sebeiket… de még el sem hessintették őket… csak feküdtek, állukat feltámasztva…
– Látod, ők azok, akik nem vágynak vissza az életbe… akik így várnak egy szebb, új világra… ők a Nyáj… várják, hogy helyettük mások teremtsék meg azt a világot, amit ők kezdtek felépíteni… nem, nem fáradtak bele… csak úgy érezték, reménytelen volt a küzdelem… s most itt tespednek mindannyian… nekik ez így kényelmes… Nézd őket… jól nézd meg őket… ha akarod, maradhatsz… ha nem, akkor menj a vízeséshez, s bújj át a vízfüggöny alatt… Ne csodálkozz – nevetett fel a fekete ruhás nő -, nem leszel vizes… nem, ne próbáld lemosni a vért… azt már nem lehet, belédivódott… viszed magaddal mindörökké… testeden… testedben… lelkedben… szívedben…
A nőnek igaza volt. Hiába dörzsölte tenyeréről a megalvadt vért… az nem tűnt el… háta mögött a vízfüggöny összezárult, s hirtelen kiáltást hallott…
– Kolcsa! Hát elérkezett? Mehetünk már? Ugye indulhatunk? Lovaink már toporzékolnak… fegyvereink harcra készen… szívünk alig várja, hogy újra lüktethessen… Áldozhatunk? Most, ugye most érkezett el az Idő?…
Tuga megdöbbenve nézett szét. Hatalmas tömeg vette őket körül… szikár, sebhelyesarcú vének, ősz hajuk varkocsba fonva… kardjuk lehúzta megfáradt kezük, de szemükben tűz lobogott… ifjabbak, s még ifjabbak… remegve az izgalomtól… nők feszítették íjukat, s tartották a képzeletbeli célra… gyermekek fenték a kardokat… lovak nyerítettek… mindenhol égett a tűz… dobszó hallatszott… kántáló ének szállt… hátrébb a Táltos állt, felemelt kését egy fehér ló nyakának tartva… s várta a jelet…
– Nem, még nem érkezett el az Idő… csak hoztam valakit… – veszett bele mély sóhajtásba Kolcsa hangja, s sóhajtott a csapat is… a Táltos keze lehanyatlott… fejét lehorgasztotta… majd mozgás támadt, s két ifjú rohant feléjük. Egyformák voltak, mint két tojás… ifjúságuk teljében járhattak… s leborultak Tuga előtt…
– Anyánk, hát te is…
– Anyánk?! Kik ők? Nem ismerem e két ifjút…
– Ők a „sohamegnemszülethetett” gyermekeid… Horka és Torda… akikért még mindig fáj a szíved… kiket a harcok alatt veszítettél el… persze, hogy nem ismered őket… de ők várnak… itt várnak, hogy induljanak, úgy, ahogy a többiek is… apák, anyák, gyermekek… apád, anyád, gyermekeid… várják a jelet, hogy harcolhassanak az élőkkel… élőkként… ők azok, akik soha nem adják fel… akik még reménykednek, hogy eljön az idejük… őket is nézd meg jól… ők itt várnak, mások a csillagok között… ahol éppen hely jutott nekik… hiszen egyre többen lesznek…
Tugát elvakították a könnyek… belesimogatta tenyerébe a fiúk arcát… milyen szépek lettetek gyermekeim… amikor lázban hánykolódtam… s benneteket hívtalak… s mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy elvetéltem…
– Ne bánkódj anyánk… – nevetett rá Horka -, gyere, mutatunk valamit… gyere, s ne félj…
– De ugye köztünk maradsz? Nem mész vissza a Mezőre? – Torda arcán csak úgy sütött az aggodalom.
– Nem fiam, nem megyek… – nézett körül Tuga a várakozó arcokon… s szorította fiai kezét, már soha el nem engedve… hagyta, hogy vezessék… vezessék a hatalmas szikla felé…
– Most kell döntened… – hallotta Kolcsa hangját. – Nézz le… nézz a szikla tövébe…
Apró csecsemő feküdt ott, piciny kezeit ökölbe szorítva nézett Tugára…
– Ő a lányod… a „mégmegszületendő” gyermeked… ha Te is akarod… de te nem mehetsz vissza… őt még felküldheted… ő még utat vághat nektek… nem tudom, mikor jön el az Idő, amikor ti is elindulhattok… de kellenek a hősök… kellenek az új életek… neked kell döntened… fájdalmat adsz neki… harcokat… nyomorúságot… soha meg nem nyugvást… talán találkoztok itt… lehet, még az ő gyermekei, unokái, dédunokái is itt fognak várakozni… ha hiszel benne, adj neki életet… ha hiszel, hogy eljön még az az idő, amikor mindannyian elindulhatunk felfelé…
Tuga megsimogatta a kislány arcát… az apró ujjak körbefonták mutatóujját… hosszan nézte kék szemét, szőke fürtös csecsemőhaját… majd letérdelt, kardját melléfektette, íját, tegezét is odatette…
– Találkozunk még, Kincső… találkozunk… Itt, vagy Ott… de találkozunk…
– . –
Mikor a vihar alábbhagyott, lovasok fésülték végig a környéket… keresték a csapattól leszakadt társaikat. Keve hirtelen gyermeksírást hallott. Egy sziklamélyedésben, báránybőrbe csavarva találta meg a kislányt… mellette felesége fegyvereit… Egyenként simogatta őket végig, majd felemelte a síró kis csomagot… s a gyermek szemeiben meglátta Tuga utolsó pillantását…
2008. november 16.
Lyrian ©
Hangzóanyagként itt lelhető:
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=391&catid=main
Esti zene, néha zene nélkül…
“Érezd a ritmust… a szívedben, a lüktetésében…”
Egyszerű’en szerelem
– Szeretlek.
Csak mosolygott.
– Tudod mennyire?
– Mennyire?
– Ennyire! – tártam szét karjaim, amíg szét nem feszültek. – Meg még tovább, a végtelenig, csak azt nem tudom mutatni.
Nevetni kezdett, s ujjai csiklandozásra indultak.
– Na jól van, én itt éppen a végtelen szerelem jelképével ajándékozlak meg, te meg vigyorogsz, és csikizni akarsz. Megjegyeztem ám! Tudod ki fog neked ezek után szépeket mondani? A harapós ló, az! Egyébként meg nyald meg a bal bokámat!
Tovább vigyorgott.
– Nem tehetek róla, hogy nem lehetek ma éjjel megint melletted. Pedig olyan jó lenne odabújni hozzád, rásimulni a hátadra, s úgy aludni el. De sajnos, vár rám egy másik férfi. Egy öreg, fárasztó, nemszeretem fickó, akinek maradéktalanul odaadom napok óta minden éjjel magam, mert pénzes, s nem állunk olyan jól anyagilag, hogy ezt a lehetőséget kihagyjam.
A vigyorgás még szélesebb lett.
– Te nem is vagy féltékeny?
– Kire lennék féltékeny? Rá? – nyomott egy puszit az orrom hegyére. – Hülye vagy, de már megszoktam. Nem, nem vagyok féltékeny. Csináld csak. Tudom, hogy sokszor fogok egyedül feküdni az ágyban éjjelente, mert ha ő nem lesz, lesz másik pasi, vagy nő, és te akkor is menni fogsz, mert menned kell. Azt is tudom, hogy mellőlük lopod el azokat a pillanatokat, amikor észveszejtően próbálod behozni az elmulasztott perceket, és úgy szeretsz, hogy szétszaggatsz közben. Tehát miért is legyek féltékeny?
Néztem, ahogy ott feküdt, mosolyogva, megértően. Tudom, hogy szeret, egyszerűen érzem. Most nincsenek kétségeim, nincsenek rossz álmaim. Egymáshoz csiszolódtunk. Nem, így ez nem igaz. Még mindig csiszoljuk egymást. Megértjük a másikat, a gondokkal, kétségekkel, egyszerűséggel, pénztelenséggel… egyre közelebb, és közelebb kerültünk az elfogadáshoz. Hiszen az ember, ha szeret, segíti, támogatja a másikat, elfogadja őt úgy, ahogy van. Esendőként, másként, mindenhogyan.
Emlékszem, amikor nagyon padlón voltam – igen, pont egy éve –, nem találtam a helyem, a munkanélküliség, a tehetetlenség, a „nincs pénz”, az „én nem kellek, nem kell a munkám, minek így élni” állapot, a naponkénti jajgatásom, a mérhetetlen önmagam sajnálata elől simán elmenekülhetett volna, becsukva maga után az ajtót, hogy: – Nekem ebből elegem van, nekem is meg vannak a magam problémáim, ne tetézd még te is, így nem lehet élni, kikészítesz engem is, kész, befejeztem.
Nem ment el. Inkább leült, és szinte kényszerített, hogy végighallgassam.
– No, idefigyelj Nyanyus! Fejezd be, légy oly kedves. Nem vagy normális. Mit jajgatsz? Nincs pénz. Megértem. Nem kellesz. Ezt nem értem meg, mert két kézzel kaphatnának utánad, tudom, hogy amit csinálsz, azt szívvel-lélekkel csinálod, a munka soha nem volt kényszer nálad. Most itt a lehetőség, tanulj!
– Hülye vagy? Vén fejjel üljek be az iskolapadba? Ifjonc, ezt nem mondhatod komolyan! És mi lesz akkor? Miből fogunk megélni? A munkanélküli-segélyből? Mi lesz Manóval? Mi lesz velünk? Mi lesz a sok sárga csekkel? Hát nem érted a dilemmámat?
– Dehogynem. Pontosan értem. A vén fejet hagyjuk, mert helyből röhöglek ki. Igen, szépen beülsz az iskolapadba, és végigcsinálod. Lehet, hogy így sem fogsz munkát találni, de akkor azt mondhatod magadnak, igen, én tettem valamit azért, hogy legyen. Én pedig segítek. Segítek azzal, hogy melletted állok, segítek azzal, hogy bíztatlak, hogy elmegyek Manóért az iskolába, hogyha kell főzök, leviszem a szemetet, csak a vasalással ne zaklass – tette hozzá tőle telhetően komolyan. – Te csak tanulj, a többivel ne foglalkozz. Megbeszéltük?
– Meg.
Beültem abba a padba. Nem bántam meg. Nyolc hónapig nyűttem, fáradtan, néha kétségbeesve, hogy ezt nem értem, nem lesz ebből semmi, közben szédelegtem, rosszul voltam, egyre többet hiányoztam, de itthon mindig pótoltam, nem maradtam le semmivel. Tettem a dolgom, s tette ő is, szeretettel, odaadással, önzetlenül. Amikor a balesete volt, ágyba kényszerült nyár derekán, éjszakánként a földön feküdtem a hálózsákban, nehogy véletlenül megrúgjam a lábát alvás közben. Amikor leágyaztam, csak ingatta a fejét.
– Gyere ide mellém.
– Nem megyek. Megrúglak, azt meg nem akarom. Majd pár nap múlva…
Persze nem ment minden simán, miért is ment volna. Én egyre rosszabbul lettem, kísérgetni kellett az iskolába reggelente, délután meg értem jönni. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Hajnalonta, amikor felkeltem, elétettem a kávét, szendvicseket kreáltam, csak ennyit kérdezett:
– Be tudsz ma menni?
– Be. Van aki elkísér.
Ilyenkor láttam, hogy megnyugodott. Esténként végighallgatta a suliban történteket, én meg csacsogtam, meséltem, bolondoztam, és tudtam, bármilyen fáradt, nem fog közbevágni. Elmesélte, mi történt a gyárban, megint hány embert bocsájtottak el, megbeszéltük mi lesz másnap, megnézte a legújabb képem, vagy elolvasta amit írtam. Mindig megnézi, vagy elolvassa, s bírál is keményen. Nekem ő az Olvasó, így, nagybetűvel. Emlékszem arra is, amikor azon a felolvasóesten végig őt nézve mondtam el azt a verset, amit hozzá írtam. Füstcsíkként kúsztak hozzá a szavaim, és csípték megnedvesítve szemeit.
Megint elkalandoztam. Ott tartottam, hogy suli, tanulás. Közben találtam „mellékesmunkát”. Már nem jajgattam, már nem temettem magam, minden bajom mellett újra élvezni kezdtem a napokat, hirtelen megfogyatkoztak a sárga csekkek, tárgyaltam, intézkedtem, újra az az igazi, harcos lány lettem, akit elhagytam valahol, pár hónappal azelőtt egy képzeletbeli árok partján.
Minden kisvizsgámnál szétizgultam magam, pedig jutott minden hónapra három-négy. A nagyvizsgámnál már roncsolt idegekkel gyártottam a puskákat. Ifjonc viszont megint lehülyézett.
– Most mit parázol Nyanyus? Jobban tudod, mint bárki más, akkor mi a fenének cikázol itt a szobában, iszod a kávét literszámra, gyújtasz egyik cigiről a másikra és nem alszol éjszaka? Tedd magad takarékra kicsit. Tudod mit? Menjünk el egy jó koncertre. Sógor mondta, hogy lesz az Orczy-kertben. Na, mit szólsz hozzá?
Mentünk. Őrjöngtem, énekeltem, lelazultam. Igaza volt, mint mindig, ha az elmeállapotomat akarta rendbe szedni, bár azon nem sokat lehet. Reménytelen eset vagyok ezen a téren, más is mondta már. Én pedig tudom, s nekem ez pontosan elég. Engem így szeretnek, nem fogok már megváltozni.
Levizsgáztam. Az első öt között. Munkám nem lett, csak a „mellékes”. Aztán egyszer csak az is leállt. Megint elkezdtem parázni. Hirdetéseket adtam fel, sehol semmi.
– Szegényes karácsonyunk lesz!
– Lesz a fenét! Itt vagyunk egymásnak, hol itt akkor a szegénység? – vágta rá azonnal. – A mellékes is beindulhat még. Megint világvége hangulatban vagy. Elmúlik ez az év is. Nem mondom, hogy a következő jobb lesz, de igyekezzünk saját magunk jobbá tenni.
– Legyen neked igazad – sóhajtottam.
Most pedig itt ülök, száguldanak a gondolataim. Nemsokára elalszik, én pedig megyek az öreg pasihoz, ahhoz a bizonyos pénzeshez. Mert nagy úr a pénz.
– Tehát, miért is legyek féltékeny? – tette fel újból a kérdést.
– Semmiért.
– Akkor ne vágj ilyen elkámpicsorodott képet. Egyébként ha jól tudom, a pasi már nem él.
– Már nem. Akkor én most nekromániákus vagyok?
– Az nekrofília, Nyanyus!
– Jó, de én romantikusan vonzódom hozzá. Bár hozzád jobban – nevettem el magam. – Jó éjszakát szívem, aludj jól – cuppoltam meg a feje búbját. – Holnap már melletted alszom el… sáláláááá…, ma kivégzem az öreget, és utána már csak a tiéd leszek!
– De azért egyél is közben, ne csak a kávédat idd! – mormolta, közben hatalmasat ásított.
– Megígérem, tutira megígérem… – mondtam le-lecsukódó szemeit nézve, majd leültem a gép elé… és nekiláttam a Berkesi-könyv korrektúrázásának.
2010. január 14.
Lyrian ©
Lyrian ©
Esti zene – Tánc az életem…
Orgia
Markolj mellembe
szobortestű férfi,
sima száddal becézd,
kényeztesd forró,
kemény bimbaját
virágomnak.
Jöjj te is, ifjú ember,
ölem forrón vágyik
tollvessződ vonására.
Nyakam szegd hátra,
ne bánd, ha
fogad véresre hántja
bőröm.
Te, reszkető agg,
nyelved még gyorsan
pereg, hát tedd a dolgod,
kelyhem édes mézét
néked adom.
Légy mohó,
lásd, hogy vonaglom
minden csapás után.
Ifjú szűz, ne fordítsd
el fejed, jer te is,
hisz nem bűn ez,
hanem feloldozás.
Csatlakozz hozzánk.
Kar ölel derekat,
derék feszül hátnak,
ess neki te is a gátnak.
Így kell ezt, a lángok
magasra csapnak,
bennünk ég a tűz,
verejtékcseppeket
szürcsölve egymásról,
összefonódva…
Miközben Néro vonyítja
borzalmas dalát,
és felajzott
szerszámával nézi
az égő Rómát.
2008. január 27.
Lyrian ©
Esti zene
“Azok a hegyek még ma is állnak.
Azok a folyók még ma is futnak.
Az a csillag még ma is mutatja az utat.
Az a nép még ma is él.”
3 in 1 – Forevermore
1. Lyre and Air
Az elégtelen vigyorogva kacsintgat rá a füzetből. „Nem te írtad!!!” – csattan a megjegyzés a lap alján. A három felkiáltójel táncot jár a szeme előtt.
– De én írtam! Igenis én írtam! – hajtogatja. – Megmutatom, azért is megmutatom neki!
Hajnalonta előveszi a füzetét, megszállottan rója a sorokat. Az első még olvasható, a vége felé már csak macskakaparás. Nem lesz jó, ez sem lesz jó…
Izgatottan lapozgatja az újságot. Lehagyta… a végét lehagyta! Így nem ér semmit az egész! Nincs befejezés!
– Nem tudsz írni, lásd már be! – hallja a tanár hangját. – És nem volt egész, azért írtam át, törtem meg a végét…
Nem tudok írni, nem tudok írni… – dübörög a fejében. Pedig a többieknek mindig tetszik. Jókat mulatnak rajta, vagy megbőgik, ha éppen olyan a téma. Akkor mi nem jó? Mit csinálok rosszul? Befejeztem… – és kidobja az összes füzetet, lapot, papírfecnit… – Soha többé… soha többé…
…. húsz évig betartja…
2. Rock Forever!
– Csusza! Dobj ide egy sört!
A másodosztály fülkéjében áll a füst, sörös-, pálinkásüvegek járnak körbe. Csusza beletúr rövid, csapzott hajába. Szakadt nadrágja zsebéből cigit kotor elő, valahonnan gitárhang szól, Deci tépázza a húrokat, a többiek dobolnak, énekelnek, majd kezdik összeszedni a holmijukat. Minden belefér a szimatszatyorba.
– Mindjárt kezdődik az őrület!!! – röhög Fürtöske, közben csuklik. Sötétben, egymás kezét fogva botladoznak a szántáson keresztül.
– Megközelíttyük aaaaazzzz omvektju… oblektu… omjektvumot, na! – vigyorog Tahó teli szájjal.
… és felüvölt a rock! Az a mindentfelejtető, elsöprő rock!
Csuszát az a rendőr szedi ki az első sorból, aki a múltkor az Ifiparkban felsegítette a fára, hogy beláthasson a színpadra. A gumibot hatalmasat csattan a veséjén. A lány vinnyogva sír, elbotorkál az első fáig és széles sugárban lehányja.
– Vérzik a szád – mondja hazafelé a vonatban Fürtöske és piszkos baboskendőjét nyújtja.
– Semmi gáz… – gondolja Csusza, – legközelebb majd vigyázok… Két nap múlva újra nekiindulunk…
… esküvőjén a menyasszonytáncot cigányzenére ropja… majd húsz évig csend veszi körül…
3. Stage Lights
– Stanci bácsi, két vékony és két kemény fehéret!
– Kevés lesz az kis Gisele – mosolyodik el az öreg. – Nehéz estétek lesz ma. Tele a nézőtér, meg jó hosszú is a darab, utána majd találkozunk, ki nem hagynám a végét. Vigyél csak hármat mindkettőből – s már szedegeti is le a neve alatti fakkból a zacskókat.
Hóna alatt szorongatva a csomagot rohan az öltözőbe. Az egyik függönymélyedésből hirtelen kinyúlik egy láb, hasra esik. Felpattan, szalad tovább.
– Pedig azt hittem, most kimegy a bokája – hallja futtában a gonoszkodó vihogást. Besurran a mellékhelységbe, sírva pisil, fájó derekát tapogatva.
Az öltözőtükör sovány lányarcot mutat. Szája feldagadva, szeme alatt zöld folt. Többkilónyi alapozóval kendőzi. A paróka eltakarja rövidre vágott haját. Amíg a szalagot tekeri lábára újabb kékséget lát, oda is ken, jó vastagon. A bokája fáj, de azért sem fog sántikálni.
Sötétség… mélyen beszívja a deszkák fanyar, poros illatát… a függöny felmegy… kigyúlnak a fények… lágyan megszólal a zene…már mosolyog… majd kiszökken a pozícióból…
Sziszegve húzza le a spicc-cipőt, és hálásan gondol Stanci bácsira, míg sajgó lábujjait törölgeti, mellette ledobva a többi topán, vérvirágosan…
– Ez volt az utolsó – sóhajt egy nagyot, majd kezében lógatva a levetett fehéret, karján a hatalmas csokorral elindul a társalkodóba, ahol őt várják, hogy végleg búcsút vegyenek tőle….
… az a „fehér” húsz évig porosodik egy doboz mélyén…
Present Day
Szeret rendezgetni, pakolgatni. Elnyűtt, régi doboz akad a kezébe. Óvatosan veszi le a tetejét. A „fehér”, az a „fehér”. Nézi, forgatja. Majd ledobja csíkos zokniját és beledugja lábát, először csak az egyikbe, aztán a másikba, szalagja rátekeredik a bokáján lévő tetoválásra. Lila, hosszú haját feltűzi, majd a számítógép elé ül. Ír még egy mondatot, csak úgy, befejezésképpen, csattanóként lélekkicsordulásának végére. Majd később megmutatja a többieknek, most nincs hozzá kedve. Leoltja a villanyt, gyertyákat gyújt, a fény beragyogja a szobát. Bekapcsolja a hangszórókat, felugrik, pozícióba áll, majd vigyázva lábujjhegyre emelkedik amikor felhangzik a dallam…
Hajnalonta előveszi a füzetét, megszállottan rója a sorokat. Az első még olvasható, a vége felé már csak macskakaparás. Nem lesz jó, ez sem lesz jó…
Izgatottan lapozgatja az újságot. Lehagyta… a végét lehagyta! Így nem ér semmit az egész! Nincs befejezés!
– Nem tudsz írni, lásd már be! – hallja a tanár hangját. – És nem volt egész, azért írtam át, törtem meg a végét…
Nem tudok írni, nem tudok írni… – dübörög a fejében. Pedig a többieknek mindig tetszik. Jókat mulatnak rajta, vagy megbőgik, ha éppen olyan a téma. Akkor mi nem jó? Mit csinálok rosszul? Befejeztem… – és kidobja az összes füzetet, lapot, papírfecnit… – Soha többé… soha többé…
…. húsz évig betartja…
2. Rock Forever!
– Csusza! Dobj ide egy sört!
A másodosztály fülkéjében áll a füst, sörös-, pálinkásüvegek járnak körbe. Csusza beletúr rövid, csapzott hajába. Szakadt nadrágja zsebéből cigit kotor elő, valahonnan gitárhang szól, Deci tépázza a húrokat, a többiek dobolnak, énekelnek, majd kezdik összeszedni a holmijukat. Minden belefér a szimatszatyorba.
– Mindjárt kezdődik az őrület!!! – röhög Fürtöske, közben csuklik. Sötétben, egymás kezét fogva botladoznak a szántáson keresztül.
– Megközelíttyük aaaaazzzz omvektju… oblektu… omjektvumot, na! – vigyorog Tahó teli szájjal.
… és felüvölt a rock! Az a mindentfelejtető, elsöprő rock!
Csuszát az a rendőr szedi ki az első sorból, aki a múltkor az Ifiparkban felsegítette a fára, hogy beláthasson a színpadra. A gumibot hatalmasat csattan a veséjén. A lány vinnyogva sír, elbotorkál az első fáig és széles sugárban lehányja.
– Vérzik a szád – mondja hazafelé a vonatban Fürtöske és piszkos baboskendőjét nyújtja.
– Semmi gáz… – gondolja Csusza, – legközelebb majd vigyázok… Két nap múlva újra nekiindulunk…
… esküvőjén a menyasszonytáncot cigányzenére ropja… majd húsz évig csend veszi körül…
3. Stage Lights
– Stanci bácsi, két vékony és két kemény fehéret!
– Kevés lesz az kis Gisele – mosolyodik el az öreg. – Nehéz estétek lesz ma. Tele a nézőtér, meg jó hosszú is a darab, utána majd találkozunk, ki nem hagynám a végét. Vigyél csak hármat mindkettőből – s már szedegeti is le a neve alatti fakkból a zacskókat.
Hóna alatt szorongatva a csomagot rohan az öltözőbe. Az egyik függönymélyedésből hirtelen kinyúlik egy láb, hasra esik. Felpattan, szalad tovább.
– Pedig azt hittem, most kimegy a bokája – hallja futtában a gonoszkodó vihogást. Besurran a mellékhelységbe, sírva pisil, fájó derekát tapogatva.
Az öltözőtükör sovány lányarcot mutat. Szája feldagadva, szeme alatt zöld folt. Többkilónyi alapozóval kendőzi. A paróka eltakarja rövidre vágott haját. Amíg a szalagot tekeri lábára újabb kékséget lát, oda is ken, jó vastagon. A bokája fáj, de azért sem fog sántikálni.
Sötétség… mélyen beszívja a deszkák fanyar, poros illatát… a függöny felmegy… kigyúlnak a fények… lágyan megszólal a zene…már mosolyog… majd kiszökken a pozícióból…
Sziszegve húzza le a spicc-cipőt, és hálásan gondol Stanci bácsira, míg sajgó lábujjait törölgeti, mellette ledobva a többi topán, vérvirágosan…
– Ez volt az utolsó – sóhajt egy nagyot, majd kezében lógatva a levetett fehéret, karján a hatalmas csokorral elindul a társalkodóba, ahol őt várják, hogy végleg búcsút vegyenek tőle….
… az a „fehér” húsz évig porosodik egy doboz mélyén…
Present Day
Szeret rendezgetni, pakolgatni. Elnyűtt, régi doboz akad a kezébe. Óvatosan veszi le a tetejét. A „fehér”, az a „fehér”. Nézi, forgatja. Majd ledobja csíkos zokniját és beledugja lábát, először csak az egyikbe, aztán a másikba, szalagja rátekeredik a bokáján lévő tetoválásra. Lila, hosszú haját feltűzi, majd a számítógép elé ül. Ír még egy mondatot, csak úgy, befejezésképpen, csattanóként lélekkicsordulásának végére. Majd később megmutatja a többieknek, most nincs hozzá kedve. Leoltja a villanyt, gyertyákat gyújt, a fény beragyogja a szobát. Bekapcsolja a hangszórókat, felugrik, pozícióba áll, majd vigyázva lábujjhegyre emelkedik amikor felhangzik a dallam…
„I’m still there every where,
I’m the dust in the wind,
I’m the star in the northern sky,
I never stayed anywhere,
I’m the wind in the trees,
would you wait for me forever?”
… táncolni kezd…
2009. november 01.
Lyrian ©
