Egy kávé mellett...

Filléres emlékeim…

Hozzászólások (0)
…mert nálam csak ilyenek
találhatók. Keresgéltem valamit… én mindig keresgélek… mert elteszem
„biztoshelyre”, másnap már nem találom ugyanott… Üveges csodaszekrény…
kincslelőhely… villanyt is lehet benne gyújtani… bár ritkán
gyújtogatjuk… most viszont kell… hogy lássak… találjak…





Felső sor… nagymami fogfájós kutyája vígan trécsel Anubisszal… a kis
porcelántáncosnő kecsesen beledermedt a „sohavégenincs” piruettbe… Pici
dobozok halmaza… egyikben kis tasakokban, felcímkézve tejfogak, amik nem
kerültek a Fogtündér kezei közé… Andrisé, Kittié, Manóé, Aramiszé…
bizony, az övé is… elférnek egymás mellett… másikban kis kövecskék…
gyerekek által felszedett, s megtartott emlékdarabok… a piros doboz
apszim életkitüntetését rejti… A dobozokat féltékenyen őrzi a velem
egyidős, kézzel faragott cickusz… még a Munkás utca egyik szomszédja
lepett meg vele… és poharak, poharak, poharak… egy sincs, amiből meg
lenne a precíz hatos szám… köztük a „szent ereklye”, a kakaós bögre…
furcsa jószág… üdülőhelyi gyógyvizes portéka… lapos, magas, csőrös… a
kakaónak mindig valamilyen felkavaró, s mégis megnyugtató íze volt, s
amíg szürcsölgettem, hallgattam a meséket… talán ezt a „meseízt”
éreztem… nyeltem is egy nagyot… jó lenne megint… ízlelni…





Újabb sor… feltartott ormányú elefántok egymás mellett… sokak szerint
szerencsét hoznak… főleg, ha simogatnám is őket… most szemrehányóan
néznek rám… végigcirógatom mindegyiket… egyik kagylóból összerakva…
másik Laokoón-csoportként összefonódott tülköshalmaz… taposnak egymás
fején… s még vagy tizenkét különálló… és poharak… bögrék… mind egyedi…
„ezkellnekem”… közöttük marcipán boszorkány… feltartott seprűvel… a
negyedik X-em tortáján pöffeszkedett… és… igen… egy horgolt,
keményített, cukorban merevített tyúkanyó… nagyimtól…
tojásmelegentartónak készült… most nálam árválkodik… tojás még nem
került alá…





Lejjebb rendetlenül, de számomra átláthatóan a barátoktól kapott
meglepetések… bögrék (mi mások?), rizzsel kirakott, tejfehér
porcelántányérok, bennük ugyanilyen kanalak… ha a fény felé tartom őket,
átlátszóvá válnak… hosszan nézegetek át rajtuk… különös töréssel
engedik át a napsugarakat… újabb dobozok… papír… porcelán… egyikben az
ékszereim… mind ezüst… nincs is más… én terveztem őket… s most
magam előtt látom ötvösbarátom rémült arcát… mindig megrian, amikor
felbukkanok… egyszer telefonáltam csak, mikor várhatja érkezésem…
nyomatékosan mondta, hogy akkor ő éppen zárva lesz… beteg… elutazik…
másik naprendszerbe költözik… válogassak a válaszokban… na, azóta nem
jelentkezem be előre… rezignált arccal meghallgat… hümmögve nézi a
rajzaim… majd sóhajt egy nagyot… egy hét múlva már mehetek a kész
végeredményért…





Közéjük kotrok… elidőzöm náluk… gyöngyházberakásos szárnyú pillangó…
nemrég láttam utázmányát… silányat… furcsa tekervénnyel tekrengődző
fülbevaló… egy darab… folyamatosan eltűnik… néha hónapokra elbújik…
ilyenkor hiába keresem… egyszercsak felbukkan… ártatlanul hever valahol…
kelletve magát… kiterjesztett szárnyú Ízisz… ha felhúzom a bal
hüvelykemre, érzem misztikus varázsát… a megáldott medálom… Hórusz
szeme, és az ankh… kígyó fonja át őket örök szorítással… Kákosy
professzor ajándéka… évekig hordtam… soha nem vettem le… végül
felcserélte két éve a pentákulumom, „Tündém” ajándéka… azóta itt pihen…
és segít… tudom, hogy segít… újabb gyűrűk… táncoló tündér… vicsorgó
sárkány… indákra felkapaszkodó liliomok… szirmuk hajszálnyi erei
lüktetnek az élettől…





Ami nincs a dobozban, rajtam helyezkedik el… elhagyott kígyóm és
kiterjesztett szárnyú sasom helyett most sárkány pöffeszkedik a
fülemben, skorpió, kelta-karikák… egyiken láncocskával, ami napkorongban
végződik… ujjaimon sárkány, „kelta-varázslatok”… az „Egyetlen”
ezüstkarikája… tűzben megrepedt fém… egy kétszáz éves spanyol gyűrű…
hetekig könyörögtem, hogy kivegyék az üzlet kirakatából, ahonnan
kacsingatott rám… fülönfüggő, karkötő, medál testvéreinek társaságában…
de nekem csak ő kellett… elvarázsolt a finom berakásaival… a
virágszirmok kacskaringójával… egy egyszerű platina gyűrű… hiányzik
belőle a kő… hiába pótolom, undorral köpi ki magából… még nagyanszim
csináltatta, amikor édesanyám először várt gyermeket… majd megkaptam én,
amikor Andris készülődött világra… tőlem már a lányomhoz vándorol… és…
igen… az egyetlen arany… a bal gyűrűsujjamon… 9 éve őrzöm ott… édesapám
szentvízzel érintett karikagyűrűje… karomon ősi, kelta férfi-karpánt…
vastag… csavart… és ásványok… sok-sok ásvány… hiszek bennük… egyetlenegy
darab hiányzik még… egy, a szemem előtt készült karkötő… ívén precízen
kidolgozott pikkelyek, két vicsorgó sárkányfej néz a két végén
egymással farkasszemet… szemfogaik éles pengeként merednek ki szájukból…
4 éve várnak rám… hosszú, hangtalan beszélgetések folynak köztünk,
amikor elmegyek, megnézem, ott vannak-e még… ilyenkor hallom
nevetésüket… igen… vagyunk… tegnap is elijesztettünk valakit magunktól,
hogy balszerencsét hozunk… velük mosolygok elégedetten… egyszer velem
jönnek… egyszer…





Becsukom a dobozt… kutatok tovább… megsárgult, régi fotók…
nagyszüleimről, szüleimről… két könyv… az egyik a „keresztlevelem”, a
másik egy mesekönyv… még nagypapim rajzolt bele, amikor nagyon beteg
voltam… felolvasott belőle… és rajzolt… egy nagy papírzacskó… két sapka…
édesapámé… a tollai… megnyomorodott jobbkezével csodálatos képeket
alkotott… egy üveg bor… 5 puttonyos, 1988-as Tokaji Aszú… tőle kaptam…
őrizzem…





…és hirtelen megtaláltam amit kerestem… ott vigyorgott rám a megmaradt,
két kristálypohár egyikében, a régóta eltűnt lázmérő mellett… markomba
rejtettem… és nagy sóhajjal becsuktam az „emlékszekrényt”…. majd máskor
továbbemléktöltődöm…





…a meglelt műanyagcsövecskét bedugtam a megfelelő helyre… most már
leengedhetem a hűtőszekrényt…








2008. június 05.

Lyrian
©

Egy elfelejtett tánc…

Hozzászólások (0)
– Nem érted? Mi valami egyedit akarunk! Olyat, amit mostanában nem táncolnak.
– Egyedit? Milyen egyedit? – kérdeztem lányomat.
– Tudod, arra gondolt, hogy a bések, meg a dések már lecsaptak a… mit is fognak táncolni? – kapcsolódott a vitába a szőke Ditke is, miközben előszedte táskájából a szemceruzáját és szépen körbeívelte vele a szemét. – Kleopátrás most a divat, nem tudtátok? – nézett körbe.
– Salsa, te hülye! Meg valami hipp-hoppos! – lökte meg a kezét Zsanett, és a fekete vonal kiszaladt Ditke halántékáig.
– Marha! Most ez mire volt jó? – sipákolt rá Ditke, majd hatalmasat rúgott bokatájban Zsanett felé.
– Csajok, két órája ültök itt a konyhában és még mindig nem tudjátok, mit akartok a szalagavatón eltáncolni! – jegyeztem meg körbenézve az asztalon, ahol szétszórt papírzsebkendők, rúzsok, körömlakkok borultak rá a zacskókból kifolyó nasis-törmelékre, a szemetes megtelt a vita közben elfogyasztott többkilónyi csokoládé összegyűrt papírjaival. – Nem lehetne holnap folytatni? – néztem rájuk reménykedve.
– Még csak tíz óra van Anszi, és még ma el kell döntenünk – magyarázta lányom dühösen.
– Miért nem táncoltok valami magyarost?
– Magyarost?! Csak nem képzeled, hogy ott fogjuk égetni magunkat? – csapott fel rögtön a tiltakozás.
– Égetni? Miért égő magyarost táncolni?
– Mert az! Ciki! Inkább valami musical-zenére, vagy legyünk vámpírosak, vagy…
Ekkor hagytam ott őket és bemenekültem a szobámba. Még hallottam a sutyorgást a hátam mögött:
– Anyud mindig olyan jó fej, de most nagyon kiakasztott ezzel a hülye ötletével… Még hogy magyarost?… Hogy kiröhögjenek?… Kezd öregedni, vagy mi?

Behúztam magam után az ajtót és meggyújtottam a kisasztalon a mécsest. Leültem elé törökben, s csak néztem, ahogy apró lángjának ujjaival szétnyitotta a sötétséget, fénye felindázott a falra. Hirtelen halk citeraszót hallottam az egyik sarokból, majd a dallamra énekelni kezdett valaki:

…Esik eső, szíp csendesön cseperög, Rúzsa Sándor a kocsmába’ keserög…

– Gyere Erzsó! Mutassuk meg ezeknek a teszetoszáknak, mi végre is termett a legény meg a lány! Na, ne pironkodjál már lelkem, elbírja még a lassú merengőst a lábunk! – és nagyapám szikár alakja felfénylett a félhomályban, ahogy nagyanyámat kézen fogva felemelintette a faragott lócáról, majd összekarolódva, büszke fejtartással rákezdtek a táncra. Fényesre suvickolt csizmájával dobbantott egyet szelíden, Erzsó pedig kipirult arccal ringatta meg sokrokolyás szoknyáját. A citera pedig tovább sírt:

…Ídösanyám strázsakisjány nem leszek, ahun gyünnek a fögyveres vitézek…

– Manci, figyejjé csak! Az a legény ott nagyon néz ám téged, figyelem már párideje, de csak nem veszi le a szemét rólad!
– Mennyé má’ Julis! Mit nézne rajtam? Nem vagyok én bornyúkapu!
– Pedig néz! Gúvad a szeme a nagy lelkesedésben! – derengett fel a szoba sarkában két újabb alak. – Mióta Józsi bácsi ott ropja Erzsó nénével, azóta! No, nézzed mán te is! – súgta oda Julis hímzett keszkenőjébe rejtve arcát. – Termetes ám az alakja, oszt hogy járja ott a többiek között, csak úgy, magában. De minden fordulatjával idesuttyan a szemivel.
– Nem is néz! – kottyantotta oda Manci, de nem állotta ki, hogy ő is oda ne pislantson.
Újabb alakok váltak ki a sötétségből. Legények, botokkal kezükben, lassú lépésekkel járták a bokázóst. Csak úgy, egymagukban. Szomorú tánc, paraszt tánc… mélabús dallam, a férfiak már csak így sírnak-vígnak.
Az egyik odatoppant Manci elé.
– Jössz-e galambom? – nézett rá kihívóan.
– Nem gyövök én! – vetette fel fejét dacosan a lány.
– Hejnye, a gyehenna emésszen meg, mire föl vagy olyan kényes, te marmancs?
– Nem megyek én el senkivel, és biz’a nem vagyok én marmancs! Menjen kend a falu végibe, oszt ott kajabáljon bele a setétbe egymagában, mert velem ugyan nem jár táncot!

A citera sebes dalra kelt, elfeledve Rúzsa Sándort, kinek lova lába megbotlott egy göröngybe, s elvitték biz’a a pandúrok örökre. Felszakadt a csárdás, a legény meg kipenderítette Mancit középre, és jól megforgatta. Járt a lábuk sebesen, izzadt a legény, kipirult a lány.

Nagyapám csak legyintett:
– No, ezt már én csak nézni fogom! – és visszaült a lócára nagyanyámmal. Ültek is le sorjában melléjük, aki odafért még, mások a földre, a lányok szépen elrendezgették maguk körül a harangszoknyájukat, csupa piros, kék, sárga virágcsokor lett a lóca körül belőlük. A legények is odaálltak, botjukra támaszkodva.
– Mesíjen mán egyet, Józsi bácsi! – kezdték kérlelgetni szépen.
– Mesíjek? Oszt mit mesíjek? No, várjatok csak! Tuggyátok-e, hogy a magyar nagyurak nem táncoltak ám csárdást? Bizony hogy nem! Csak oljan úrias táncokat, keringőt, meg négyest, nem is tudták mi az a csárdás. Történt aztán, hogy az ezernyolcszázharmincnyolcas esztendőben farsangoltak ám a főúri kaszinóban, mert ott tartották a nagy bálokat. Odagyűlt a nagy úriság, cifra magyar mentékben, az úrasszonyok meg csipkés drága ruhákban. Táncoltak is szépen, amúgy a maguk módján amiket fölsoroltam volt. Ott volt bezony maga gróf Széchenyi István is. Nézte egy darabig a táncolókat, osztán eccercsak mögkérdezte:
– Hanem, uraim, különös dolog előttem, hogy itt szebbnél-szebb idegen táncokat táncolnak, de a legszebb táncot, a mi magyar táncunkat nem!
Csudálkoztak az urak, mi is légyen az a tánc. De volt aki tudta, mit is emleget a gróf úr.
– Nincs a tánc-ordnungban! – mondta.
– Éppen az a hiba! – válaszolt a gróf arra fordulva –, s én nem értem miért ne lehetne itt a magyar táncot szintúgy járni, mint azokat a többieket?
A grófnak utolsó kérdésére mellette állott egyik ismerőse azt jegyezvén meg, hogy a magyar táncot nem minden ember képes úgy megtanulni, hogy azt bálokban is táncolhassa, a gróf még emeltebb hangon azt felelé:
– Ez való, de én, uraim, nem azt a táncot, az úgynevezett magyar szólót értem és óhajtanám ide behozni, hanem azt a gyönyörű kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol – s magakörül nézve, folytatá –, ha itt pár perccel ezelőtt negyven pár elfért francia négyest táncolva, miért ne férhetne meg itt a negyven pár magyart táncolva?
Csend lett, nem szólt senki, de a gróf környezetéhez fordulva kérdezé:
– Ugyan, uraim, nem ismernek valakit, az itt levő ifjú urak közt, ki a magyar táncot el tudná most itt a szünóra alatt járni?
– Orczy Pista! – hallatszott egy kiáltás.
– De én csak a gyöngyösi kapások táncát tudom – tiltakozott Orczy báró.
– No, az pont jó lesz, kezdjen csak bele szépen.

De biz’a nem találtak ott szégyenszemre egy muzsikust sem, aki azt a táncot elzenélte volna. mer’ugye német zenészek húzták a bálokon a taktust. Egy úrfi akadt csak a jó magyarok közül, aki tudta cincogtatni Martinovics nótáját. No, az megmutatta, hogyan köll. Harmadjára csak elindult a nóta, oszt rákezdte a jó Orczy Pista.

Széchenyi gyönyörködve nézte a táncot, majd bevégeztével megkérte a bárót, válasszon már ki egy párt magának, avval mutassák be a magyar párostáncot. Ki is választotta a báró Orczy Eliz baronesszt, oszt azzal kezdték ropni, előbb karcsú derekán átölelve jobbra-balra többször megforgatta, véle helyben állva bokázott s nemsokára karjai közül szabadon és külön, többnyire egymással szemben lejtve a kör szélén gyönyörűen járták el a páros táncot. Mikor bevégezték, gróf Széchenyi nyájas szavakkal köszönte meg az ifjú bárónak szívességét s vele kezet szorítva monda:
– Ez az én táncom.
Azután a közönséghez fordulva kérdezé:
– És hát miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt táncolni?

– Hát azóta járják bizony széltében-hosszában a jó magyar paraszti csárdást, meg később a palotást is – fejezte be nagyapám a mesét.
– No, akkor csárdást nékünk! – rikkantotta el magát egy legény, s már húzták is fel a lányokat a lócáról, a földről, repült a szoknya, csattant a csizma…

Csattant az ajtó is, ahogy lányom szelesen berohant.
– Anya, semmi ötletünk nincs! Milyen magyarra gondoltál? Mondd már!
A kihunyó mécses lobbant egy utolsót, majd újra sötét lett.
– Járjatok csárdást… – válaszoltam halkan, és a sarokba nézve még láttam, hogy nagyapám egy nagyot kacsint, majd beleszürkül a feketeségbe.

Megjegyzés:
A csárdás történetét Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér című művéből idéztem/ollóztam össze.

Lyrian ©

Hatvan csapás…

Hozzászólások (2)

– Nincs jegy, sajnálom.


– Tegnap még volt – sóhajtom.


– Nézd meg, nincs – fordítja felém a monitort.





Megveszem a másik koncertre a jegyeket, biztos ami biztos alapon. Ha
már erre nem jutunk el, legalább az legyen biztos, bár Tunyó már nem
lesz ott. Éjszaka, töprengés… Nincs az az Isten, hogy lemaradjunk…





Reggel telefonálások halmaza… nincs, nincs, nincs… A Körcsarnok
jegypénztárosa fáradt hangon közli, a pénztár nem nyit ki kezdés előtt,
mert nincs megmaradt jegy. Mosogatás… közben Agathára gondolok… és
bevillan egy kósza ötlet… rohanok a géphez, keresztülesek Kmínusz9-en,
aki felháborodva vinnyog… „eladó jegyek Deák Bill” verem bele a
Kugliba… semmi… akkor sem adom fel! ‘Ticket plííííííz’ – rimánkodom
magamban. Megnyitom a honlapot, vendégkönyv, utolsó bejegyzés, még
tegnap esti:


„Eladó két jegy a december 19-i Deák Bill Hatvan csapás koncertre.
Sajnos, mi nem tudunk elmenni…” Tegnapi, ez már úgyis elkelt, de
felkapom a telefont.


– Igen, még meg vannak, te vagy az első, aki telefonálsz…


Sírni kellene, de nincs rá idő… újabb telefonok… férfiember elindítása
a jegyért, miután örömüvöltését abbahagyva sietve elmagyarázom neki a
lelőhelyet… lányom, akivel három hónapja nem beszéltünk, s nem is
láttam, csak egyszer, mert éppen anya-lánya „haragbanvagyunk”, abból
kifolyólag, hogy saját feje után menetelve elköltözött (kire is ütött
ez a gyerek?), közli, megpróbálja elintézni, hogy ne dolgozzon, és
vigyáz Manóra…


– No para, Anszi!





Sírni kellene, de nincs idő… Jegy már van… Rohanás, mert kellenek még
jegyek, arra a másikra. Vigyorgó arccal mondom a nagy hírt az eladó
kislánynak… gratulál és csodálkozik… fogalma sincs, mennyit jelent
nekem ez…





Péntek reggel… fájdalom, kín, gyötrelem… Sietve kihívott, tüneményes,
és engem az utolsó ‘jajomig’ ismerő körzeti orvosunk tűpárnának
használva a fenekemet ígérteti meg, hogy fekszem, nem mozgok, nem
ugrálok, teljes ágynyugalom. Megígérem… keresztbetett ujjaimat meglátva
csak ennyit mond:


– Reménytelen…





Este szakadó eső, busz, villamos, még talpig bőrben is ráz a hideg… A
Körcsarnok előtt tömeg… nálunk pezsgő… bevinni nem lehet… kínálunk
boldog-boldogtalant… ismerkedünk… telefon… jönnék én is… nincs jegy…
Kislány mosolyog ránk:


– Van egy eladó…


– Akkor idevéle! S igyál, hisz rock ’n roll van bébi!!!! Te meg rohanj, mert idejegesedünk!!!





Bezúdulunk összefagyva. Hátulról a nyakamba borul régnemlátott Csabi dokim, már tegez, megjelenik a Magyar Rock Napja is…


– Szia, zöldszeműűűűű!!!


Csillognak a tekintetek, kavarog minden… a Körcsarnok dugig… hangolnak… majd elkezdődik…





– Bill a Király! Bill a Király! – üvölti egytorokból mindenki… s szól a
blues, az az istenverte blues… a Kőbánya blues… Radicsért a Zöld
csillag… Tunyó csónakja partot ér… és Joe, aki megölte az asszonyt, még
mindig Dél felé tart… s egymás kezét fogva elsuttogjuk azt a fohászt…
magyar zászló leng, s a Fradi-győzelemért előkerül a zöld-fehér is…
Hátulról löknek… hagyomány, hogyha sehol máshol, de mellettem valaki
mindig megőrül… védőn tartanak… A Tetovált lány mellé varrott karok
emelkednek a magasba… Nincs szünet, nincs levegő, de mindenki énekel…
mellettem már sírnak… s megremeg a Csarnok:


– Hülyeeee vagyooook!!!! – üvölti ezer torok…





A Hajtó még mindig hány a vértől… a Hatvan csapás könnyeket csal… itt a
színpad, Bill, ahol énekelhetsz… ahol meghallják a hangod… s ahol
értik, amit kimondasz… akik itt vannak, mind értik… érted jöttek… veled
énekelnek… veled ünnepelnek… akkor is énekelnek majd, amikor már nem
leszel, akkor is énekelünk, amikor már nem leszünk… hiszen itt vannak a
gyerekek, apjuk nyakában ülve zúgják veled együtt a bluest… egy a
szívünk, egy a dobbanásunk… érted jöttünk, hogy megnézzük a Cirkuszod,
hol nem látunk öreg bohócot, csak az Embert… s vége… pedig még csak
most kezdődött el… sírni kellene… de nincs idő… szóljon még a ráadás…
hisz messze még a hajnal… de vége… mára vége…





Kint szakadó eső, a villamos, s a metró is aluszik… gyalog indulunk
haza… Népliget… talán jön a busz… a szám már lila… a lábaim ciceregnek
a zizgellőben…


– Fázol? – aggódnak mellettem.


– Ez a rock ’n roll bébi!!! – nézek fel, s közben csattognak a fogaim.


Szent Imre tér… leszállva a buszról ismerős hát… a fiam rámnevet…


– Jó annak, aki mulatni volt – morogja közben, hiszen dolgozóból jön… két óra…





„Messze még a hajnal, három óra húúúúúsz!” – üvölti a telefonom. Kelés
van. A „kicsi” suliba megy… Félkómásan fogom a bögre kávém, még nem
látok… Manó csukott szemmel célozza be a kishelység ajtaját… kikóvályog
nagylányom… leül mellém a „mindigfeldőlős” háromlábúra… mesélni kezd…
kicsosszan fiam, majd verni kezdi a mellékajtót:


– Siess Manó!


– Hülye! – motyogja billegve Kitti.


– Fogd be a szád! – dörgi a teremtés „kiskoronája”.





Pörögnek megint… hónapok óta először együtt a család… hát ez a rááákkeeeendrooooll bééééjbiiiii!!!!… sírni kellene…


… s a kávéscsészémbe belepotyognak a könnyeim…


– Köszönöm Bill, köszönök mindent! Igen, Te vagy a Király!






2008. december 21.

Lyrian

©

Egy telefon…

Hozzászólások (4)

… suta párbeszéd, s utána csend. Előveszem a dossziét.



Tudom, nem lehet megszokni az elmúlást, az elválást, teljesen mindegy,
hogy mikor jön, hogyan jön, hiszen a vége ugyanaz. Az elmúlt két évben
annyi találkozásom volt “Őfelségével”, néha annyira közel végezte
munkáját, hogy még a kaszája suhogásának szelét is éreztem. Borzongató,
és félelmetes tud lenni, ahogy egy csapással, röhögve vesz el mindent,
minden reményt, ami még a fájdalmakon túl is él ezekben az emberekben.
Egymás után jött értük, találomra?… vagy tudatosan válogatva ki a
következőt?



Volt, hogy hetente többször is ültem a patológián (kölcsönmunkásként),
kikapcsolt aggyal, és mégis, csinálnom kellett, szenvtelenül, mint “Őfelsége” szolgálójának, vagy inkább kisinasának, hiszen jól végzett
munkája után kellett eltakarítanom a szennyest, amit maga után hagyott.



Amikor eszembe jutnak, ahogy itt küzdöttek, nem “Őfelsége” arca jelenik
meg előttem, hanem az igazi, a lüktetően élő, bár elmúlt emlékek, a
nevetések, a beszélgetések, a biztatásuk, egymás iránt érzett
szeretetük, és most legszívesebben fityiszt mutatnék “Őfelségének”,
hogy legyőztem őt, mert számomra a munkája bevégezetlen maradt. (Dugd
fel a kaszádat jó mélyre magadnak!) Nem tud elvenni senkit tőlem, amíg
én nem akarom, amíg nem engedem el őket az emlékeimből.



Én minden nap csodákban élek, álmokban, tisztaságban, fájdalomban,
halálban. Velem és másokkal történnek. Az én saját “hitem” nem tudja
megrendíteni más/mások “hite”, vagy “hitetlensége”. Maximum fejet
hajtok előtte, mert tisztelem a gondolataikat, érzéseiket. De engem már
annyi fájdalom, és annyi csoda ért, hogy hiszek. Hiszek saját magamban,
és hiszek másokban… azokban az emberekben legfőképp, akik között
dolgozom, akik életük minden megélt pillanatát csodaként fogadják el…
akik tudják, hogy nemsokára vége, bár nem tudják, mikor jön is az a “vég”.



Köztük Álombácsié is. Álombácsi sokáig küzdött, mosolyogva, felemelt
fejjel, mindig azt mesélte, egyszer elindul, megvalósítja a Nagy Álmát.
Körbeutazza a Földet. Nem 80 nap alatt, hanem szépen, lassan,
ízlelgetve az utazás gyönyörűségeit. Amikor úgy érezte, itt az idő,
eladta a lakását, a kiskertjét, vettek egy pici garzont a feleségének,
aki mindenben támogatta életében, és elindultak. Minden “álomállomásról” küldött képeslapot, fényképeket, és leírta megélt
élményeit. Előttünk élte át a csodáját. Most elment. Tovább álmodik, a
szivárványon lépkedve. Büszke vagyok, hogy ismerhettem.



Indián bácsi… aki kisgyermekként elveszítette fél lábát… de vén
Verhovinájával járta az utakat, megosztotta velem a “csodaüzemanyag”
recipéjét… végigolvastuk az összes motorosújságot… közben kis
katonákat gyártott háziszalonnából, kenyérdarabkákból… s muszáj volt
enni… hosszú, ősz haját összefogva hordta… öreg, vén rocker… még
utoljára üzent… együtt sírtam Katinénivel, amikor átadta: – Vigyázz
magadra Kicsi, s jól őrizd a recipét…



Tibi bácsi… aki első pillanattól édesapámat idézte… kötött
mellényben… a tollát ugyanolyan bőrtokból vette elő, amikor a
papírokat kellett aláírnia… a frissen szedett paprika illata, amit az
asztalomra csempészett… a savanyúságé, amit ő csinált…



Gabi néni… visegrádi találkozások… örök nevetése… barangolás a
szűk utcákon… bemutatott a szomszédoknak… a hímzései – “Tudod, ha
majd nem leszek, úgy is leszek… csak rájuk néznek, és látnak majd
benne…”, s mikor utoljára találkoztunk, még odasúgta: “- Mondd meg
annak a fiúnak, soha nem talál még egy olyan Lelket, mint a Tiéd…”, s
fél óra múlva már a szivárvány tövétől integetett…



B. néni “mindigmegmutatott” horgolásai, Nagymaminéni sokrokolyás
szoknyája, a libamáj, amivel etetett, E. bácsi meséje a kertjéről, a
gyerekek, unokák, dédunokák
fényképei…arcok…hangok…mosolyok…annyian vagytok…voltatok…



Ismerek olyan emberkét is, aki még soha nem álmodott. Álmatlanságban
szenved, születése óta. Pár perceket alszik, az élete folyamatos
ébrenlétben telik. Tudja, hogy nem lesz hosszú életű e Világon, hiszen
31 évesen kb. most 60 évet élt át. A szervezete nem tud regenerálódni,
szétégeti önmagát. Soha nem álmodott. Az ő álma, hogy egyszer
álmodhasson. Megkérdezte tőlem, milyen az “álomlét”. Próbáltam
szavakba önteni. Csukott szemmel hallgatott, s utána csak ennyit
mondott:

– Már az is álom volt, hogy hallgathattam a meséd az álomról. Akkor csatázom még egy kicsit, hátha egyszer rámszakad a csoda.

“Álomharcos”-nak hívom. És őszintén kívánom neki, hogy egyszer megismerje az “álomlétet”.



Jártam vakok között. Ültem órákat közöttük. Megtanítottak látni,
belülről, úgy, ahogy ők “látnak”. Bekötötték a szemem, és jót nevettek,
amikor a hallották a “falhozkoccanásaimat”. Tőlük tudom, hogy milyen a “belsőlátás”, hogy minden emberben ott létezik, csak éppen nem tudnak
róla, vagy elsiklanak felette, vagy nem is érdekli őket. Én akartam!
Akartam tudni, hogy milyen! Most már használni is tudom. Ha behunyom a
szemem, az ujjaimmal látok. Az apró idegek kúsztatják el az agyamig a “képet”. Csodálatos dolog!



Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy majd akkor fog nekem hinni, ha
elmagyarázom neki a Semmit, és a Végtelent. Ezt válaszoltam:

– Magyarázd el egy vaknak, milyen az, amikor a “tengerbecsobban a Nap”,
és milyen színekben szikráznak olyankor a vízcseppek, amikor az alja
érinti a horizontot. Magyarázd el egy süketnek, milyen a tenger
morgása, a vad csattanás, amikor a szikláknak zúdul haragjában, vagy
csak csendesen, lustán mossa az oldalukat. Mondd, akkor mi a Semmi? És
mi a Végtelen? Annyira fontos ez?



Nem tudok kimenni most fákat ütögetni, se üvölteni, pedig jobb lenne…
mert nem tudok sírni sem most. Még nem. Majd ha hazaérek, gyertyát
gyújtok, talán iszom egy stampedlival, talán akkor fogok tudni sírni.
Bár tudom, semmin nem segítek vele. Csak siratok valakit, aki már
elment. Nem nevetséges ez??



Keresztet rajzolok a dosszié jobb felső sarkába. Holnap eggyel többen fognak hiányozni a reggeli névsorolvasásnál…


2008. május 14.
Lyrian


Két piciny…

Hozzászólások (0)

… fehér balettcipő… vén bohóc szívén mesét szövő…

… változik a szín… változik a zene… ahogy az Élet táncát járom… változom Én is…

Hófehér… mikor először a kezembe vettem… még nem tudtam, mi is rejlik benne… csak néztem, tágranyílt szemmel… majd meggyötörtem… kalapáccsal vertem… hajolnia kell!… lábamra illőre… bokámra szalagja feszült… vigyázva emelkedtem fel… pointe… spicc… nem szabad kopognia! Suhanj! Repülj a levegőben! Majd glissé, mint a vitorlás a szélben… vérrózsák díszítették fehérségét… de észre sem vettem… arabeszk… könnyedén… csak könnyedén… mosolyogva…

Rózsaszín… légies… ártatlan… plié… úgy táncold az adagiot, mintha lebegnél… széles nevetéssel… nem bonyolult ez… gyakorolj, mert másképp nem megy… reggeltől estig… nézz a párodra… még serdülő kamasz… ott egy másik… kézen ragad… engedd, hogy sodorjon a lendület… hisz még megteheted… kézről-kézre adnak… forog a világ… kacagd ki a száguldó perceket… veled sodródnak… élvezd ki őket… amíg még lehet…

Piros… vérpiros… demi plié… majd kézbe a kasztanyettával… cachucha… a moderato-tól a presto-ig… őrült tánc… egekberepítő… látod, férfi már… erős kezekkel tart… vigyázva… óvón… féltőn… szédül a fejed a tour en l’air-től.. de ne bánd, sose bánd… ha elejt, lesz ki érted nyúl… újra és újra… s ott a volta… feslett… botrányos… de kell!… ki ne hagyd a táncodból!!!… ujjak simítanak végig melleden… tűzbe borul tested… csók csattan szádon… tedd, míg megteheted… és sírj, ha fáj, hogy vége a táncnak… de a zene nem áll meg… jön új férfi, új partner… hisz Te vagy a Prímaballerina… ha szólót táncolsz, gondolj erre… csak erre… ragadd meg az első ott állót… emeld fel ruhád csípőig… ne szégyelld lábad… a cipőd ennél véresebb már nem lehet…

Kék… a walzer lágy dallamára… keringve… szerelmesen… nyugodt szívvel… végtelen tánc lesz… kiérdemelted… de azt a percet ragadd meg… s ne engedd… már nem teheted meg… s ha a szelíd forgásban végül mégis egyedül maradsz… körötted táncoló párokkal… s csak nézed őket… dúdolj egy saját dallamot… s hogy mit táncolsz rá, s milyen ütemben?… már nem érdekes… csak ne hagyd abba… soha ne hagyd abba…

Fekete… ha majd a végső táncom lejtem… a Halállal párban… Grand Balett… a színpad elsötétül… a függöny lehull… révérence… lesz-e majd valaki, aki még megtapsol?

Széljegyzet:
Mezítláb temessetek el engem… kezemben a fehérrel… utolsó meghajlásom rád hagyom Kedves… s Feltámadáskor tiéd lesz az első piruettem…

2008. július 15.
Lyrian ©

Saját készítésű videó-illusztráció…

Egy díva vallomása

Hozzászólások (0)
–
Mit is kérdezett kedves? Bocsánat, nem figyeltem. Azt szeretné tudni,
hogyan emelkedtem ki a szürkeségből? Véletlen volt, csupán véletlen –
mosolyodott el a díva kényelmesebb pózba fordulva. – Tudja aranyom,
mindenki azt hiszi „kifeküdtem” magamnak azt a szerepet, azt az igazi
nagyot, amivel a siker útjára léptem. Feküdte a rossz nyavalya! No,
persze akad, aki letérdel a szereposztónak, a rendező díványán is
hempereg, de ha ezen múlik a hírnév, akkor én még mindig csak
verebecske lennék. – Ráncos arca csak úgy hullámzott a nevetéstől.



– Somogyból kerültem fel a fővárosba, mondhatnám zöldfülű
parasztlányként. Amikor odavittek a színházhoz, csak néztem, néztem,
hogy én, akit annyit csúfoltak gömbölyded formám miatt, hogy is
lehettem a kiválasztott. A fehér arc volt akkortájt a divatos, az enyém
meg szép piros, ahogy megkapta a nap. Rögtön kiosztották rám az első
szerepem. Egy teljes hétig játszottam minden délelőtt és délután a
darab kulcsfiguráját. Most mondjam azt, hogy állótapssal? Nem mondom.
Ezt hagyja ki drága, nem kell leírnia, csak úgy megemlítettem. Egyik
este hatalmas zűrzavar kavargott a függönyök mögött. Rohangálás,
kiabálás, hallottam, hogy a másik darab, a főfődarab primadonnája
eltűnt. Mindenki őt kereste. Fejveszett kapkodás, rohangálás, amúgy meg
szidták mint a bokrot. Aztán kiderült, hogy az egyik világosítóval
látták kifelé menet a kapunál. A rendező csak állt, vakargatta a fejét,
simogatta gyér szakállát, aztán rám mutatott: – Akkor ő! – Én
köpni-nyelni nem tudtam a hatalmas megtiszteltetéstől. Hogy én??? Én
legyek abban a hatalmas darabban a „fő” és a „prima”, mint „donna”?
Teljesen megbénultam. – Nem kell smink! – harsogta a rendező. – Úgy jó,
ahogy van! Ne mázgáljátok össze! – És eljött a pillanat, az én
pillanatom. Úgy játszottam, mint még soha. Olyan átéléssel, olyan
pátosszal, ahogy csak tudtam. Mindent beleadtam… és megint állótaps!
Érti, kedves, érti? Én, a somogyi parasztlány ott, akkor, abban a
pillanatban értem be, akkor léptem a nagy színészet rögös útjára. Én,
aki egy hétig játszottam a Hófehérke és a hét törpe matiné-előadásain a
mérgezett almát, én, én, én lettem sikeres a Nemzeti Színház színpadán
aznap este, amikor a kígyó odanyújtott Évának.



– Na, most meg mit csinál?! Vegye le rólam a kezét!!! – sikított fel a
nagy díva, a kellékes pedig oda sem hallgatva hatalmasat harapott a
kiöregedett primadonna hátsó felébe.





2009. szeptember 27.
Lyrian  ©


Egy élet pillanatai…

Hozzászólások (0)

Ma
83 éves Édesanyám. Az enyém, teljesen különbejáratú. Mindig bolondos,
csúcsfej. Életében annyi kemény pillanatot élt meg, és annyiszor állt
talpra, hogy amikor elveszítem az erőmet, mindig tőle/belőle
merítkezem. Ha valami rossz, valami fáj, “én anyukámat akaroooom”,
hozzábújni, csak hallgatni, beinni a szemembe az alakját, a
mozdulatait, arcomon érezni ráncos kezét, mindig csintalan, zöld
kukkolójának sugarát, villogását.



1927. június 02-án, Pünkösd napján született, egy kicsiny, Zagyva-menti faluban. Ő volt a
legidősebb a hét gyerek közül, hat öccse bálványként imádta. Már csak Ő van
életben közülük. Hat elemivel nekivágott a nagyfővárosnak. Itt
találkozott apámmal, aki szintén paraszti származású. Büszke vagyok
magyar paraszt őseimre sokadiziglenig visszavezetve. Anyám cseléd volt
egy fogorvosnál, apám tisztiiskolában tanult. Még mindig őrzi egy
tulipános kis papírdobozban apám leveleit, “J.M. nagyságos
kiskisasszonynak” vagy “úrhölgynek” címezve. Megfakult lapjain olyan
tiszta érzelmekkel találkoztam, hogy mindig megremeg a lelkem, amikor
eszembe jutnak a szavak, amikkel anyámat magához bűvölte. Cselédként is
megőrizte méltóságát, tisztaságát, a ma is áradó erejét.. és még mindig
könnyezik, amikor eszébe jut, hogy Jávor Pál neki énekelte el, amikor
elindult a nagyvilágba, hogy: “…falevél, falevél…néked elmondom én…”



Egyszer, pár évvel ezelőtt, már apám halála után mesélte el, miért nem
szerette, ha háborús filmeket nézett Apszi. 17 éves volt, amikor
falujába beszállásolta magát egy német alakulat. A falun keresztülfutó
vasútvonalon naponta több vonat is áthaladt a deportáltakkal. Mindig
vittek ki nekik vizet, élelmet, ruhát. Éppen feladtak kenyeret,
kiscipőket, amikor fütyült a vonat, anyámat, nagyanyámat, és a
legkisebb öccsét feldobták a nyitott kocsiajtón. Gyalog indultak
vissza Németországból, a háborús övezetben, a harcok között, néha felengedték őket egy
szekérre, éheztek, de visszavitte nagyanyámat és a testvérét a
szülőfalujába. Amikor ezt mesélte, olyan távol nézett… annyira
messze tekintett… néha suttogott, közelebb kellett hajolnom, hogy
értsem szavait.



1956-ban, a forradalom alatt, csecsemő nővéremet babakocsiban tolva
kereste az utcákon bolyongva apámat. Látta, ahogy válogatás nélkül,
nőket, férfiakat, gyerekeket húztak élve a Margit kórház kerítésének
karóira… de ment, mert az Ő Embere ott volt valahol. Forradalmár,
ellenforradalmár… ugyan mit is számított neki ott, akkor… A mai
napig csak két emberformát ismer el, a jót, és a rosszat…



13 évig vártak rám. Apám fiút szeretett volna, aki továbbviszi a
családi nevet, hiszen ő volt az utolsó fiú, a családfa utolsó
férfilevele. Négy “koránelment” fiú után érkeztem meg. Makacs voltam
már akkor is, lány lettem. Apám csalódottságában a kukába vágta a vörös
rózsacsokrot, hazament, kidühöngte magát, és csak utána ment be
anyámhoz, aki ott tartott a kezében egy “nevenincs” kislányt, hatalmas
vörös hajjal, tágranyílt zöld szemekkel, és “nemakaromeztavilágot”
visítással…



“Nevetadó” anyám Szabó Magda volt. Amikor anyámat meglátogatta Fehér
Klárával, ő ajánlotta fel kislányhősének nevét… Álarcosbál című
könyve a keresztlevelem. Kincsként őrzöm a dedikált példányt, amit
Anszimnak adott, hogy tegye el, s majd adja oda nekem, ha olvasni
tudok…



Fehér Klára, a másik nagy kedvenc, egy házzal arrébb lakott tőlünk.
Minden áldott nap átjött, később már én mentem, s felolvasott, mesélt,
egy bögre kakaó (a bögre még mindig megvan), kuglóf mellett
nyammolva… humora szédületes volt… ő vett rá, hogy minden
gondolatom írjam le…



Anyám cipelt a balettiskolába (16 évig drukkolt nekem, amíg
hivatásosként táncoltam), minden előadásomba ő is belehalt, olyan
lámpaláza volt, mintha neki kellett volna a deszkákra lépnie… apám
tanított focizni, verekedni, nevelt fiúsra… Az erőmet, és a “mindigélniakarásomat” anyámtól örököltem. Apám a nagy-nagy
betegségével is azért élt évekig (pedig nem sokat adtak az életéért), mert
anyám tartotta benne a lelket, állt mellette, nem engedte, hogy
feladja. Egy héttel az 50. házassági évfordulójuk előtt halt meg
édesapám. Esküvőt terveztek, mindent megszerveztek már… és anyám
akkor sem omlott össze… pedig menne, menne ő… de neki feladata van.
Itt vagyunk mi, a gyerekei, az unokái, a
dédunokái.


Pár hete voltam nála. Őszinte cinizmussal jelentette ki, nem
biztos, hogy megéri a születésnapját… és villogott közben a szeme
pajkosan.

– Anszi, azt a pár napot már bírd ki, meg azt a pár évet, azt a ‘”10-20-30 és sokat”!!!

– Igyekszem kislányom, igyekszem, de ha nem leszek, a családot neked
kell összetartanod. Nehéz lesz, de te bírni fogod… hiába hajolsz meg
néha a terhek alatt, csak benned látom az erőmet… és utána Kitti…
ti viszitek tovább a szeretetemet, a saját szeretetetekkel
megcsobbantva… aztán… majd ahogy a sors hozza… de soha ne adjátok
fel… a család a legfontosabb…



Anszi, megígérem, Neked, most, mindig.. soha nem adom fel… ha fentről
nézel majd rám Apszival, egymás kezét fogva, örökre együtt… onnan
csak ezt a párbeszédet szeretném hallani:

– Nah, ő sem lesz hülyébb vénségére….

– Dehogynem, mert a Te lányod…



Büszke vagyok rá, hogy a lányod… lányotok lehetek…



Lyrian ©

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!