Egy kávé mellett...

Kopár, sík vidék, vörösben
játszó égalja vonal. Szellőujjak sem rajzolnak már ide újabb
rejtélyeket. A sivatag féltékenyen őrzi titkát, emberfeletti csodákat
tapasztva a végtelen tájra.



A titokzatos Ricinulei, melyet csak akkor látsz, ha felnézel az égre, s
rácsodálsz az Orion csillagképre, vagy belekukkantasz mikroszkóp
lencséjébe, hogy parány formáját láttassa az, mi nem más, mint hatalmas
légcsoda, mit nem érzel át, csak ha felülemelkedsz önmagadon.

Mondd! Szívem érzékeny lüktetésére tűvel miért karcolsz érthetetlen
ábrákat?

Nem vagyok másra jó, mint arra, hogy öleljenek vagy öljenek, csókoljanak
vagy kidobjanak… nem vagyok életcél… csak egy hófehér, üres papírlap,
melyre láthatatlan tintával festenek rejtjeles kacskaringókat?

Kevés vagyok, hogy megfejtsem a nazca-vonalakat…



Csak fekszem életem hullámmosta partján, s napszítta, töredezett,
bemohosodott sziklaként várom, hogy megérkezzen Viracocha, ki feloldoz
majd az ősök átka alól…

Lyrian ©

Meddig szeretsz még,
mikor a bordám közt
megbúvó pókhálós,
öreg szekreter
kulcsát újra és újra
elveszítve
rohansz a mesterhez,
s készíttetsz fénylő,
új kulcsot,
majd tenyeremben
meglelve a régit,
nevetve illeszted bele,
s hajítod el azt a másikat,
újra és újra.
Mondd, gondolsz-e arra,
mikor zárom végleg
ökölbe kezem,
s tartom meg magamnak,
sohavisszanemadva?

Míg tépett zászlókért,
hitedért, s eszméd lángjáért
szíved vadul dobog,
összedöbbentve az
enyémmel,
engem hová sorolsz,
mely szegletébe
vonatzakatolással teli
életednek?

S míg a dübörgő rockra,
s a jajongó bluesra
térden állva,
s kezem fogva
üvöltesz imát
másokért,
eszedbe jut-e, hogy
értünk is elsuttogj
egy fohászt?

Mondd, meddig
szerethetlek még?

Hazafelé igyekezett. Hetek óta rótta már a hegyi utakat, az erdők mélyét, otthagyva a csapatot a „Nagy Harc” után. Elege lett a vérből, a szikkadékos helyekből, folyton vitatkozó társaiból. Csapat? Összeverődött gyülevészhorda volt csak. Ő hívó szóra indult, meditálása közben hallotta a segélykérést, és döbbenten kellett látnia, hogy mily aljadék népséggel kellett összeadnia magát. Felsőbbrendűségi érzése mind jobban és jobban tiltakozott, ahogy teltek a napok, hónapok… és egyre nehezebben viselte a maga körül borzongó szakadékot… a fajokat elválasztó mélységet… Haza! Öröksziget már várt rá, Leuthilspar mágusai közt végre nyugodalmat talál, míg újra útra nem hívják a hangok…

Alaysia kiszakadó sóhajjal nézett az erdőre. Nem, nem fog megállni. Még van ereje, hogy behatoljon a mélyére. Igaz, nagy kerülőt tett. Mély szakadék keresztezte útját, rajta végenemlátható híd ívelt keresztül. Mióta eszét tudja, rettegett a hidaktól, a léptei alatt imbolygó, szilárd testű, vagy karcsú építményektől, az alattuk húzódó feneketlen mélységtől. Gyermekként kinevették, később már csak mosolyogtak rajta, s hiába telt el 117 év, mágikus képességei sem tudták megszabadítani félelmétől. Harcosként legyőzhetetlen volt, mágiája oly hatalmas, hogy fiatal kora ellenére is rettegték… de a hidak, melyektől ő rettegett… ők tudták csak legyőzni őt. Vagy csak saját félelme volt eltúlzott? Sokszor megpróbálta, egyedül, hogy majd akkor… talán sikerül… de még csak a lábát sem merte rátenni egyikre sem…

Előbb, ott, megint nem tudta magát rávenni… Segran már türelmetlenül ráugrott a korlátra, s sziszegve hívta, követelte, induljon el ő is… , majd visszarohant vállára, s méregfogaival csippengette köpenye csuklyáját, rángatta haját, fekete szálait tépve szőrös karmaival. De még a pók sem tudta meggyőzni… pedig hány harcban küzdöttek így együtt… ketten… de a „félelemharcot” neki kell megvívnia… egyedül…

A pap… ő volt az egyetlen, aki megértette őt. Ember létére átérezte kínját… ő volt az első, akinek mesélt a hidakról, a rettegésről, amikor ott feküdt karjaiban a gyönyörrelteli éjszakák után, s míg nézték a felhők játékát a csillagok között, csak neki tudta elmondani… s közben undorodott saját magától, hogy összeadta magát egy emberrel… de annyira vonzotta valami megmagyarázhatatlan kényszer, hogy újra, és újra odaadja magát neki… ifjú volt, zöld szemei mágnesként vonták magához az ő aranyszínű tekintetét… a napelfek közt is ritka aranyszempárt… bőre is aranysárga színben játszott… a verítékcseppek csillogtak rajta, s a fiú felitatta csókjaival, míg ő hosszú hajának fürtjeibe túrt, s rátekerte ujjaira… ő volt az, akit sajnált elhagyni… Amikor elbúcsúztak, egy szemvillanással, az ifjú még utánasuttogta: – „Egyszer, ha újra találkozunk, keresünk egy hidat, s én ott foglak várni a végén… „visszatekintő” szerelmed ereje fog segíteni, hogy legyőzd a félelmed…”

Ág csapódott arcához… majd simogató ujjak érintették… körberajzolták állát, lekúsztak a nyakán, vállán… azt hitte… Majd halk hangot hallott:
– Alaysia… légy üdvözölve… végre itthon… már vártunk… – s visszhangként ismétlődött -, … már vártunk… már vártunk… oly régóta vártunk…

A hangok szétcsapódtak körülötte, befonták testét, bekúsztak fülébe, szétborzongták gondolatait… A fák… nézett körbe … csak a fák… , melyek az elf erdőket őrzik, s botladozó menekülésbe űzik a hívatlan látogatókat… Egy liget közepén állt… ott rontott rá az emlékezés sajgása… körülötte a Zöld Őrzők meghajlottak… karjaik végén a karmokként szolgáló tüskék óvón körbefonták…

– Igen… hazaértem…

– . –

… a kezeim… sárba markolnak… a sebeim… lüktetnek, lángolnak… nyögnék, de elakad a torkomnál… emlékszem, harcoltam… ahogy kiléptem a tisztásra láttam a sárkányt… hatalmas, felmagasodó… majd a tüzet… s a sötétséget…Hűs kéz simított végig homlokán, víz csurgott nyakába… most kinyitom a szemem… most… Ő lesz… Ő… biztosan… rámtalált… én hiába kerestem…

Daryel csodálkozva nézte a zöld szempárt… nem… ez nem Ő… Hagyta, hogy a kezek gyengéden lehúzzák csuháját… vörös haj takarta az ismeretlen arcát…
– Hol a sárkány? … S hol vannak a többiek? – nyögte.
– Téged most pont ez érdekel? – nevetett fel a lány. – Elment… szárnyrakelt… szétolvadt a nappali fényben… Most mondjam, hogy megfutamodott a harciasságodtól? Szép látvány voltál, ahogy kitántorogtál a fák közül, kezedben a kulaccsal, és virágdalt énekeltél síkrészegen egy aranylányról…

… ööööö… tehát így történt… érdekes, én teljesen másképp emlékszem… nagy harc lehetett… a fák félig elszenesedve haldokoltak… a földet hamu takarta… elégett testek hevertek összetöpörödve… halott világ… és ez a csend… ez a hatalmas csend…

– Segítek felállni… menj… ott egy forrás… rádfér egy alapos mosakodás – kuncogott a lány, miközben összefogta haját egy tűzkoronggal. – Nekem még dolgom van…
– Nem kell segíteni… megy ez magamtól is… – A pap rogyadozó lábakon állva nézte, ahogy az ismeretlen körbejárt a tisztáson, összeszedte a fegyvereket, s egykupacba tette őket… majd megállt egy felismerhetetlenségig összeégett alaknál… felvette a mellette heverő kardot… végigsimított a pengéjén…
– Ismerted?
– A társam volt… a párom… a testvérem… a szeretőm… a szerelmem… az életem… nem tudtam megvédeni… nem tudtam… hirtelen törtek ránk… sokan voltak… – s kiszakadt belőle a sírás. – Nem, ne vigasztalj… elvesztettem… gyenge voltam… Menj! Nem érted?! Menj innen! Ezt nekem kell befejeznem… – A kardot dacosan övébe tűzve megfordult, s már kiabált. Könnyei vércseppenként csíkozták be arcát, a pap pedig behátrált a fák közé.

Ki lehet ez a lány? Bár nem érdekel… semmi nem érdekel azóta… csak kóborolok a világban, s keresem… keresem, aki elhagyott… a térképek nem jelzik hazáját… Öröksziget nem létezik… csak a legendákban… így mondták mindenhol, ahol kérdezősködtem… nevettek rajtam… hogy álmokat kergetek… de Ő nem volt álom… mesélt magáról, az erdőkről, az Őrzőkről, a városról, ahol Ők élnek… harcoltam vele… mellette… egymás hátának vetve… s a karomban tartottam… leereszkedett hozzám… s a lelkem leborult előtte… majd elment… mert így döntött… Jó most a víz… hűvös, megnyugtató… legalább a forrás vizének csobogása eloszlatja a csendet… meditálnom kell… vissza kell kapnom az erőm… és nem iszom… többet nem iszom…
– Én tudom, hol van amit keresel…
Daryel lélegzete elakadt… Tudja… olvas a gondolataimban…
– Segítek, ha akarod – folytatta a lány. – Segítek, mert szeretsz… érzel… ritka kincs ez manapság ebben a megháborodott világban. Odavezetlek… te pedig nem kérdezel… nem akarod tudni, ki vagyok, honnan jöttem… nem kíváncsiskodsz, mit és miért teszek…

Daryel a hátán érezte a lány kezét… ahogy végigsimított a hatalmas hegen… elkalandozott a hajához… s amikor megfordult, ott állt előtte Ő… fekete hajára csuklya borult, az aranyszempár szétsugározta melegét… vállán ott ült Segran… érintésétől beforrtak sebei… újra erősnek érezte magát… élettől duzzadónak… ugrott volna… hogy testével betakarja… szétmarja csókjaival… széttépje… magábaolvassza… de Alaysia hirtelen köddé vált… s helyette ott állt az ismeretlen, szemében pajkos kíváncsisággal… Nem, nem szabad kérdeznem… nem kell tudnom, hogyan csinálta… indulnom kell… vele…
– Látom, megértetted… mehetünk? – kezét nyújtotta, várakozóan. – … s szólíts csak egyszerűen Drasonak – mosolyodott el.

Draso és Daryel elindult útjára. Egy vöröshajú lány, aki elvesztette szerelmét, de talált egy társat, s egy pap… akit várt egy híd…

– . –

Hirtelen felerősödött a suttogás, majd egyre nagyobb és nagyobb lett a hangzavar. Az Őrzők dühösen rázták magukat… tüskéik éles szablyákká váltak… s nőttek, nőttek…
– Idegenek… idegenek… idegenek… – Harsogásuk elnyomta az erdő megszokott hangjait… az ég elsötétült… koronájuk összezáródott…
– Fuss, te lány… fuss… mi feltartjuk őket…

Alaysia fattyúkardját maga elé tartva körbeperdült… nem érezte súlyát… s nem fog menekülni… mit a sors hoz, az elől képtelenség… megtanulta már az évek során… szemtől szembe… kard a karddal… mágia a mágiával… élet a halállal… Harcolni fog… s nem adja fel… Felharsant az ég haragja… megrázkódott a föld… hatalmas robajjal hasadt szét a talaj lába előtt, s lett nagyobb, egyre nagyobb a mélység… sarka megcsúszott… kardja pendülve hullott a szakadékba… tíz körmével kapaszkodott a perembe, s mászott… mászott felfelé… Hallotta a sikítást… hárpiák lepték el az eget…

… hát elérkezett… nincs tovább… ennyi volt… Segran már felért… a sárban tipródva visított, szőrös karmait nyújtotta segítségként… de nem érte el… majd hirtelen rántást érzett, s felemelkedett… repült… szárnyak nélkül… magasra… egyre magasabbra… Igen, ilyen volt… ilyen volt a karjaiban… ennyire tökéletes, ennyire szabad… Kellesz nekem! Érted?! Kellesz! Kell a hangod, a bíztatásod, az erőd… az emberi érzéseid… én így Semmi vagyok!!! Csak egy halhatatlan halandó… Miért voltam annyira büszke? Miért nem adtam magunknak egy esélyt?… hiszen azt tanultam, mindenkinek kell adni… nem egyet… hármat… utána nincs tovább… én pedig eljátszottam… büszke voltam… eltaszítottam magamtól az Egyetlent, mert más faj, más lélek, más érzések… azt hittem, mert te Ember vagy, így nem lehet… lehetetlen… buta voltam… minden igaz volt… minden… s én elszöktem… elhagytalak…

Gyengéden ért földet… térden állva, döbbenten nézte a vörös sárkányt, aki hatalmas szárnycsapásokkal lebegett előtte… felemelte kezét, összpontosított… felkészült a harcra… de a sárkány nem támadott… csak nézte… hosszan… fejét félrehajtva… majd a szakadék felé fordult, s lángcsóvát lövellt… a mélység felett pedig kirajzolódott egy híd… egy hosszú híd… a végén pedig egy alak sejlett… feje fölött hárpiák hadával… Daryel vívta a saját harcát… egyedül…

– . –

Maga az út hosszú volt, s szövevényes… Draso fáradhatatlanul ment, nem érdekelték az utak… a folyók… csak tört előre… néha beleszippantott a levegőbe, majd intett, hogy tovább… Daryel pedig nem kérdezett, csak követte. Esténként, mikor már összerogyott a fáradtságtól, a lány csak bólintott… most pihenünk… iszákjából ételt vett elő… kulacsát nyújtotta… ő pedig érzéketlenül rágta-itta… Draso soha nem evett… ezen mindig csodálkozott… néha arra ébredt, hogy egyedül fekszik a tűznél… de reggelre mindig ott találta maga mellett… a kardot fényesítette-símogatta, s halkan énekelt… nem értette… számára ez a nyelv ismeretlen volt… de a dallam elbűvölte, mint maga a lány is… lobogó vörös hajával, lángnyelveket szikrázó zöld szemével, hibátlan testével, mérhetetlen nyugalmával… Talán szeretni is tudnám… talán… ha nem lenne Ő… Draso csak mosolygott rajta… Mindig elfelejtem, hogy olvas a gondolataimban…

… s újra a végtelen út… a menetelés… a fáradtság… a nyűg… és a várakozás… türelem… türelem… odaérünk.. megígérte, hogy odavezet… s bízom benne… nem tudom miért… ez annyira megfoghatatlan… idegen… csak egy idegen…
– Itt vagyunk… – mutatott előre Draso. – Ott, a fasor mögött… ott kezdődik Öröksziget… S én most elhagylak… teljesítettem, amit ígértem… a többi már rajtad múlik… ha nagyon akarod, megtalálod… ha szereted, a tiéd lesz…

Daryel rohanni kezdett… nem érdekelte már az elbűvölő lány… a fák ágai véres csíkokat rajzoltak arcára… de ő nem érezte… csak futott… és akkor megrendült a föld… elesett… megkapaszkodott egy kiálló gyökérben… s csak nézte, ahogy egyre mélyül a szakadék előtte… s meghallotta a sikítást… a hárpiák pedig lecsaptak… szaggatták… tépték… kétségbeesetten próbált felállni, kihúzni kardját… de újra és újra támadtak… szemét vére vakította el… kezét éles karmok szabdalták… és a kavargó téboly közepén meglátta Drasot… ott állt, örök nyugalmával, széles mosollyal… s énekelni kezdett… karjai megnyúltak… teste megváltozott… s akkor megértette… már tudta, ki ő… a Dallamsárkány harcra készen állt… énekétől sikítva fogták be fülüket a hárpiák, testek szakadtak szét, lángok lövelltek szájából… felemelkedett, s fentről támadt rájuk… Daryel egy pillanat tört része alatt kapta elő kardját, s vágott… döfött… szúrt… csuháját már régen letépték… de ő csak küzdött… mert élnie kell… az ének pedig elhalkult… a sárkány hirtelen elfordult, s repülni kezdett a szakadék felett… ő pedig egyedül maradt a harcával…

– . –

A híd… és ott… ott van… harcol… mennem kell… segítenem kell neki… lát engem?… látja, hogy itt vagyok?… félre azzal a félelemmel!… már ráléptem… elindultam… de a hárpiák újra lecsaptak… újra itt vannak… egyre többen és többen… már elárasztották a hidat… mit csináljak?… a sárkány nem segít… neki csak egy ura van… de csak áll itt, és néz… csak egy megoldás van… egyetlen egy… de akkor… Alaysia mély lélegzetet vett… majd lesújtott a mágia ereje…

– . –

– Dobj már! – szólt türelmetlenül a Mesélő.

Alaysia kezébe vette a négyoldalú kockát… hosszan forgatta… majd ránézett Daryelre… a fiú kérdően nézett vissza rá… mellette Draso ült… a szobában hatalmas rumli, félig üres poharak, össze-vissza koszos tányérok… a törpe már aludt… a druida és a szamuráj laposakat pislogva várta a végkifejletet… három napja játszottak már… mindenki elfáradt… a kocka kipergett az ujjai közül… lassan gurult, majd gúnyosan felfedte magát… négy… 

– A meteorzápor lecsapott… mindent elpusztított… a hárpiák megsemmisültek… Daryel mély sebet kapott… Drasot elkerülte… Alaysia haldoklik… a híd… a híd leomlott – hallotta a Mesélő hangját.

A napelf mélyet sóhajtott… s csak nézte, ahogy a sárkány végigsimít az ember arcán egy csókkal… vége… így is vége…

– Hiszen csak játék… játék… már csak játék…

Lyrian ©

Jó ez a veres… csak úgy csurdogál a torkomon lefelé…
Nagy kortyokban iszom… lélekmelegítő… megnyugtató…
Ez kell most… bár nem segít… semmin nem segít…
Nem változik meg az életem, nem leszek jobb, szebb, okosabb…
Csak elbódulok… táncot jár a plafon… már nem érzem a lábam…
Felnevetek… táncot járok én is…
A konyhából csörömpölést hallok…
Pedig rajtam kívül senki nincs a lakásban…
Kióvakodom… picit inog… de csak picit a padló…
Agatha Christie hátranéz… kezében koszos tányér… mosogat…
Mellette Miss Marple és Hercule Poirot vitatkozik…
– Én mindig mondtam, hogy a komornyik a gyilkos…
Jó ez a veres… csak úgy kortyolom…
– Valahogy össze kéne jönnünk… – hallom kintről…
Kinézek az ablakon…
A fa alatt Tatanka Jotanka áll, s énekel… mellette szürke farkas…
Flaskából kínálja Muldert, és Scullyt…
– Jó kis barackpálinka… fehér testvéreim… ettől nem láttok ufókat…
Jó ez a veres… de innék abból a pálinkából is… számban összefut a nyál…
A fürdőszobában megmosom az arcom…
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… ki a leghülyébb a vidéken?
Mire hozzám vág egy mérges almát…
– Dögölj meg! – … s odacsapom… bele… a közepébe…
A kristálytükör meghasadt…
Agatha fejét csóválva néz ki a konyhából…
… én pedig elmenekülök… ki, ki az utcára…
Karneváli tömeg… fényárban úszik minden…
Éles ködkürt kakofónikus hangorkánjára szétválik a kavargás…
Beúszik a Titanic… orrában áll Mókus…
Fehér hálóinge lebeg a szélben… karjai széttárva…
Fején bukósisak, és búvárszemüveg…
A taton Lemmy hörgi rekedt hangon…
„Christine,
I’m going out of my mind,
Like to drive me wild,
Red hot mama ain’t no lie,
So glad I caught your eye…”
Jó ez a veres… nagyon jó… csápolok… énekelek… sírok…
Lökdösnek, alig tudok tovább menni… inog már minden…
Behúzódom egy üzlet kapujába… elolvasom a cégért…
„Érzések Kicsiny Boltja”… nyitva tartás – „amikor kellenek”…
Sötét van bent, döngetem, rúgom azt ajtót… semmi…
Majd észreveszem a kis táblát…
„Lélekhaláleset miatt zárva!”
De nekem most van rá szükségem!… nekem most kellenek az érzések…
Énekelni kezdek:
„Ringyó vagyok vállalom,
Jót és rosszat elbírom,
A lármát, a fényt, a zajt és a bajt,
Azt, ami űz és fogva tart…”
Megigazítom a páncélom… még szorít egy kicsit hónaljban…
Innom kell… vereset… véreset…
A sarkon pipára gyújt valaki… a fény megvilágítja arcát…
Sherlock Holmes pepita sapkáját megemeli felém…
Türelmetlenül keresek a tömegben… vér… vér… vér kell…
Ott van!… Ő kell nekem!… az az imbolygó… koszos figura…
Becsörtetek… szétrúgom az üvöltő alakokat magam körül…
Lecsapok… belemélyesztem fogaim a nyakába…
Jack Sparrow nem tiltakozik…
A vér szétárad számban… szesszel telített… meleg… életetadó…
Nincsenek már emberi érzéseim… nincsenek…
Elhagytam őket…
Elhagytak engem…
…amikor a kristálytükör meghasadt…

Lyrian ©

Videósegédlet:

Gondolkodtatok már el azon,
hogy egy-egy tárgy mennyire felejthetetlen lehet számotokra? Itt vannak
példának a Padok. Sok-sok pad, sok-sok felejthetetlen pillanat, melyek
hozzájuk kötődnek.



Régen azt olvastam, ha egy királylány belenéz a kútba, vizében meglátja a
múltját és a jövőjét. Én nem látok semmit, mintha egy követ dobtak
volna bele, csak zavaros hullámgyűrűk kavarognak előttem. Maradok inkább
a Boszik mágiájánál, gyertyát gyújtok, lángjában pedig felvillannak a
képek, szépen-sorjában.



Az első Padom, az első emlékem. Feneketlen-tó, kis ösvény, lihegve lehet
csak megközelíteni, de amikor leülsz és elnézel messze, látod a tavat, a
csillagokat. Ott kerestem első szerelmemmel a teljesen saját
csillagomat, töltöttünk órákat ölelkezve, véresre csókolva egymás
száját, elszakadhatatlanul, öröknek gondolva az érzést, a másodperceket.
Ha ma elmegyek a Pad előtt, látom magunkat, rámszakadnak az emlékek.
Istenem, de szép is volt még az öntudatlan-szerelem minden perce!!!



Pad a Körúton. Zöld festéke megkopott már, deszkája megrepedezett, talán
a sok vitától, ugyanezzel a fiúval, 2 évvel később. Vérre menő
összecsapások, köztük elkeseredetten mohó csókok, más érzésekkel, már
nem szerelemmel, csak vággyal telítve, talán ‘rendbejönminden’
léleksírással. Nem jött.



Duna-parti padok. Újabb találkozások partnerei egy teljes évig. A
‘rendbehozhatatlan’ folytatása, kétségbeesett próbálkozások,
‘talánmajdmost’ érzések, és még mindig együtt,
elszakíthatatlanul-örökre, szeretőként, barátként, testvérként. Az
érzelmek hullámoztak minden találkozásnál, minden ölelésnél, csak a
perceknek éltünk, kihasználtuk minden apró pillanatát.



Egy bizonyos Duna-parti pad. Fájó búcsúzás néma tanúja. Már egyedül
ültem ott, sóhajtva húztam le ujjamról évek óta hordott gyűrűmet,
néztem-forgattam, emlékeket kerestem-találtam, zokogva búcsúztam, később
óriási sóhajjal hajítottam be a vízbe, megszakítva mindent, ami addig
csak volt. Már nem akartam rendbetenni semmit, már nem akartam
‘néhaelővehető’ lenni. De az emlékek nem múltak el, csak egy tárgytól
szabadultam meg.



Teltek az évek, a padok némán várták, talán egyszer megint látnak
lángolást-égést. Én pedig elmentem mellettük, nem volt, akivel emléket
tettem volna rájuk, mások emlékei mellé.



Aztán megint talpraálltam, a Gellérthegyen pedig újabb szerelem
született, újabb Pad látta egy őrült lány és egy érett férfi
találkozását, síkítós, vad vágyait, hátrahajló nyakamon nyíló csókokat,
ujjaink siklását egymás testén, hallotta suttogott szívdobbanásainkat.
Elmondhatatlan érzések keltek életre azon a padon minden este. Úgy
gondoltam, az ember csak egyszer lehet életében kimondhatatlanul
szerelmes, s talán ez az a szerelem… tévedtem… s ott éltem ezt
végig, ezen a Padon. A Pad már nincs, a szerelem pedig oly hirtelen ért
véget, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle.



…És most pár szót az utolsó Padról. Minden hajnalban látom, ott megyek
el előtte, mielőtt buszra szállnék. Egy pillanatra megállok,
rácsodálkozom. Ott láttam meg először, találkoztunk először. Emlékszem,
egy könyvet olvasott, várt rám, 1 év után. Felnézett, a könyvet a padra
dobva felugrott, futottunk egymás felé, a nyakába ugrottam, szelesen
megpörgetett és amikor a szemébe néztem, elvesztem. Megtaláltam a
‘kutamat’, azt a ‘királylányosat’, melyben tisztán láttam magam, Őt, az
eljövendőt. Ennek is vége. De a Pad ott áll, vár rám, de nem merek
ráülni, mert tudom, előjön minden. Minden, ami Ő volt, minden, ami Én
voltam. És ott, hajnalban, addig a pár pillanatig újra látom Őt, csak
egy villanásra. Nem arra várok, hogy felnézzen, csak arra az első
pillanatra, nem kell hogy rohanjon, csak………. Majd fázósan
összehúzom a kabátomat, elindulok a megálló felé, közben bősz
mozdulattal letörlöm a ‘hidegrefogott’ könnyeimet.



Mennyi Pad vár még rám? Egyáltalán lesznek még Padok? Lesz még őrület,
villanás?



És a Padok csak várnak-várnak, évszakok múlnak el, de minden Pad örök
valaki számára. Nektek is vannak Padjaitok, hozzájuk fűződő emlékeitek?
Keressétek meg őket, ha úgy érzitek, sírjátok el addig visszatartott
könnyeiteket, de emlékezzetek! Úgy, ahogy ők emlékeznek rátok.

2006.02.20.

Lyrian ©

…ha lennének szárnyaim,
repülnék, leszállnék fákra-virágokra, csintalanul megpörgetném a lehulló
leveleket, aranyszínben fürdenék, jégvilágba hullnék. Látnám a világot,
az elképzelhetetlen magasságok mámorában lebegnék, két kézzel szórnám a
boldogságomat, a fájdalmamat. Elrugaszkodnék a felhőkig, ringatóznék
tenger vizének fodrában, játszanék delfinekkel, megpöckölném ámuldozó
emberek orrát, s nevetnék-nevetnék-nevetnék, míg szívem megszakadna.



…ha madár lennék, karodra szállnék, szememben meglátnád a fényt, a
sötétséget, tollaimat hullajtva röppennék tova, s te összeszedhetnéd,
eltehetnéd, talán egyszer rámtalálnál általuk emberi mívoltomban, de
akkor már másképp néznék rád, mást látnál a szememben. Csillagokat,
lángokat, szeretetet, szerelmet…. ha kezemet nyújtanám, tenyeremben a
szívemre találnál. Kellene ez Neked, vagy Nekem? Ó, dehogy is kell!



Nincsenek szárnyaim. Szárnyakat nem osztogatnak csak úgy, érdemtelenül.
Szárnyakat adhat a szeretet. Nem szeretnek. Adhat a szerelem. Nem
szeretnek. Miért? Kusza, csapongó gondolatok keringnek csak. Miért is
nem? Miért is nem kellek én senkinek?



Talán mert más vagyok. Szürke, hétköznapi emberek nem értenek,
kikerülnek, mint a pestisest, nem értik miért is keresgélek, miért élek.
Csak úgy vagyok, minden örömömmel, bánatommal – magamnak. Adhat
szárnyat a boldogság, de nem vagyok boldog.



Földhözragadtam, s hiába rugaszkodom el, visszahullok a sárba, az
önsajnálatba, a magányba…



Pedig szeretném, ha szeretnének, úgy, ahogy vagyok. ‘Nemmindennapiként’,
MÁS-ként, de hiába kapálódzom, csak süllyedek egyre mélyebbre.



Régen voltak szárnyaim. Nem is olyan régen… de tollaimat gonoszul
kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még
szürkébb sodrásába.



Emlékszem a repülésre. Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon.
Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet,
szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott,
vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim
elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele
él. Én pedig csak várok… várok… Talán megint lesznek szárnyaim, s
újra repülhetek a végtelen horizont felé…

2006. március 07.

Lyrian ©

…csak valahogy elkeveredtem mindenhol. A munkában, az életemben, a világegyetemben… jesszusom! lehet, hogy ez már a Mátrix???????

Eljött volna a depis-korszak? Még nem fejtettem meg. Még nem tudtam azonosítani az álmaimat a valósággal. Nem tudom magam hová illeszteni a sztorikba. Pedig biztos ott vagyok valahol, de erőm sincs arra, hogy gondolkodjam.

Legyek elhanyagolt kedves? Vagy csak az kezd egyre jobban tudatosodni, hogy elmentek a kölkök? Hiába mondogattam magamban, hogy igen, felnőttek, ez az élet rendje, akkor, amikor hirtelen eljött az a nap, amikor elkezdtek pakolni (még mindig nem fejezték be, és ez minden újabb alkalommal egy késhasítás oda bele, a lüktető ketyegő közepébe), és akkor vált valósággá az egész… és sokáig nem tudtam sírni, nagyon sokáig… Dovanda, te tudod a legjobban, mennyire sokáig… Köszönöm Neked, hogy meghallgattál azon az estén, s talán önkéntelenül adtam most vissza Neked valamit, hogy te is tudj sírni…

Amikor azt hiszed, hogy minden rendben van, megint beüt valami. Elbőgtem a kölköket, a “megnemszületettet” is, gondoltam, rendbe teszem a másik részét a létemnek. Berendezkedem a “most már valahogy élem a saját életem” című fejezetébe. Nem sikerül. Ehhez két ember kellene. Nincs két ember. Azaz mind a ketten hajtogatjuk a magunkét és nem jutunk dűlőre. 

A kutam is zavaros, hiába nézek bele. Csak a könnycseppek adnak néha monotónikus gyűrűket ki magukból, s csak a saját szavaim csengenek vissza a mélyéből.

“Mikor mondták utoljára, hogy “szeretlek”? “Mikor érezted a “csodamadárfészket”?

Hát valahogy így nem működöm most, pedig kellene.

…de kösz, jól vagyok… elmúlik ez is, mint a gyíkság… csak türelem kell hozzá és idő… az meg van bőven.

Csók csajok! 🙂

Holnap már jövök, egy csomó mesével tartozom Nektek. 🙂

Leesett az első hó. Azaz még
éppen elkezdett esegetni, mi pedig a jó meleg szobában bőszen bámultuk a
tévé egyik ismeretterjesztő csatornáját, ahol éppen
‘mégnemtudnimilyenkori’ sírokat tártak fel… és már kezdték a
kormeghatározást… (közben mi tippelgettünk), amikor sutty!, kép el, és
sűrű hóesés a képernyőn, pont úgy, mint kint… Kapcsolgathattunk
bármerre, ugyanaz a jelenség fogadott minket mindenhol… vártunk…
vártunk… hátha átmeneti a hiba… de nem! Felkaptam a telefont, és
elrebegtem a bejelentkező, nagyon udvarias hölgynek, hogy mi is a
bajom…



– Kikapcsolták a modemet?

– Ki. Semmi…

– Sokáig hagyták kikapcsolva?

– Sokáig. (Mihez képest lehet sokáig-nak nevezni 15 percet???)

– Akkor lehet, hogy a sűrű, és vastag hófelhők miatt nem jut el a jel az
antennáig. – Vastag???? És sűrű??? Hol itt a sűrű??? És ha ez sűrű,
akkor mi lesz egy nagyobb hószakadásnál??? Majd újabb kérdés:

– A tányér hol helyezkedik el? – Hmmm, most mondjam neki, hogy a 99
százaléka a mosogatóban???, de visszafogtam magam, mert én akkoris tudni
akartam, hogy a mosolygófejű régészpasi kezében tartott, késsel
meglékelt koponya hány éves…

– Az erkélykorláton.

– Akkor a legegyszerűbb megoldás, fognak egy nájlonzacskót, kimennek, és
rákötözik a fejre, mert lehet, hogy benedvesedett, és még várni kell
egy kicsit utána is, hogy kiszáradjon. Ha így sem sikerül, akkor hívjon
fel újra. Viszonthallásra!

– Boldog hóesést neked is! – sóhajtottam, majd töprengve ránéztem
páromra, aki az ágyon üldögélve várta, hogy elmondjam neki a
hallottakat.



– Azt mondták, a legegyszerűbb megoldás, ha bepelusozzuk az
antenna-fejet – vetettem oda neki nagyon lazán, és vártam a hatást, ami
azonnali, és leírhatatlan volt. Mérges is lettem egyből.

– Most mit nézel így? Ki kell menni az erkélyre, és kész. Másképp a
büdös életben nem fogjuk tudni, hány éves a ‘kapitány-koponya’…



Hiába próbáltam nagyon könnyed lenni, azért be kellett látnom a lelkem
mélyén, hogy valahol igaza volt, amikor elkezdett fennhangon – nem éppen
szép szavakkal -, imát mormolni az ég felé. A mi erkélyünk
megközelítése ugyanis nem éppen egyszerű dolog. A szoba maga is kicsi,
az erkélyajtót pedig elbarikádozza a 8 évvel ezelőtt, saját fejből
kipattant, és megvalósíttatott monstrum hevrencs. Faltól-falig
terpeszkedik, befelé pedig a szoba egyharmadát foglalja el. Egyébként
imádjuk, minden este más részében lehet aludni, és elférünk rajta bulik
záróaktusaként alvásilag tizenöten kényelmesen keresztben. Megmozdítani
szinte lehetetlenség, ugyanis az alsó részében többszáz könyv kapott
nyugvóhelyet, meg amúgyis dögnehéz, csupán a méreteinél fogva is.
Mindezt tetőzendő, pár nappal előtte, több órás kemény munka árán
sikerült az erkélyajtót olyan állapotba helyezni, hogy ne dőljön be
rajta a hideg. Az ágy, és a csukós részhez odaszuszakoltunk egy
kishokkendlit, előtte a férfiember nekidőlt, hogy jól záródjon.



– Próbáljuk meg egyszerűen kinyitni, és hátha kifér rajta
valamelyikünk…

– Azon a 10 centis nyiláson??? – nézett rám hitetlenkedve páromságom.

– Azon.



Hokkendlit eltávolítottuk, majd kirántottuk az ajtót. Elsőként párom
tett kísérletet a nyílás meghódítására, de combnál megakadt, majd
felsőtesttel próbálkozott, de csak a jobb keze lengedezett kifelé, mint a
fuldoklónak, aki utolsó erejével segítségért kapálódzik. Majd jöttem
én, megvető pillantásokkal bombázva a sikertelen kísérlet szenvedő
alanyát (‘picit’ lenyúzódott a bőr a karjáról, nem tudom, miért kellett
ezért sipákolni), kidugtam a lábam, majd a fenekem, de mellnél szorulás
következett. Ha lentről lát valaki, biztosan a Cápa film csócsászós
áldozatát vélte volna felfedezni a magasban. A kis nyíláson pedig
csodálatosan záporozott be a szobába a hó, engem körülvéve. Fenséges
látvány lehettem.



– Na, ebből ennyi pont elég volt! Gyerünk, szedjük szét az ágyat!

– Ezt nem mondod komolyan?!

– Most akarod látni, vagy nem? – Persze, hogy akartam. Bár alapidőjárat
szerint már régen végetért a koponyás-sztori… de utána jött egy
tudókás film az ókori Egyiptomról, hátha abból még látom, hogyan
halódott meg a fiatal fáraófi.



Én előlről húztam, párom hátulról, félig az ágy alatt rugdosta a
könyvekkel teli középső részt, majd a fejtámlás szörnyedéket a vállára
kapta, mint Atlasz a Földet, és könnyed mozdulattal megfordította.
(Hmmm, itt picit túlzásba estem a leírásban, de így elejét veszem a
valós adatok közlése utáni szemrehányásoknak!) S lőőőőőn… kitárult az
ajtó mindkét szárnya, miközben elsuttogtam a varázsszöveget:

– Szotyola fordulj ki!!! (Ezt az Aladdin című mesefilmben láttam, ott
bejött, de lehet rosszul emlékeztem a szövegre?)



A mi forgatókönyvünkbe azonban pont beleillett, én pedig rohantam a
zacsiért, meg a spagócáért, s átkelve a romladékos hevrencs-darabokon,
boldogan adtam párom kezébe, aki még mélyebbre töprengte az arcát. Az
erkély ugyanis francia-erkély. Szerintünk pont illik rá ez az elnevezés,
mert szopókázás, akinek ilyen kiállókája van. Egyszer, egy buli
alkalmával (még élt szegény kutyánk, Aramisz, ki jól megtermett
bernipásztorkutyuként üzemelt), jött hozzánk egy ‘szőr-algériás’ ifjú.
Első mondata az volt:

– A kutyát nem lehetne kizárni az erkélyre?

– Hogyan kéred? Lapjával, vagy előtte kicsit klopfoljuk ki?

Szegény egész este kerülgette a jószágot, aki csak szomorúan legyintett a
füleivel, hogy ím egy kétlábú, aki undorodik tőle, s nem lehet vele
játszadozni, ráfeküdni, agyonnyomni… és még a gazdi is hessegeti őt
elfele…



A bal oldalon helyezkedett el a tányér, hátlappal felénk. Addig fel sem
tűnt, hogy mekkora terjedelmes dög. A fejet nem is lehetett látni. Azt
sem, hogy mekkora hosszú izéke végén lengedezik, de szegény
ázott-fázott, muszáj a peluskáját ráhúzgálni…

– Add a zacsit! – dörmögött párom, majd csodálatos műkorcsolyázó állásba
helyezkedett (bal lábujjain pipiskedve, jobb lábát hátul magasra
emelve, egyik kezével a korlátba kapaszkodva, másikkal a zacskót
lóbálva, nyújtózva, mélyen kihajolva).

– 10-ből 15 pont!!! – tapsikoltam. Nem értettem, miért nem értékelte
lelkesedésem, mert visszamászott, és a kezében összemarkolt hóból (amit a
tányérból kapart össze) gondosan golyót formált, majd hozzámvágta.
Őrült hócsata vette kezdetét, ő az erkélyajtóból bombázott engem, és
Manót, aki közben a viháncolás hangjaira előkerült a szobájából, a
maradékot visszadobáltuk. Vizes lett minden… de nagyon jól
szórakoztunk…



– A zacsit rátetted? – visítottam egy cseles elugrás közben.

– Azt nem! – vágta hozzám a következő golyóbist. Ledermedtem. Mi itt
játszadozunk, a fáraófit pedig már régen kivakarták mindenhonnan, az
obeliszkekből, a történelemből, a tévé-műsorból…

– Na jó, akkor mooooost!!! De komolyan!!! Lássunk neki! Fogjuk meg, és
tedd rá!

– Pedig olyan jó buli volt – morogta, de újra felvette a zacskót, meg a
korcsolyázó-állást, és lengette, lengette, hátha ráakad a fejre. Közben
monológot zengett a negyedik emeletről kilógva:

– Bevették a várainkat, 150 évig éltek nálunk, erre bezzeg képesek
voltak. Egy nyomorult adó-fejet bezzeg nem tudtak beázásmentesre
gyártani… ha akkor tudtuk volna, leverjük őket azonnal, nem maradtak
volna annyi ideig… bezzeg a végvári vitézek, bezzeg az egri nők,
bezzeg Zrinyi…



Végül sikerült a zacsinak fennakadni, párom megdermedt, s görcsbeállt
tagjait normális állapotba visszahajtogatni, ajtót behajtani, ágyat
összerakni, hokkendlit visszahelyezni… és függöny be!



Lezuhantunk az ágyra, sípoló lélegzettel néztük a hóesést a képernyőn,
majd egyszercsak beugrott a kép!!! Csodálatos táj, szikrannó napsütés,
és ásnak… ásnak… és ott a koponya… és…

– Ha egyszer ismételték, ismétlik megint! – és a férfiú villámgyorsan
elkapcsolta egy másik adóra, ahol éppen focimeccs kezdődött.



Én pedig elkezdtem nyomogatni a gombokat, és amikor jelentkezett a
kedves, női hang, csak ennyit mondtam:

– Köszönöm szépen! Tényleg az volt a legegyszerűbb megoldás, amit Ön
ajánlott! Nálunk bevált, nyugodtan mondja másoknak is…

2007. november

Lyrian ©