1.0Egy kávé mellett...https://lyrian.cafeblog.huLyrianhttps://lyrian.cafeblog.hu/author/Lyrian-2/<p style="text-align: justify;"><span style="font-size: 15px;">...ha lennének szárnyaim, repülnék, leszállnék fákra-virágokra, csintalanul megpörgetném a lehulló leveleket, aranyszínben fürdenék, jégvilágba hullnék. Látnám a világot, az elképzelhetetlen magasságok mámorában lebegnék, két kézzel szórnám a boldogságomat, a fájdalmamat. Elrugaszkodnék a felhőkig, ringatóznék tenger vizének fodrában, játszanék delfinekkel, megpöckölném ámuldozó emberek orrát, s nevetnék-nevetnék-nevetnék, míg szívem megszakadna.</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> ...ha madár lennék, karodra szállnék, szememben meglátnád a fényt, a sötétséget, tollaimat hullajtva röppennék tova, s te összeszedhetnéd, eltehetnéd, talán egyszer rámtalálnál általuk emberi mívoltomban, de akkor már másképp néznék rád, mást látnál a szememben. Csillagokat, lángokat, szeretetet, szerelmet.... ha kezemet nyújtanám, tenyeremben a szívemre találnál. Kellene ez Neked, vagy Nekem? Ó, dehogy is kell!</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> Nincsenek szárnyaim. Szárnyakat nem osztogatnak csak úgy, érdemtelenül. Szárnyakat adhat a szeretet. Nem szeretnek. Adhat a szerelem. Nem szeretnek. Miért? Kusza, csapongó gondolatok keringnek csak. Miért is nem? Miért is nem kellek én senkinek?</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> Talán mert más vagyok. Szürke, hétköznapi emberek nem értenek, kikerülnek, mint a pestisest, nem értik miért is keresgélek, miért élek. Csak úgy vagyok, minden örömömmel, bánatommal - magamnak. Adhat szárnyat a boldogság, de nem vagyok boldog.</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> Földhözragadtam, s hiába rugaszkodom el, visszahullok a sárba, az önsajnálatba, a magányba...</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> Pedig szeretném, ha szeretnének, úgy, ahogy vagyok. 'Nemmindennapiként', MÁS-ként, de hiába kapálódzom, csak süllyedek egyre mélyebbre.</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> Régen voltak szárnyaim. Nem is olyan régen... de tollaimat gonoszul kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még szürkébb sodrásába. </span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> Emlékszem a repülésre. Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon. Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet, szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott, vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele él. Én pedig csak várok... várok... Talán megint lesznek szárnyaim, s újra repülhetek a végtelen horizont felé...</span><br><span style="font-size: 15px;"> </span><br><span style="font-size: 15px;"> </span></p><p style="text-align: justify;"><span style="font-size: 15px;">2006. március 07.</span></p><p style="text-align: justify;"><span style="font-size: 15px;">Lyrian </span><span style="font-size: 15px;">©</span> </p>rich