A legkisebb...

1.0Egy kávé mellett...https://lyrian.cafeblog.huLyrianhttps://lyrian.cafeblog.hu/author/Lyrian-2/A legkisebb...„Ma ugye hazahozod?” – „Igen.” Itthon leszel, végre. Pedig nem volt olyan hosszú ez az idő… de hiányzol. Hiányzik a pörgésed, hiányzik a csacsogásod… Ahogy ülsz a gép előtt, színezed a királylányok ruháját, vagy a leghangosabbra tekerve hallgatod a fülesből a zenét, kalimpálsz hozzá a lábaiddal, majd felpattansz, s csontos kis feneked riszálva szalszázol, tűsarkút kérve… két perc múlva már telitorokból üvöltöd, hogy rocker vagy, s bőrcuccért rimánkodsz… utána pedig felsorolod az összes létező hülye kis állatot, ami neked kell, s mikor a válaszra: - Mondd, a „nem” szó melyik betűjét nem érted? – felvillog szemed, az a hatalmas gesztenye, a kis villámokkal. Neked még picik azok a villámok, de jajj annak, ki később megismeri majd a hatalmasokat. Minden nekem odavetett szavad hiányzik… még az is, amikor csípőből tüzelve válaszolsz a feltett kérdésekre, ezredszer húzva fel agyam, mert te akkor sem, és akkor is, és csak a saját fejed után… mert ilyen vagy te… olyan, mint én voltam… Dacos, akaratos, csupacsont kislány, aki mély bölcseleteit megtartja magának, hogy hirtelen kitörve, s csak úgy, odavetve elbámultatsz engem, s mindenkit… Te vagy az, aki órákig tudod bámulni a tévé hülye meséit, hol öldököl Pindurka-Pandúrka, s aki stikában olyanra vágta a haját, naponta csak egy kicsit, nehogy észrevegyük, s furfangosan a kisasztal mögé dobtad a lenyesett szálakat. Aztán egyszer félresikerült az a vágás, és sírva hoztad markodban az összekapirgált lenyiszáltakat, a ragasztóval együtt… hogy csináljuk vissza, te nem ilyenre akartad… Te vagy, aki mindig, minden zríben benne vagy, türelmesen megvárva, hogy az ellen támadjon először, persze közben jár a szád, az a kétméteres, majd ütsz kicsi öklöddel, kiverve fogat, harapva kart, megvédve önmagad, mert így tanítottalak, s a nagy sírásra előkerülő tanárnak csak válladat megvonva válaszolod: - Nem én kezdtem… egyébként is, így hamarabb kinő majd a másik foga! - Anyuka, mit szól mindehhez? Mit szólnék? Büszke vagyok rád… büszke, mint amikor kezembe vettem első dolgozatod, amin egy árva betűt sem találtam, de lüktetett a rajzaidtól, a körbekacskaringózó virágoktól, állatoktól… a jobb sarokban pedig egy hatalmas egyes, és több sor nekem címezve az osztályfőnöködtől, mely alá én is odaírtam azóta is sokat emlegetett válaszomat: „Tisztelt Tanárnő! Vesse rám nyugodtan azt a követ, de én örülök annak, hogy a lányom ennyire kreatív…” Te vagy, akit „német” kislánynak nevel apád, de úgy pereg le rólad, mint megszáradt homok a tenyérről, bár a bajor tájszólás ízes nyelvén tudsz az őrületbe kergetni, mert tudod, nem értem, s nevetsz olyankor úgy, ahogy csak te tudsz… és te vagy, aki a „Boldogasszony Anyánk”-at meghallva felpattantál, s teljes mélymagasságodat kihúzva, némán hallgattad végig… s nekem fogalmam sem volt, hogy ezt te ismered… - Anya, ez a magyar himnusz, tudod, a mostani előtti… ilyenkor így kell állni – mondtad, s nem értetted, miért is kezdtem dörzsölni szemem… csak magyaráztál, kezeid ilyenkor meg sem állnak, mert gesztikulálsz, ahogy én… minden szavad egy kézmozdulat kíséri… Te vagy, mikor őseinkről néztünk filmet, s csak legyintettél hívásomra: - Gyere, nézd meg, innen jöttünk… - Tuuudoooom, volt az öreg Puszta, neki három fia, s két lánya… ezen már túl vagyok anya… - és megint csak nevettél, majd mesélni kezdtél, hogy mit tudsz még… majd megkönnyezted azt a mély hangon elmondott mesét… - Ezt te írtad, anya? Mert ha igen, akkor én büszke vagyok ám rád, és majd elmondom ám az Evelinnek, hogy ő is meghallgassa, de ő reménytelen… őt az ilyenek nem érdeklik… de te csak írjad anszi, mert van aki érti… Büszke vagyok rád, kislányom, ki két vérből választott egyet… nevetve… s bár súlyát nem érzed még a szónak, de elindultál te is… egyedül… pörögve-forogva, csacsogva, elszédülve, a magad tizenegy évével… ki ugyanúgy tekergeted a hajad, naplódat írva, nyelved kidugva, mint régen én… s ma végre hazajössz Manó… de addigra felszáradnak azok a könnyek, amiket most nyeldesek, míg rólad írok… Lyrian © <div style="text-align: center;"><img style="width: 498px; height: 382px;" src="https://lyrian.cafeblog.hu/files/manOu.jpg" class="blogkep"> </div>rich