Találkozás...

1.0Egy kávé mellett...https://lyrian.cafeblog.huLyrianhttps://lyrian.cafeblog.hu/author/Lyrian-2/Találkozás...A Néma szeretők című írás "befejezése". Találkozás. Lehet jó, lehet rossz, lehet felkavaró, gyilkos hajlamokat előhozó, emlékeket elővarázsoló... Sokféle lehet. A mai nap teljesen kivett belőlem mindent. Annyi sok-sok dolog történt, hogy elegem lett, besokaltam, "pontmostizélemle" hangulatban, nyilalló fejfájással szálltam fel a buszra meló után. Tele volt már, nem fértem sehová, csak a közepére, letettem a hátitatyóm a lábamhoz, és jó nagyot lódultam, amikor elindultunk. A második megállónál már moccanni sem tudtam, amikor valaki hátulról nekem esett. Bocsánatkérésére hátra sem néztem, csak akkor, amikor megfogta a vállam és magafelé fordított... Felrobbant bennem a düh. Az egy éve visszafojtott, "hamajdújratalálkozunk"..., a tenyeremben azóta érlelődő irdatlan nagy pofon, hogy majd akkor... akkor..., de csak néztem... néztem a szemébe. Magát az embert nem láttam egészében, csak azt a rámcsodálkozó, kitáguló íriszű szempárt, amiben régen ott volt a Minden, a Semmi, és a Végtelen... Most kellene megmozdulnom, most kellene szembeköpnöm, most nekimennem, tépnem, rúgnom... de csak néztem. Lassan már a részleteket is magambafogadtam. A folyton szemébehulló, kósza tincset, a szája szélénél az apró ráncokat, furcsa, szakállnélküli arcát, a hülye kockás sálat, a kockás nagykabáttal, amit utált... Suta párbeszéd vette kezdetét. - Lefogytál. - Le. - Fáradt vagy. - Fáradt. - Ma sírtál. - Sírtam. - És gyűlölsz. - Gyűlölök. - És fájsz. - Nem fájok. Már nem. Nagyon régen nem. - Elaludt? - El. - Miért nem teszed, amit szeretnél? - Nincs értelme. - Hová lett a "kihaénnem"? - Megváltozott. Te is megváltoztál. - Meg. - Láttam, az álmod valóság lett. Jók a képeid, csak kemények. - Írsz. Olvastam. Mindig olvasom. - Nem tudtam. - Ha tudod, megírtad volna? - Meg. Akkor is. - A "félelmetes belső látásod"... Így láttad? - Így. - És így is érezted? - Másképp leírtam volna?... Elakadtak a szavak. Kapirgáltam a táskám után, és az első találkozásunkra gondoltam. Akkor már egy éve mondtam le egymás után minden meghívást, "összefutást". Volt, hogy az utolsó előtti percekben, gyáván, pedig állt órákat a Duna-parton piknikes-kosárral a kezében, kockásra ülte a fenekét a Munkácsy-kiállítás előtt a várfalon, de akkor a sarkára állt, és közölte, hogyha kell, a hajamnál fogva is elrángat arra a nagy-nagy rendezvényre. Ott aztán először nevetve, aztán már csodálkozva nézte, hogy én mindent megfogtam, megtapogattam, az ujjaimmal ízlelgettem a formákat, fogadtam be a tárgyak szépségét. Órákat kóboroltunk a standok között, egymástól messze, más-más kiállítórésznél ragadtunk le, onnan kiabáltunk egymásnak. Aztán egyszercsak odarohant, elkapta a karom, és "mostcsukdbeaszemed" parancsszóval odavonszolt valamihez. - Nyújtsd ki a kezed! És mondd el, mit látsz! - Hideget éreztem az ujjaimmal, a fémnek van ilyen tenyeredbekúszó ridegsége, kerek formák, kancsó? ... pohár?... pohár... fémpohár! - Azt mondd, mi van rajta! - Finoman tapogatttam végig ujjaim begyével: vonalak, először szabálytalanok, aztán kezdtek összeállni, felfelé összefutó vonalak, kanyargósak...két szabálytalan, és mégis szabályos forma... szárnyak... madár... nem sas... ahhoz túl finom... felfelé, s hátrafelé hajló fej... lejjebb karmok... lángok... főnix... FŐNIX! - Az addig csak suttogott, bizonytalan szavakból kiszakadt belőlem... láttam... belül... Vártam, hogy megerősít, hogy igazam van... semmit nem szólt. Majd két lélegzettel később ennyit hallottam: - Félelmetes... Kinyitottam a szemem. Előttem egy egyszerű fémpohár állt, belevésve egy főnix születése... vagy halála? Soha többé nem nevetett ki. Akkor sem, amikor frissen festett képein, a még ragadós festékben tapogattam, s úgy húztam bele saját vonalakat, saját varázslatokat. Akkor sem, amikor a hátam mögött ülve nézte, ahogy a szenet maszatoltam szét ujjaimmal az állványra feszített rajzlapon. Már értette, mit, és miért csinálok. Megint rántott a busz. Amikor ránéztem, már nem volt bennem harag, nem akartam a képébe kiabálni, hogy tudom, magáévá tette az összes együtt szült "szépgondolatainkat", hogy kitagadott minden közös képből, hogy kiadott, eladott, odadobott... Csak néztem... csak nézett... Egyszerűen csak ott álltunk... két ember, akik valamikor együtt lélegeztek, együtt alkottak csodákat, akik szavak nélkül is megértették a másikat, és most már nincs mit mondaniuk egymásnak. Amikor leszálltam, még visszanéztem. Két néma ember, "valahavolt" titkos szeretők búcsúztak el egy szemvillanással... 2007. február 06.Lyrian ©rich