Egy kávé mellett...

Hideg, s meleg
napok váltják egymást.
Telnek úgy, mint
ahogy lovak vágtáznak
a szélben.
Kapkodok utánuk,
megállítanám a
múló időt,
de kiperegnek ujjaim
közül, mint a síkos
gyöngyszemek.

Nem szól már oly
gyakran a telefon,
elfogynak a régi barátok…
Ki nincs már,
többet keres álmaimban,
mint a megmaradtak.

Futnak a napok,
s loholni utánuk oly
hiábavaló.
Lehajtani fejem
nem érdemes.
Csak büszkén, dacosan,
magasra tartva.

Nem érdekel már
az elmúlt ifjúság,
az a bolond,
sohavisszanemhozható,
mire emlékezni lehet
nevetve-sírva.
Nem érdekel, életem
sírva-dadogva mesélhető
epizódja.

Én ÉN vagyok,
Itt és Most!
Örök gyermekként,
néha elhajolva,
de mindig talpra állva,
szétkacagva a holnapot
könnyes szemekkel…
Kinek kezét fogod
Kedvesem, s adsz
nap mint nap új
célt, s nincs megállás.

Üvöltsön az a rock,
emelkedjenek magasra
a kezek, csak fogd az
enyémet szorosan,
nagyon szorosan.
Ha kitépni akarom,
ne engedd!!!
Arctalan ellenfélnek
ne adjunk esélyt!
Nem akarlak elsiratni…
Még nem,
most még nem…

Most csak a szépre
emlékezem, nem
érdekel semmi más,
s nem hagyom, hogy
bárki szétrombolja
hitemet, bizalmamat.
Csak élni szeretnék,
veled, békében,
szerelemben…
…mert rohan az idő,
hát tegyük széppé,
ami még megmaradt.

…s szerdán hajnalban,
amikor megcsörren
az a telefon, nem arra
fogok gondolni,
újra eltelt egy év,
bánatban, örömben,
sírva és nevetve,
hanem arra, hogy
hányszor fog még
felébreszteni így
Anyám…
– Megszülettél, kicsim…


Lyrian ©

Mosogatás, pakolgatás, porszívózás. Este
szilveszter. Mindennel el kell készülni. Bár csak ketten leszünk, de
ugye a babona… Amit újév első napján, azt egész évben… Akkor adjuk meg a
módját. Semmi kedvem egész évben takarítani.

– Holnap letámadlak.

– Ma is letámadhatsz.

– Nem, holnap. Tudod, a babona…

Borotválkozás, fürdés. Enyhe dezodor-illat a lakásban.

– Éjfél után már lehet…

– Akkor már lehet…



Elaludtunk. A fenébe! Már tíz óra. Kócos vagyok, álmos és fáj minden
porcikám. Na, majd ha felébred. Vagy inkább lepjem meg? Á, ahhoz most
valahogy nincs erőm. Majd ha összekaparom magam. Amúgy még meg akarom
keresni azt a parányi kis csodát. A bikavadítót… mert ugye a mód… a
megjelenés… Puha, csodálatos csipkecsoda. A színe maga az álomlét. Igaz,
még soha nem volt rajtam, de majd most…



– Csak gyújts alá a kávéfőzőnek.

– Te kérsz belőle?

– Csak egy picit.

– Ehetnénk is.

– Együnk.



Tessék, megint elaludtunk. Ennyit a babonáról. Már sötét van, de olyan
jó volt ez a kis délutáni szieszta… Szieszta… aha! – mint akit fejbe
vertek. Akkor most! Most megkeresem…



– Turizol?

Derékig a szekrényből dünnyögöm:

– Turizok.

– Mit keresel?

– Nem tudom.



Pedig itt kell lennie. Tudom, hogy ide tettem, valahová, valamelyik
dobozba. Rendet kellene már tenni… na, nem most, mert ugye a babona… És
igen!!! Itt van. Puha pamut, egy semmiség, és mégis, csodákat tud tenni.
Remélem!



Fürdés, kence, a csipkecsoda éppen ott láttat, ahol kell, ott takar,
ahol kell. Köntös. Napocskákkal és holdakkal. Hozzá elegáns
zöld-fehér-sárga csíkos alvószokni. Belibbenek a hálóba, sejtelmesen
leveszem a köntöst, egy pillantás rám, s már fekszik is le. Tenyere
végigszalad a mellem között, le a hasamig.

– Csikizel!

– Nem baj.

– Na, hogy tetszik?

– Mi?

– A bugyim?

– Milyen bugyid?



Nesze nekem! Ennyit a csodáról, meg a bikáról, meg a vadításról. A
hangját vesztett tévében Segal éppen lassított felvételben üti le a
banditákat.



– Milyen bugyim, milyen bugyim?! Hát ami rajtam van még egy darabig…
Direkte megkerestem, te meg észre sem vetted. Tudod ki fog máskor neked
így kiöltözni, hogy levethesd… Pedig olyan szép! És a színe…

– Mutasd!

– Hülye, sötétben nem látod! Na! – Puha valami nyomódik a hasamhoz. – Az orroddal akarod látni?!

Dalra fakadtam.

„Orroddal lááááááásd, füleddel ééééérezd!”

– Egyébként mikor akarsz tai csizni? Segal egészen jól csinálja.

– Most hogy jön ez ide? Bár jól mutatnék kint a téren, a hóesésben…

– Én meg kalapoznék… szemműtétre… csak pár forintot emberek…

Áthasal rajtam, villanyt gyújt.

– Tök jó! De milyen színű?

– Bordó. Ezüstös bordó, te marha.

– Ez?! Akkor színvak is vagyok. Mielőbb kezdjük el a gyűjtést… Bár ahogy elnézem, már testszínű.

– Egy biztos, én többet nem fogok órákat keresgélni, hogy dögös Maca
legyek… ennyi erővel akár a lukas terepszínűt is… hagyd abba!!! nem
vagyok behangolva!!! Csak még nem tudom, hogy hegedű legyek, vagy
zongora… hmmm… ez jó… csinálhatod tovább…



A csipkecsoda ledobva, magányosan hever a földön, az ágy mellett… halk szipogás hallatszik…

– Legalább egy zsepit hozzám vághatnátok… nem baj, ha használt… egy összetört lélek megérdemelne ennyit…