Tulajdonképpen
hadilábon állok a szentekkel, no meg a vallással is. Nem vagyok
templomba járó típus, csak gyermekkori emlékképek őrzik a csendet, a
tömjén illatát, még amikor nagyival jártunk ott, elmondott egy imát,
elmorzsolt egy rózsafüzért, elmagyarázta az értelmét, de igazából nem
fogott meg ez az egész dolog. Magától a vallás gyakorlásától
teljességgel elhatárolódtam, viszont gyermekeimet úgy neveltem, hogy
döntsék el ők, hogyan vélekednek róla, ha valamelyik késztetést érez rá,
hát legyen. Senki ne erőltesse rám, vagy rájuk a hitét, legyen az
bármilyen, válasszanak ők. Hiszen imádkozunk minden szavunkkal, minden
mondatunkkal. Hiszünk magunkban, hiszünk mindenfélében, gyertyát
gyújtunk, segítséget kérünk, nem kell ahhoz templomba járni, vagy
letérdelni, elég, ha a lelkünk térdre borul.
Mama kívánsága volt, hogy mielőtt eltávozik a világról, az összes
unokáját kéretik „elsőáldoztatni”. Bár megkereszteltek (stikában, az
akkori „viszonyok” miatt), akadálya nem volt, hacsak nem az én kapálódzó
tiltakozásom. Ezzel mondjuk nem voltam egyedül, mert az összes
unokatesóm sem repesdett az örömtől, hogy ilyen kalandba vágjanak.
Sajnos, a mi Mamink hiába volt egy áldott jó lélek, és imádta a
lurkókat, azaz minket, hajthatatlan volt. Ő, aki napszámba járt, művelte
a hatalmas háztájit, hajnalban már sütötte a kenyeret, szó nélkül ment
Tatáért a kocsmába délutánonként, és tolta haza a biciklire hajtogatva,
húsvétkor fehérre meszelte a kis vályogházat, egyszerűen nem engedett az
ötletéből. Tudta, hogy engem nehéz lesz meggyőzni, konok, megátalkodott
egyszemdarab lányunokáját, aki tudvalevően foggal született, és Mama
komolyan állította, hogy igazi boszorka lesz belőlem, ha már csak az
álmaimat nézzük, amik gyermekkorom óta kísértettek, s beteljesültek. Ezt
a tulajdonságot, azaz az álomlátást, általában a legkisebb lány örökli
családunkban, pechemre pont én lettem az. Máig hordozom keresztként
„áldásos” adottságom.
Végül beadtam a derekam, elmentem az első, és egyben utolsó hittanórára,
ahol őrületbe kergettem szegény falupapját a kérdéseimmel és
cáfolataimmal, majd legyintve beleegyezett, hogy én is csapattag lehetek
a fiúk mellett, ha tartózkodom a következő órákon a megjelenéstől.
Nagyon szomorú arcot vághattam, mert elnevette magát, nyakon legyintett,
majd utamra bocsájtott. Elérkezett a nagy nap estéje, böjti este ugye,
korgó gyomorral néztünk egymásra mind a heten. Éjfél után nem bírtam
tovább, nekiindultam a kamrának, utánam osontak a renitensek, és
vérszerződéses titoktartás mellett degeszre ettük magunkat, minden
neszre összerezzenve, mert Mama igencsak éberen aludt, de sikerült
kijátszanunk. Reggel azért csak jól megnézte a kolbászmennyiséget a
gerendán, sokatmondóan szikrázott ránk a szeme, de nem szólt egy szót
sem. Elsőáldozásom rendben lezajlott, angyal módjára viselkedtem, bár a
gyónásnál harapófogóval sem lehetett belőlem semmit kihúzni, és a
penitencia kiszabásánál kiegyeztünk jópapommal tíz Miatyánkban, mert
mást nem tudtam.
Viszont egy életre megjegyeztem azon az egy hittanórán, hogy lehet bár
sok szent, meg aprószent, meg piciszent, a legjobb fej mégiscsak Szent
Antal. Ő mindig segít, ha valami ziccer adódik nálam. Innentől minden
vizsga, megmérettetés előtt felajánlást tettem neki, pénzadományt, és
egy Miatyánkot, ha sikerül. Be is tartottam bőszen. Így volt akkor is,
amikor sikerült Csepelre költöznünk, és ahogy alkalom adódott, már
röppentünk is középső gyermekemmel leróni hálánkat neki. Pechünkre éppen
húsvét volt, és teljes gőzzel folyt a húsvéti nagymise. A templomot nem
láttuk még, fogalmunk sem volt, hogy merre is keressük a félhomályban
megbújó kis fülkét, ahol tanyázott, és rám várt. A tömeg énekelt, mi meg
csak forgattuk a szemünket, merre is induljunk el.
– Balra!!! Anszi, balra!!! Érzem, hogy ott lesz! – sutyorogta Kitti a fülembe. Akkor induljunk hát balra.
– Ez biztos nem ő lesz, mert nő!
– Akkor a következő!
A következő már férfijellegű szobor volt, a kis táblán a neve, amit
elolvasni lehetetlenség volt. Öngyújtó elő, világlás, „nem nyert” kártya
kiosztása. Újabb fülkéket vettünk szemügyre. Rutinosan gyújtogattuk már
a kispilácsot, viszont egyre többen figyeltek fel ránk a balszélső
sorokban. Pedig nagyon komolyak voltunk, hiszen viselkedni tudtunk. Majd
elérkeztünk a legelső padsorhoz. Fejvakargatás, hogyan is tovább. Majd
nagy lendülettel nekilódultunk, és összegörnyedve, mint a moziban a
későn jövők, hogy ne zavarjuk az ülő sort, végigosontunk az oltár előtt,
ahol dörgő hangon intette híveit a lelkipásztor. Alig volt ciki az
egész, de átvergődtünk a túloldalra, csak páran néztek ránk nagyon
csúnyán, tőlük halkan elnézést kértünk. Majd kezdődött jobb oldalt
visszafelé a keresgélés. Már az a rész is minket nézett. Öngyújtó,
kis tábla elolvasása, sóhaj, továbbosonás. És ugyan hol is leltük meg
Szent Antalt? Természetesen a jobb oldal legutolsó fülkécskéjében. Ha a
másik irányba indulunk, azonnal belebotlottunk volna. Addigra az
öngyújtó szépen kilehelte a lelkét, gyertyát „kölcsönkoldult” gyufával
gyújtottunk, beejtettem az adományom, elmondtam a Miatyánkot (szerintem
olyan gyorsan még senkinek sem sikerült, mint akkor nekem), majd
villámgyorsan távoztunk. Azóta sem volt merszem újra felkeresni. Pedig
nemsokára nagy levegőt kell vennem, és nemcsak az adósságom kell a
perselykéjébe dobnom, hanem a húsvéti nagymisét is végig kell ülnöm,
hiszen megfogadtam, ha a lakásom megmenekül, irány Szent Antal, ezekkel a
kitételekkel!
Azóta várom, hogy álmomban megjelenjen és megkérjen, elég neki az
adomány, meg az egy szem ima, hagyjam a csudacsoda-kategóriában azt a
húsvéti miseülést, csak nem akar megkönyörülni rajtam. Pedig mind a
ketten jobban járnánk, ha nem lenne ilyen konok! Többen jelezték már,
hogy fényképes dokumentumot kérnek a nagy eseményről. Nesze Nekünk Szent
Antal! Még végül sztárok leszünk! Remélem, Webber mester fülébe nem jut
a nagy esemény, és nem lesz belőlünk musical!