Zuhantál
és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt
ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem:
nem engedlek el!
És megvirradt, és este lett,
és jöttek
őszök, tavaszok,
és még mindig tartottalak,
és már harmadszor
havazott,
és még mindig tartottalak,
és súgtam lázas szavakat,
és az öt ujjam majd letört,
és a ruhád szakadt, szakadt…
Hogy volt
tovább, nem is tudom.
Egyszer csak – elmúlt az egész..
Kiszállt
belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az
erkélyen és
az élet zúg a körúton,
és
a felhőkbe nézek és
nem is
tudom… nem is tudom…
(Nadányi Zoltán)
szép szomorú ének.
nem is tudom…nem is tudom…
Egyszer csak – elmúlt az egész.
Hidak, meg a dudorászás… ja.
Ebből nekünk kijut, tesó…