Kopár, sík vidék, vörösben
játszó égalja vonal. Szellőujjak sem rajzolnak már ide újabb
rejtélyeket. A sivatag féltékenyen őrzi titkát, emberfeletti csodákat
tapasztva a végtelen tájra.
A titokzatos Ricinulei, melyet csak akkor látsz, ha felnézel az égre, s
rácsodálsz az Orion csillagképre, vagy belekukkantasz mikroszkóp
lencséjébe, hogy parány formáját láttassa az, mi nem más, mint hatalmas
légcsoda, mit nem érzel át, csak ha felülemelkedsz önmagadon.
-.-
Mondd! Szívem érzékeny lüktetésére tűvel miért karcolsz érthetetlen
ábrákat?
Nem vagyok másra jó, mint arra, hogy öleljenek vagy öljenek, csókoljanak
vagy kidobjanak… nem vagyok életcél… csak egy hófehér, üres papírlap,
melyre láthatatlan tintával festenek rejtjeles kacskaringókat?
-.-
Kevés vagyok, hogy megfejtsem a nazca-vonalakat…
Csak fekszem életem hullámmosta partján, s napszítta, töredezett,
bemohosodott sziklaként várom, hogy megérkezzen Viracocha, ki feloldoz
majd az ősök átka alól…
Lyrian ©
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: