Meddig szeretsz még,
mikor a bordám közt
megbúvó pókhálós,
öreg szekreter
kulcsát újra és újra
elveszítve
rohansz a mesterhez,
s készíttetsz fénylő,
új kulcsot,
majd tenyeremben
meglelve a régit,
nevetve illeszted bele,
s hajítod el azt a másikat,
újra és újra.
Mondd, gondolsz-e arra,
mikor zárom végleg
ökölbe kezem,
s tartom meg magamnak,
sohavisszanemadva?
Míg tépett zászlókért,
hitedért, s eszméd lángjáért
szíved vadul dobog,
összedöbbentve az
enyémmel,
engem hová sorolsz,
mely szegletébe
vonatzakatolással teli
életednek?
S míg a dübörgő rockra,
s a jajongó bluesra
térden állva,
s kezem fogva
üvöltesz imát
másokért,
eszedbe jut-e, hogy
értünk is elsuttogj
egy fohászt?
Mondd, meddig
szerethetlek még?
Lyrian ©
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: