Egy kávé mellett...

Kopár, sík vidék, vörösben
játszó égalja vonal. Szellőujjak sem rajzolnak már ide újabb
rejtélyeket. A sivatag féltékenyen őrzi titkát, emberfeletti csodákat
tapasztva a végtelen tájra.



A titokzatos Ricinulei, melyet csak akkor látsz, ha felnézel az égre, s
rácsodálsz az Orion csillagképre, vagy belekukkantasz mikroszkóp
lencséjébe, hogy parány formáját láttassa az, mi nem más, mint hatalmas
légcsoda, mit nem érzel át, csak ha felülemelkedsz önmagadon.

Mondd! Szívem érzékeny lüktetésére tűvel miért karcolsz érthetetlen
ábrákat?

Nem vagyok másra jó, mint arra, hogy öleljenek vagy öljenek, csókoljanak
vagy kidobjanak… nem vagyok életcél… csak egy hófehér, üres papírlap,
melyre láthatatlan tintával festenek rejtjeles kacskaringókat?

Kevés vagyok, hogy megfejtsem a nazca-vonalakat…



Csak fekszem életem hullámmosta partján, s napszítta, töredezett,
bemohosodott sziklaként várom, hogy megérkezzen Viracocha, ki feloldoz
majd az ősök átka alól…

Lyrian ©

Meddig szeretsz még,
mikor a bordám közt
megbúvó pókhálós,
öreg szekreter
kulcsát újra és újra
elveszítve
rohansz a mesterhez,
s készíttetsz fénylő,
új kulcsot,
majd tenyeremben
meglelve a régit,
nevetve illeszted bele,
s hajítod el azt a másikat,
újra és újra.
Mondd, gondolsz-e arra,
mikor zárom végleg
ökölbe kezem,
s tartom meg magamnak,
sohavisszanemadva?

Míg tépett zászlókért,
hitedért, s eszméd lángjáért
szíved vadul dobog,
összedöbbentve az
enyémmel,
engem hová sorolsz,
mely szegletébe
vonatzakatolással teli
életednek?

S míg a dübörgő rockra,
s a jajongó bluesra
térden állva,
s kezem fogva
üvöltesz imát
másokért,
eszedbe jut-e, hogy
értünk is elsuttogj
egy fohászt?

Mondd, meddig
szerethetlek még?

Hazafelé igyekezett. Hetek óta rótta már a hegyi utakat, az erdők mélyét, otthagyva a csapatot a „Nagy Harc” után. Elege lett a vérből, a szikkadékos helyekből, folyton vitatkozó társaiból. Csapat? Összeverődött gyülevészhorda volt csak. Ő hívó szóra indult, meditálása közben hallotta a segélykérést, és döbbenten kellett látnia, hogy mily aljadék népséggel kellett összeadnia magát. Felsőbbrendűségi érzése mind jobban és jobban tiltakozott, ahogy teltek a napok, hónapok… és egyre nehezebben viselte a maga körül borzongó szakadékot… a fajokat elválasztó mélységet… Haza! Öröksziget már várt rá, Leuthilspar mágusai közt végre nyugodalmat talál, míg újra útra nem hívják a hangok…

Alaysia kiszakadó sóhajjal nézett az erdőre. Nem, nem fog megállni. Még van ereje, hogy behatoljon a mélyére. Igaz, nagy kerülőt tett. Mély szakadék keresztezte útját, rajta végenemlátható híd ívelt keresztül. Mióta eszét tudja, rettegett a hidaktól, a léptei alatt imbolygó, szilárd testű, vagy karcsú építményektől, az alattuk húzódó feneketlen mélységtől. Gyermekként kinevették, később már csak mosolyogtak rajta, s hiába telt el 117 év, mágikus képességei sem tudták megszabadítani félelmétől. Harcosként legyőzhetetlen volt, mágiája oly hatalmas, hogy fiatal kora ellenére is rettegték… de a hidak, melyektől ő rettegett… ők tudták csak legyőzni őt. Vagy csak saját félelme volt eltúlzott? Sokszor megpróbálta, egyedül, hogy majd akkor… talán sikerül… de még csak a lábát sem merte rátenni egyikre sem…

Előbb, ott, megint nem tudta magát rávenni… Segran már türelmetlenül ráugrott a korlátra, s sziszegve hívta, követelte, induljon el ő is… , majd visszarohant vállára, s méregfogaival csippengette köpenye csuklyáját, rángatta haját, fekete szálait tépve szőrös karmaival. De még a pók sem tudta meggyőzni… pedig hány harcban küzdöttek így együtt… ketten… de a „félelemharcot” neki kell megvívnia… egyedül…

A pap… ő volt az egyetlen, aki megértette őt. Ember létére átérezte kínját… ő volt az első, akinek mesélt a hidakról, a rettegésről, amikor ott feküdt karjaiban a gyönyörrelteli éjszakák után, s míg nézték a felhők játékát a csillagok között, csak neki tudta elmondani… s közben undorodott saját magától, hogy összeadta magát egy emberrel… de annyira vonzotta valami megmagyarázhatatlan kényszer, hogy újra, és újra odaadja magát neki… ifjú volt, zöld szemei mágnesként vonták magához az ő aranyszínű tekintetét… a napelfek közt is ritka aranyszempárt… bőre is aranysárga színben játszott… a verítékcseppek csillogtak rajta, s a fiú felitatta csókjaival, míg ő hosszú hajának fürtjeibe túrt, s rátekerte ujjaira… ő volt az, akit sajnált elhagyni… Amikor elbúcsúztak, egy szemvillanással, az ifjú még utánasuttogta: – „Egyszer, ha újra találkozunk, keresünk egy hidat, s én ott foglak várni a végén… „visszatekintő” szerelmed ereje fog segíteni, hogy legyőzd a félelmed…”

Ág csapódott arcához… majd simogató ujjak érintették… körberajzolták állát, lekúsztak a nyakán, vállán… azt hitte… Majd halk hangot hallott:
– Alaysia… légy üdvözölve… végre itthon… már vártunk… – s visszhangként ismétlődött -, … már vártunk… már vártunk… oly régóta vártunk…

A hangok szétcsapódtak körülötte, befonták testét, bekúsztak fülébe, szétborzongták gondolatait… A fák… nézett körbe … csak a fák… , melyek az elf erdőket őrzik, s botladozó menekülésbe űzik a hívatlan látogatókat… Egy liget közepén állt… ott rontott rá az emlékezés sajgása… körülötte a Zöld Őrzők meghajlottak… karjaik végén a karmokként szolgáló tüskék óvón körbefonták…

– Igen… hazaértem…

– . –

… a kezeim… sárba markolnak… a sebeim… lüktetnek, lángolnak… nyögnék, de elakad a torkomnál… emlékszem, harcoltam… ahogy kiléptem a tisztásra láttam a sárkányt… hatalmas, felmagasodó… majd a tüzet… s a sötétséget…Hűs kéz simított végig homlokán, víz csurgott nyakába… most kinyitom a szemem… most… Ő lesz… Ő… biztosan… rámtalált… én hiába kerestem…

Daryel csodálkozva nézte a zöld szempárt… nem… ez nem Ő… Hagyta, hogy a kezek gyengéden lehúzzák csuháját… vörös haj takarta az ismeretlen arcát…
– Hol a sárkány? … S hol vannak a többiek? – nyögte.
– Téged most pont ez érdekel? – nevetett fel a lány. – Elment… szárnyrakelt… szétolvadt a nappali fényben… Most mondjam, hogy megfutamodott a harciasságodtól? Szép látvány voltál, ahogy kitántorogtál a fák közül, kezedben a kulaccsal, és virágdalt énekeltél síkrészegen egy aranylányról…

… ööööö… tehát így történt… érdekes, én teljesen másképp emlékszem… nagy harc lehetett… a fák félig elszenesedve haldokoltak… a földet hamu takarta… elégett testek hevertek összetöpörödve… halott világ… és ez a csend… ez a hatalmas csend…

– Segítek felállni… menj… ott egy forrás… rádfér egy alapos mosakodás – kuncogott a lány, miközben összefogta haját egy tűzkoronggal. – Nekem még dolgom van…
– Nem kell segíteni… megy ez magamtól is… – A pap rogyadozó lábakon állva nézte, ahogy az ismeretlen körbejárt a tisztáson, összeszedte a fegyvereket, s egykupacba tette őket… majd megállt egy felismerhetetlenségig összeégett alaknál… felvette a mellette heverő kardot… végigsimított a pengéjén…
– Ismerted?
– A társam volt… a párom… a testvérem… a szeretőm… a szerelmem… az életem… nem tudtam megvédeni… nem tudtam… hirtelen törtek ránk… sokan voltak… – s kiszakadt belőle a sírás. – Nem, ne vigasztalj… elvesztettem… gyenge voltam… Menj! Nem érted?! Menj innen! Ezt nekem kell befejeznem… – A kardot dacosan övébe tűzve megfordult, s már kiabált. Könnyei vércseppenként csíkozták be arcát, a pap pedig behátrált a fák közé.

Ki lehet ez a lány? Bár nem érdekel… semmi nem érdekel azóta… csak kóborolok a világban, s keresem… keresem, aki elhagyott… a térképek nem jelzik hazáját… Öröksziget nem létezik… csak a legendákban… így mondták mindenhol, ahol kérdezősködtem… nevettek rajtam… hogy álmokat kergetek… de Ő nem volt álom… mesélt magáról, az erdőkről, az Őrzőkről, a városról, ahol Ők élnek… harcoltam vele… mellette… egymás hátának vetve… s a karomban tartottam… leereszkedett hozzám… s a lelkem leborult előtte… majd elment… mert így döntött… Jó most a víz… hűvös, megnyugtató… legalább a forrás vizének csobogása eloszlatja a csendet… meditálnom kell… vissza kell kapnom az erőm… és nem iszom… többet nem iszom…
– Én tudom, hol van amit keresel…
Daryel lélegzete elakadt… Tudja… olvas a gondolataimban…
– Segítek, ha akarod – folytatta a lány. – Segítek, mert szeretsz… érzel… ritka kincs ez manapság ebben a megháborodott világban. Odavezetlek… te pedig nem kérdezel… nem akarod tudni, ki vagyok, honnan jöttem… nem kíváncsiskodsz, mit és miért teszek…

Daryel a hátán érezte a lány kezét… ahogy végigsimított a hatalmas hegen… elkalandozott a hajához… s amikor megfordult, ott állt előtte Ő… fekete hajára csuklya borult, az aranyszempár szétsugározta melegét… vállán ott ült Segran… érintésétől beforrtak sebei… újra erősnek érezte magát… élettől duzzadónak… ugrott volna… hogy testével betakarja… szétmarja csókjaival… széttépje… magábaolvassza… de Alaysia hirtelen köddé vált… s helyette ott állt az ismeretlen, szemében pajkos kíváncsisággal… Nem, nem szabad kérdeznem… nem kell tudnom, hogyan csinálta… indulnom kell… vele…
– Látom, megértetted… mehetünk? – kezét nyújtotta, várakozóan. – … s szólíts csak egyszerűen Drasonak – mosolyodott el.

Draso és Daryel elindult útjára. Egy vöröshajú lány, aki elvesztette szerelmét, de talált egy társat, s egy pap… akit várt egy híd…

– . –

Hirtelen felerősödött a suttogás, majd egyre nagyobb és nagyobb lett a hangzavar. Az Őrzők dühösen rázták magukat… tüskéik éles szablyákká váltak… s nőttek, nőttek…
– Idegenek… idegenek… idegenek… – Harsogásuk elnyomta az erdő megszokott hangjait… az ég elsötétült… koronájuk összezáródott…
– Fuss, te lány… fuss… mi feltartjuk őket…

Alaysia fattyúkardját maga elé tartva körbeperdült… nem érezte súlyát… s nem fog menekülni… mit a sors hoz, az elől képtelenség… megtanulta már az évek során… szemtől szembe… kard a karddal… mágia a mágiával… élet a halállal… Harcolni fog… s nem adja fel… Felharsant az ég haragja… megrázkódott a föld… hatalmas robajjal hasadt szét a talaj lába előtt, s lett nagyobb, egyre nagyobb a mélység… sarka megcsúszott… kardja pendülve hullott a szakadékba… tíz körmével kapaszkodott a perembe, s mászott… mászott felfelé… Hallotta a sikítást… hárpiák lepték el az eget…

… hát elérkezett… nincs tovább… ennyi volt… Segran már felért… a sárban tipródva visított, szőrös karmait nyújtotta segítségként… de nem érte el… majd hirtelen rántást érzett, s felemelkedett… repült… szárnyak nélkül… magasra… egyre magasabbra… Igen, ilyen volt… ilyen volt a karjaiban… ennyire tökéletes, ennyire szabad… Kellesz nekem! Érted?! Kellesz! Kell a hangod, a bíztatásod, az erőd… az emberi érzéseid… én így Semmi vagyok!!! Csak egy halhatatlan halandó… Miért voltam annyira büszke? Miért nem adtam magunknak egy esélyt?… hiszen azt tanultam, mindenkinek kell adni… nem egyet… hármat… utána nincs tovább… én pedig eljátszottam… büszke voltam… eltaszítottam magamtól az Egyetlent, mert más faj, más lélek, más érzések… azt hittem, mert te Ember vagy, így nem lehet… lehetetlen… buta voltam… minden igaz volt… minden… s én elszöktem… elhagytalak…

Gyengéden ért földet… térden állva, döbbenten nézte a vörös sárkányt, aki hatalmas szárnycsapásokkal lebegett előtte… felemelte kezét, összpontosított… felkészült a harcra… de a sárkány nem támadott… csak nézte… hosszan… fejét félrehajtva… majd a szakadék felé fordult, s lángcsóvát lövellt… a mélység felett pedig kirajzolódott egy híd… egy hosszú híd… a végén pedig egy alak sejlett… feje fölött hárpiák hadával… Daryel vívta a saját harcát… egyedül…

– . –

Maga az út hosszú volt, s szövevényes… Draso fáradhatatlanul ment, nem érdekelték az utak… a folyók… csak tört előre… néha beleszippantott a levegőbe, majd intett, hogy tovább… Daryel pedig nem kérdezett, csak követte. Esténként, mikor már összerogyott a fáradtságtól, a lány csak bólintott… most pihenünk… iszákjából ételt vett elő… kulacsát nyújtotta… ő pedig érzéketlenül rágta-itta… Draso soha nem evett… ezen mindig csodálkozott… néha arra ébredt, hogy egyedül fekszik a tűznél… de reggelre mindig ott találta maga mellett… a kardot fényesítette-símogatta, s halkan énekelt… nem értette… számára ez a nyelv ismeretlen volt… de a dallam elbűvölte, mint maga a lány is… lobogó vörös hajával, lángnyelveket szikrázó zöld szemével, hibátlan testével, mérhetetlen nyugalmával… Talán szeretni is tudnám… talán… ha nem lenne Ő… Draso csak mosolygott rajta… Mindig elfelejtem, hogy olvas a gondolataimban…

… s újra a végtelen út… a menetelés… a fáradtság… a nyűg… és a várakozás… türelem… türelem… odaérünk.. megígérte, hogy odavezet… s bízom benne… nem tudom miért… ez annyira megfoghatatlan… idegen… csak egy idegen…
– Itt vagyunk… – mutatott előre Draso. – Ott, a fasor mögött… ott kezdődik Öröksziget… S én most elhagylak… teljesítettem, amit ígértem… a többi már rajtad múlik… ha nagyon akarod, megtalálod… ha szereted, a tiéd lesz…

Daryel rohanni kezdett… nem érdekelte már az elbűvölő lány… a fák ágai véres csíkokat rajzoltak arcára… de ő nem érezte… csak futott… és akkor megrendült a föld… elesett… megkapaszkodott egy kiálló gyökérben… s csak nézte, ahogy egyre mélyül a szakadék előtte… s meghallotta a sikítást… a hárpiák pedig lecsaptak… szaggatták… tépték… kétségbeesetten próbált felállni, kihúzni kardját… de újra és újra támadtak… szemét vére vakította el… kezét éles karmok szabdalták… és a kavargó téboly közepén meglátta Drasot… ott állt, örök nyugalmával, széles mosollyal… s énekelni kezdett… karjai megnyúltak… teste megváltozott… s akkor megértette… már tudta, ki ő… a Dallamsárkány harcra készen állt… énekétől sikítva fogták be fülüket a hárpiák, testek szakadtak szét, lángok lövelltek szájából… felemelkedett, s fentről támadt rájuk… Daryel egy pillanat tört része alatt kapta elő kardját, s vágott… döfött… szúrt… csuháját már régen letépték… de ő csak küzdött… mert élnie kell… az ének pedig elhalkult… a sárkány hirtelen elfordult, s repülni kezdett a szakadék felett… ő pedig egyedül maradt a harcával…

– . –

A híd… és ott… ott van… harcol… mennem kell… segítenem kell neki… lát engem?… látja, hogy itt vagyok?… félre azzal a félelemmel!… már ráléptem… elindultam… de a hárpiák újra lecsaptak… újra itt vannak… egyre többen és többen… már elárasztották a hidat… mit csináljak?… a sárkány nem segít… neki csak egy ura van… de csak áll itt, és néz… csak egy megoldás van… egyetlen egy… de akkor… Alaysia mély lélegzetet vett… majd lesújtott a mágia ereje…

– . –

– Dobj már! – szólt türelmetlenül a Mesélő.

Alaysia kezébe vette a négyoldalú kockát… hosszan forgatta… majd ránézett Daryelre… a fiú kérdően nézett vissza rá… mellette Draso ült… a szobában hatalmas rumli, félig üres poharak, össze-vissza koszos tányérok… a törpe már aludt… a druida és a szamuráj laposakat pislogva várta a végkifejletet… három napja játszottak már… mindenki elfáradt… a kocka kipergett az ujjai közül… lassan gurult, majd gúnyosan felfedte magát… négy… 

– A meteorzápor lecsapott… mindent elpusztított… a hárpiák megsemmisültek… Daryel mély sebet kapott… Drasot elkerülte… Alaysia haldoklik… a híd… a híd leomlott – hallotta a Mesélő hangját.

A napelf mélyet sóhajtott… s csak nézte, ahogy a sárkány végigsimít az ember arcán egy csókkal… vége… így is vége…

– Hiszen csak játék… játék… már csak játék…

Lyrian ©

Jó ez a veres… csak úgy csurdogál a torkomon lefelé…
Nagy kortyokban iszom… lélekmelegítő… megnyugtató…
Ez kell most… bár nem segít… semmin nem segít…
Nem változik meg az életem, nem leszek jobb, szebb, okosabb…
Csak elbódulok… táncot jár a plafon… már nem érzem a lábam…
Felnevetek… táncot járok én is…
A konyhából csörömpölést hallok…
Pedig rajtam kívül senki nincs a lakásban…
Kióvakodom… picit inog… de csak picit a padló…
Agatha Christie hátranéz… kezében koszos tányér… mosogat…
Mellette Miss Marple és Hercule Poirot vitatkozik…
– Én mindig mondtam, hogy a komornyik a gyilkos…
Jó ez a veres… csak úgy kortyolom…
– Valahogy össze kéne jönnünk… – hallom kintről…
Kinézek az ablakon…
A fa alatt Tatanka Jotanka áll, s énekel… mellette szürke farkas…
Flaskából kínálja Muldert, és Scullyt…
– Jó kis barackpálinka… fehér testvéreim… ettől nem láttok ufókat…
Jó ez a veres… de innék abból a pálinkából is… számban összefut a nyál…
A fürdőszobában megmosom az arcom…
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… ki a leghülyébb a vidéken?
Mire hozzám vág egy mérges almát…
– Dögölj meg! – … s odacsapom… bele… a közepébe…
A kristálytükör meghasadt…
Agatha fejét csóválva néz ki a konyhából…
… én pedig elmenekülök… ki, ki az utcára…
Karneváli tömeg… fényárban úszik minden…
Éles ködkürt kakofónikus hangorkánjára szétválik a kavargás…
Beúszik a Titanic… orrában áll Mókus…
Fehér hálóinge lebeg a szélben… karjai széttárva…
Fején bukósisak, és búvárszemüveg…
A taton Lemmy hörgi rekedt hangon…
„Christine,
I’m going out of my mind,
Like to drive me wild,
Red hot mama ain’t no lie,
So glad I caught your eye…”
Jó ez a veres… nagyon jó… csápolok… énekelek… sírok…
Lökdösnek, alig tudok tovább menni… inog már minden…
Behúzódom egy üzlet kapujába… elolvasom a cégért…
„Érzések Kicsiny Boltja”… nyitva tartás – „amikor kellenek”…
Sötét van bent, döngetem, rúgom azt ajtót… semmi…
Majd észreveszem a kis táblát…
„Lélekhaláleset miatt zárva!”
De nekem most van rá szükségem!… nekem most kellenek az érzések…
Énekelni kezdek:
„Ringyó vagyok vállalom,
Jót és rosszat elbírom,
A lármát, a fényt, a zajt és a bajt,
Azt, ami űz és fogva tart…”
Megigazítom a páncélom… még szorít egy kicsit hónaljban…
Innom kell… vereset… véreset…
A sarkon pipára gyújt valaki… a fény megvilágítja arcát…
Sherlock Holmes pepita sapkáját megemeli felém…
Türelmetlenül keresek a tömegben… vér… vér… vér kell…
Ott van!… Ő kell nekem!… az az imbolygó… koszos figura…
Becsörtetek… szétrúgom az üvöltő alakokat magam körül…
Lecsapok… belemélyesztem fogaim a nyakába…
Jack Sparrow nem tiltakozik…
A vér szétárad számban… szesszel telített… meleg… életetadó…
Nincsenek már emberi érzéseim… nincsenek…
Elhagytam őket…
Elhagytak engem…
…amikor a kristálytükör meghasadt…

Lyrian ©

Videósegédlet: