Ma
83 éves Édesanyám. Az enyém, teljesen különbejáratú. Mindig bolondos,
csúcsfej. Életében annyi kemény pillanatot élt meg, és annyiszor állt
talpra, hogy amikor elveszítem az erőmet, mindig tőle/belőle
merítkezem. Ha valami rossz, valami fáj, “én anyukámat akaroooom”,
hozzábújni, csak hallgatni, beinni a szemembe az alakját, a
mozdulatait, arcomon érezni ráncos kezét, mindig csintalan, zöld
kukkolójának sugarát, villogását.
1927. június 02-án, Pünkösd napján született, egy kicsiny, Zagyva-menti faluban. Ő volt a
legidősebb a hét gyerek közül, hat öccse bálványként imádta. Már csak Ő van
életben közülük. Hat elemivel nekivágott a nagyfővárosnak. Itt
találkozott apámmal, aki szintén paraszti származású. Büszke vagyok
magyar paraszt őseimre sokadiziglenig visszavezetve. Anyám cseléd volt
egy fogorvosnál, apám tisztiiskolában tanult. Még mindig őrzi egy
tulipános kis papírdobozban apám leveleit, “J.M. nagyságos
kiskisasszonynak” vagy “úrhölgynek” címezve. Megfakult lapjain olyan
tiszta érzelmekkel találkoztam, hogy mindig megremeg a lelkem, amikor
eszembe jutnak a szavak, amikkel anyámat magához bűvölte. Cselédként is
megőrizte méltóságát, tisztaságát, a ma is áradó erejét.. és még mindig
könnyezik, amikor eszébe jut, hogy Jávor Pál neki énekelte el, amikor
elindult a nagyvilágba, hogy: “…falevél, falevél…néked elmondom én…”
Egyszer, pár évvel ezelőtt, már apám halála után mesélte el, miért nem
szerette, ha háborús filmeket nézett Apszi. 17 éves volt, amikor
falujába beszállásolta magát egy német alakulat. A falun keresztülfutó
vasútvonalon naponta több vonat is áthaladt a deportáltakkal. Mindig
vittek ki nekik vizet, élelmet, ruhát. Éppen feladtak kenyeret,
kiscipőket, amikor fütyült a vonat, anyámat, nagyanyámat, és a
legkisebb öccsét feldobták a nyitott kocsiajtón. Gyalog indultak
vissza Németországból, a háborús övezetben, a harcok között, néha felengedték őket egy
szekérre, éheztek, de visszavitte nagyanyámat és a testvérét a
szülőfalujába. Amikor ezt mesélte, olyan távol nézett… annyira
messze tekintett… néha suttogott, közelebb kellett hajolnom, hogy
értsem szavait.
1956-ban, a forradalom alatt, csecsemő nővéremet babakocsiban tolva
kereste az utcákon bolyongva apámat. Látta, ahogy válogatás nélkül,
nőket, férfiakat, gyerekeket húztak élve a Margit kórház kerítésének
karóira… de ment, mert az Ő Embere ott volt valahol. Forradalmár,
ellenforradalmár… ugyan mit is számított neki ott, akkor… A mai
napig csak két emberformát ismer el, a jót, és a rosszat…
13 évig vártak rám. Apám fiút szeretett volna, aki továbbviszi a
családi nevet, hiszen ő volt az utolsó fiú, a családfa utolsó
férfilevele. Négy “koránelment” fiú után érkeztem meg. Makacs voltam
már akkor is, lány lettem. Apám csalódottságában a kukába vágta a vörös
rózsacsokrot, hazament, kidühöngte magát, és csak utána ment be
anyámhoz, aki ott tartott a kezében egy “nevenincs” kislányt, hatalmas
vörös hajjal, tágranyílt zöld szemekkel, és “nemakaromeztavilágot”
visítással…
“Nevetadó” anyám Szabó Magda volt. Amikor anyámat meglátogatta Fehér
Klárával, ő ajánlotta fel kislányhősének nevét… Álarcosbál című
könyve a keresztlevelem. Kincsként őrzöm a dedikált példányt, amit
Anszimnak adott, hogy tegye el, s majd adja oda nekem, ha olvasni
tudok…
Fehér Klára, a másik nagy kedvenc, egy házzal arrébb lakott tőlünk.
Minden áldott nap átjött, később már én mentem, s felolvasott, mesélt,
egy bögre kakaó (a bögre még mindig megvan), kuglóf mellett
nyammolva… humora szédületes volt… ő vett rá, hogy minden
gondolatom írjam le…
Anyám cipelt a balettiskolába (16 évig drukkolt nekem, amíg
hivatásosként táncoltam), minden előadásomba ő is belehalt, olyan
lámpaláza volt, mintha neki kellett volna a deszkákra lépnie… apám
tanított focizni, verekedni, nevelt fiúsra… Az erőmet, és a “mindigélniakarásomat” anyámtól örököltem. Apám a nagy-nagy
betegségével is azért élt évekig (pedig nem sokat adtak az életéért), mert
anyám tartotta benne a lelket, állt mellette, nem engedte, hogy
feladja. Egy héttel az 50. házassági évfordulójuk előtt halt meg
édesapám. Esküvőt terveztek, mindent megszerveztek már… és anyám
akkor sem omlott össze… pedig menne, menne ő… de neki feladata van.
Itt vagyunk mi, a gyerekei, az unokái, a
dédunokái.
Pár hete voltam nála. Őszinte cinizmussal jelentette ki, nem
biztos, hogy megéri a születésnapját… és villogott közben a szeme
pajkosan.
– Anszi, azt a pár napot már bírd ki, meg azt a pár évet, azt a ‘”10-20-30 és sokat”!!!
– Igyekszem kislányom, igyekszem, de ha nem leszek, a családot neked
kell összetartanod. Nehéz lesz, de te bírni fogod… hiába hajolsz meg
néha a terhek alatt, csak benned látom az erőmet… és utána Kitti…
ti viszitek tovább a szeretetemet, a saját szeretetetekkel
megcsobbantva… aztán… majd ahogy a sors hozza… de soha ne adjátok
fel… a család a legfontosabb…
Anszi, megígérem, Neked, most, mindig.. soha nem adom fel… ha fentről
nézel majd rám Apszival, egymás kezét fogva, örökre együtt… onnan
csak ezt a párbeszédet szeretném hallani:
– Nah, ő sem lesz hülyébb vénségére….
– Dehogynem, mert a Te lányod…
Büszke vagyok rá, hogy a lányod… lányotok lehetek…
Lyrian ©
