Szárnyak nélkül…

…ha lennének szárnyaim,
repülnék, leszállnék fákra-virágokra, csintalanul megpörgetném a lehulló
leveleket, aranyszínben fürdenék, jégvilágba hullnék. Látnám a világot,
az elképzelhetetlen magasságok mámorában lebegnék, két kézzel szórnám a
boldogságomat, a fájdalmamat. Elrugaszkodnék a felhőkig, ringatóznék
tenger vizének fodrában, játszanék delfinekkel, megpöckölném ámuldozó
emberek orrát, s nevetnék-nevetnék-nevetnék, míg szívem megszakadna.



…ha madár lennék, karodra szállnék, szememben meglátnád a fényt, a
sötétséget, tollaimat hullajtva röppennék tova, s te összeszedhetnéd,
eltehetnéd, talán egyszer rámtalálnál általuk emberi mívoltomban, de
akkor már másképp néznék rád, mást látnál a szememben. Csillagokat,
lángokat, szeretetet, szerelmet…. ha kezemet nyújtanám, tenyeremben a
szívemre találnál. Kellene ez Neked, vagy Nekem? Ó, dehogy is kell!



Nincsenek szárnyaim. Szárnyakat nem osztogatnak csak úgy, érdemtelenül.
Szárnyakat adhat a szeretet. Nem szeretnek. Adhat a szerelem. Nem
szeretnek. Miért? Kusza, csapongó gondolatok keringnek csak. Miért is
nem? Miért is nem kellek én senkinek?



Talán mert más vagyok. Szürke, hétköznapi emberek nem értenek,
kikerülnek, mint a pestisest, nem értik miért is keresgélek, miért élek.
Csak úgy vagyok, minden örömömmel, bánatommal – magamnak. Adhat
szárnyat a boldogság, de nem vagyok boldog.



Földhözragadtam, s hiába rugaszkodom el, visszahullok a sárba, az
önsajnálatba, a magányba…



Pedig szeretném, ha szeretnének, úgy, ahogy vagyok. ‘Nemmindennapiként’,
MÁS-ként, de hiába kapálódzom, csak süllyedek egyre mélyebbre.



Régen voltak szárnyaim. Nem is olyan régen… de tollaimat gonoszul
kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még
szürkébb sodrásába.



Emlékszem a repülésre. Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon.
Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet,
szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott,
vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim
elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele
él. Én pedig csak várok… várok… Talán megint lesznek szárnyaim, s
újra repülhetek a végtelen horizont felé…

2006. március 07.

Lyrian ©