…csak valahogy elkeveredtem mindenhol. A munkában, az életemben, a világegyetemben… jesszusom! lehet, hogy ez már a Mátrix???????
Eljött volna a depis-korszak? Még nem fejtettem meg. Még nem tudtam azonosítani az álmaimat a valósággal. Nem tudom magam hová illeszteni a sztorikba. Pedig biztos ott vagyok valahol, de erőm sincs arra, hogy gondolkodjam.
Legyek elhanyagolt kedves? Vagy csak az kezd egyre jobban tudatosodni, hogy elmentek a kölkök? Hiába mondogattam magamban, hogy igen, felnőttek, ez az élet rendje, akkor, amikor hirtelen eljött az a nap, amikor elkezdtek pakolni (még mindig nem fejezték be, és ez minden újabb alkalommal egy késhasítás oda bele, a lüktető ketyegő közepébe), és akkor vált valósággá az egész… és sokáig nem tudtam sírni, nagyon sokáig… Dovanda, te tudod a legjobban, mennyire sokáig… Köszönöm Neked, hogy meghallgattál azon az estén, s talán önkéntelenül adtam most vissza Neked valamit, hogy te is tudj sírni…
Amikor azt hiszed, hogy minden rendben van, megint beüt valami. Elbőgtem a kölköket, a “megnemszületettet” is, gondoltam, rendbe teszem a másik részét a létemnek. Berendezkedem a “most már valahogy élem a saját életem” című fejezetébe. Nem sikerül. Ehhez két ember kellene. Nincs két ember. Azaz mind a ketten hajtogatjuk a magunkét és nem jutunk dűlőre.
A kutam is zavaros, hiába nézek bele. Csak a könnycseppek adnak néha monotónikus gyűrűket ki magukból, s csak a saját szavaim csengenek vissza a mélyéből.
“Mikor mondták utoljára, hogy “szeretlek”? “Mikor érezted a “csodamadárfészket”?
Hát valahogy így nem működöm most, pedig kellene.
…de kösz, jól vagyok… elmúlik ez is, mint a gyíkság… csak türelem kell hozzá és idő… az meg van bőven.
Csók csajok! 🙂
Holnap már jövök, egy csomó mesével tartozom Nektek. 🙂
