Leesett az első hó. Azaz még
éppen elkezdett esegetni, mi pedig a jó meleg szobában bőszen bámultuk a
tévé egyik ismeretterjesztő csatornáját, ahol éppen
‘mégnemtudnimilyenkori’ sírokat tártak fel… és már kezdték a
kormeghatározást… (közben mi tippelgettünk), amikor sutty!, kép el, és
sűrű hóesés a képernyőn, pont úgy, mint kint… Kapcsolgathattunk
bármerre, ugyanaz a jelenség fogadott minket mindenhol… vártunk…
vártunk… hátha átmeneti a hiba… de nem! Felkaptam a telefont, és
elrebegtem a bejelentkező, nagyon udvarias hölgynek, hogy mi is a
bajom…
– Kikapcsolták a modemet?
– Ki. Semmi…
– Sokáig hagyták kikapcsolva?
– Sokáig. (Mihez képest lehet sokáig-nak nevezni 15 percet???)
– Akkor lehet, hogy a sűrű, és vastag hófelhők miatt nem jut el a jel az
antennáig. – Vastag???? És sűrű??? Hol itt a sűrű??? És ha ez sűrű,
akkor mi lesz egy nagyobb hószakadásnál??? Majd újabb kérdés:
– A tányér hol helyezkedik el? – Hmmm, most mondjam neki, hogy a 99
százaléka a mosogatóban???, de visszafogtam magam, mert én akkoris tudni
akartam, hogy a mosolygófejű régészpasi kezében tartott, késsel
meglékelt koponya hány éves…
– Az erkélykorláton.
– Akkor a legegyszerűbb megoldás, fognak egy nájlonzacskót, kimennek, és
rákötözik a fejre, mert lehet, hogy benedvesedett, és még várni kell
egy kicsit utána is, hogy kiszáradjon. Ha így sem sikerül, akkor hívjon
fel újra. Viszonthallásra!
– Boldog hóesést neked is! – sóhajtottam, majd töprengve ránéztem
páromra, aki az ágyon üldögélve várta, hogy elmondjam neki a
hallottakat.
– Azt mondták, a legegyszerűbb megoldás, ha bepelusozzuk az
antenna-fejet – vetettem oda neki nagyon lazán, és vártam a hatást, ami
azonnali, és leírhatatlan volt. Mérges is lettem egyből.
– Most mit nézel így? Ki kell menni az erkélyre, és kész. Másképp a
büdös életben nem fogjuk tudni, hány éves a ‘kapitány-koponya’…
Hiába próbáltam nagyon könnyed lenni, azért be kellett látnom a lelkem
mélyén, hogy valahol igaza volt, amikor elkezdett fennhangon – nem éppen
szép szavakkal -, imát mormolni az ég felé. A mi erkélyünk
megközelítése ugyanis nem éppen egyszerű dolog. A szoba maga is kicsi,
az erkélyajtót pedig elbarikádozza a 8 évvel ezelőtt, saját fejből
kipattant, és megvalósíttatott monstrum hevrencs. Faltól-falig
terpeszkedik, befelé pedig a szoba egyharmadát foglalja el. Egyébként
imádjuk, minden este más részében lehet aludni, és elférünk rajta bulik
záróaktusaként alvásilag tizenöten kényelmesen keresztben. Megmozdítani
szinte lehetetlenség, ugyanis az alsó részében többszáz könyv kapott
nyugvóhelyet, meg amúgyis dögnehéz, csupán a méreteinél fogva is.
Mindezt tetőzendő, pár nappal előtte, több órás kemény munka árán
sikerült az erkélyajtót olyan állapotba helyezni, hogy ne dőljön be
rajta a hideg. Az ágy, és a csukós részhez odaszuszakoltunk egy
kishokkendlit, előtte a férfiember nekidőlt, hogy jól záródjon.
– Próbáljuk meg egyszerűen kinyitni, és hátha kifér rajta
valamelyikünk…
– Azon a 10 centis nyiláson??? – nézett rám hitetlenkedve páromságom.
– Azon.
Hokkendlit eltávolítottuk, majd kirántottuk az ajtót. Elsőként párom
tett kísérletet a nyílás meghódítására, de combnál megakadt, majd
felsőtesttel próbálkozott, de csak a jobb keze lengedezett kifelé, mint a
fuldoklónak, aki utolsó erejével segítségért kapálódzik. Majd jöttem
én, megvető pillantásokkal bombázva a sikertelen kísérlet szenvedő
alanyát (‘picit’ lenyúzódott a bőr a karjáról, nem tudom, miért kellett
ezért sipákolni), kidugtam a lábam, majd a fenekem, de mellnél szorulás
következett. Ha lentről lát valaki, biztosan a Cápa film csócsászós
áldozatát vélte volna felfedezni a magasban. A kis nyíláson pedig
csodálatosan záporozott be a szobába a hó, engem körülvéve. Fenséges
látvány lehettem.
– Na, ebből ennyi pont elég volt! Gyerünk, szedjük szét az ágyat!
– Ezt nem mondod komolyan?!
– Most akarod látni, vagy nem? – Persze, hogy akartam. Bár alapidőjárat
szerint már régen végetért a koponyás-sztori… de utána jött egy
tudókás film az ókori Egyiptomról, hátha abból még látom, hogyan
halódott meg a fiatal fáraófi.
Én előlről húztam, párom hátulról, félig az ágy alatt rugdosta a
könyvekkel teli középső részt, majd a fejtámlás szörnyedéket a vállára
kapta, mint Atlasz a Földet, és könnyed mozdulattal megfordította.
(Hmmm, itt picit túlzásba estem a leírásban, de így elejét veszem a
valós adatok közlése utáni szemrehányásoknak!) S lőőőőőn… kitárult az
ajtó mindkét szárnya, miközben elsuttogtam a varázsszöveget:
– Szotyola fordulj ki!!! (Ezt az Aladdin című mesefilmben láttam, ott
bejött, de lehet rosszul emlékeztem a szövegre?)
A mi forgatókönyvünkbe azonban pont beleillett, én pedig rohantam a
zacsiért, meg a spagócáért, s átkelve a romladékos hevrencs-darabokon,
boldogan adtam párom kezébe, aki még mélyebbre töprengte az arcát. Az
erkély ugyanis francia-erkély. Szerintünk pont illik rá ez az elnevezés,
mert szopókázás, akinek ilyen kiállókája van. Egyszer, egy buli
alkalmával (még élt szegény kutyánk, Aramisz, ki jól megtermett
bernipásztorkutyuként üzemelt), jött hozzánk egy ‘szőr-algériás’ ifjú.
Első mondata az volt:
– A kutyát nem lehetne kizárni az erkélyre?
– Hogyan kéred? Lapjával, vagy előtte kicsit klopfoljuk ki?
Szegény egész este kerülgette a jószágot, aki csak szomorúan legyintett a
füleivel, hogy ím egy kétlábú, aki undorodik tőle, s nem lehet vele
játszadozni, ráfeküdni, agyonnyomni… és még a gazdi is hessegeti őt
elfele…
A bal oldalon helyezkedett el a tányér, hátlappal felénk. Addig fel sem
tűnt, hogy mekkora terjedelmes dög. A fejet nem is lehetett látni. Azt
sem, hogy mekkora hosszú izéke végén lengedezik, de szegény
ázott-fázott, muszáj a peluskáját ráhúzgálni…
– Add a zacsit! – dörmögött párom, majd csodálatos műkorcsolyázó állásba
helyezkedett (bal lábujjain pipiskedve, jobb lábát hátul magasra
emelve, egyik kezével a korlátba kapaszkodva, másikkal a zacskót
lóbálva, nyújtózva, mélyen kihajolva).
– 10-ből 15 pont!!! – tapsikoltam. Nem értettem, miért nem értékelte
lelkesedésem, mert visszamászott, és a kezében összemarkolt hóból (amit a
tányérból kapart össze) gondosan golyót formált, majd hozzámvágta.
Őrült hócsata vette kezdetét, ő az erkélyajtóból bombázott engem, és
Manót, aki közben a viháncolás hangjaira előkerült a szobájából, a
maradékot visszadobáltuk. Vizes lett minden… de nagyon jól
szórakoztunk…
– A zacsit rátetted? – visítottam egy cseles elugrás közben.
– Azt nem! – vágta hozzám a következő golyóbist. Ledermedtem. Mi itt
játszadozunk, a fáraófit pedig már régen kivakarták mindenhonnan, az
obeliszkekből, a történelemből, a tévé-műsorból…
– Na jó, akkor mooooost!!! De komolyan!!! Lássunk neki! Fogjuk meg, és
tedd rá!
– Pedig olyan jó buli volt – morogta, de újra felvette a zacskót, meg a
korcsolyázó-állást, és lengette, lengette, hátha ráakad a fejre. Közben
monológot zengett a negyedik emeletről kilógva:
– Bevették a várainkat, 150 évig éltek nálunk, erre bezzeg képesek
voltak. Egy nyomorult adó-fejet bezzeg nem tudtak beázásmentesre
gyártani… ha akkor tudtuk volna, leverjük őket azonnal, nem maradtak
volna annyi ideig… bezzeg a végvári vitézek, bezzeg az egri nők,
bezzeg Zrinyi…
Végül sikerült a zacsinak fennakadni, párom megdermedt, s görcsbeállt
tagjait normális állapotba visszahajtogatni, ajtót behajtani, ágyat
összerakni, hokkendlit visszahelyezni… és függöny be!
Lezuhantunk az ágyra, sípoló lélegzettel néztük a hóesést a képernyőn,
majd egyszercsak beugrott a kép!!! Csodálatos táj, szikrannó napsütés,
és ásnak… ásnak… és ott a koponya… és…
– Ha egyszer ismételték, ismétlik megint! – és a férfiú villámgyorsan
elkapcsolta egy másik adóra, ahol éppen focimeccs kezdődött.
Én pedig elkezdtem nyomogatni a gombokat, és amikor jelentkezett a
kedves, női hang, csak ennyit mondtam:
– Köszönöm szépen! Tényleg az volt a legegyszerűbb megoldás, amit Ön
ajánlott! Nálunk bevált, nyugodtan mondja másoknak is…
2007. november
Lyrian ©
