Egy kávé mellett...

– Nincs jegy, sajnálom.


– Tegnap még volt – sóhajtom.


– Nézd meg, nincs – fordítja felém a monitort.





Megveszem a másik koncertre a jegyeket, biztos ami biztos alapon. Ha
már erre nem jutunk el, legalább az legyen biztos, bár Tunyó már nem
lesz ott. Éjszaka, töprengés… Nincs az az Isten, hogy lemaradjunk…





Reggel telefonálások halmaza… nincs, nincs, nincs… A Körcsarnok
jegypénztárosa fáradt hangon közli, a pénztár nem nyit ki kezdés előtt,
mert nincs megmaradt jegy. Mosogatás… közben Agathára gondolok… és
bevillan egy kósza ötlet… rohanok a géphez, keresztülesek Kmínusz9-en,
aki felháborodva vinnyog… „eladó jegyek Deák Bill” verem bele a
Kugliba… semmi… akkor sem adom fel! ‘Ticket plííííííz’ – rimánkodom
magamban. Megnyitom a honlapot, vendégkönyv, utolsó bejegyzés, még
tegnap esti:


„Eladó két jegy a december 19-i Deák Bill Hatvan csapás koncertre.
Sajnos, mi nem tudunk elmenni…” Tegnapi, ez már úgyis elkelt, de
felkapom a telefont.


– Igen, még meg vannak, te vagy az első, aki telefonálsz…


Sírni kellene, de nincs rá idő… újabb telefonok… férfiember elindítása
a jegyért, miután örömüvöltését abbahagyva sietve elmagyarázom neki a
lelőhelyet… lányom, akivel három hónapja nem beszéltünk, s nem is
láttam, csak egyszer, mert éppen anya-lánya „haragbanvagyunk”, abból
kifolyólag, hogy saját feje után menetelve elköltözött (kire is ütött
ez a gyerek?), közli, megpróbálja elintézni, hogy ne dolgozzon, és
vigyáz Manóra…


– No para, Anszi!





Sírni kellene, de nincs idő… Jegy már van… Rohanás, mert kellenek még
jegyek, arra a másikra. Vigyorgó arccal mondom a nagy hírt az eladó
kislánynak… gratulál és csodálkozik… fogalma sincs, mennyit jelent
nekem ez…





Péntek reggel… fájdalom, kín, gyötrelem… Sietve kihívott, tüneményes,
és engem az utolsó ‘jajomig’ ismerő körzeti orvosunk tűpárnának
használva a fenekemet ígérteti meg, hogy fekszem, nem mozgok, nem
ugrálok, teljes ágynyugalom. Megígérem… keresztbetett ujjaimat meglátva
csak ennyit mond:


– Reménytelen…





Este szakadó eső, busz, villamos, még talpig bőrben is ráz a hideg… A
Körcsarnok előtt tömeg… nálunk pezsgő… bevinni nem lehet… kínálunk
boldog-boldogtalant… ismerkedünk… telefon… jönnék én is… nincs jegy…
Kislány mosolyog ránk:


– Van egy eladó…


– Akkor idevéle! S igyál, hisz rock ’n roll van bébi!!!! Te meg rohanj, mert idejegesedünk!!!





Bezúdulunk összefagyva. Hátulról a nyakamba borul régnemlátott Csabi dokim, már tegez, megjelenik a Magyar Rock Napja is…


– Szia, zöldszeműűűűű!!!


Csillognak a tekintetek, kavarog minden… a Körcsarnok dugig… hangolnak… majd elkezdődik…





– Bill a Király! Bill a Király! – üvölti egytorokból mindenki… s szól a
blues, az az istenverte blues… a Kőbánya blues… Radicsért a Zöld
csillag… Tunyó csónakja partot ér… és Joe, aki megölte az asszonyt, még
mindig Dél felé tart… s egymás kezét fogva elsuttogjuk azt a fohászt…
magyar zászló leng, s a Fradi-győzelemért előkerül a zöld-fehér is…
Hátulról löknek… hagyomány, hogyha sehol máshol, de mellettem valaki
mindig megőrül… védőn tartanak… A Tetovált lány mellé varrott karok
emelkednek a magasba… Nincs szünet, nincs levegő, de mindenki énekel…
mellettem már sírnak… s megremeg a Csarnok:


– Hülyeeee vagyooook!!!! – üvölti ezer torok…





A Hajtó még mindig hány a vértől… a Hatvan csapás könnyeket csal… itt a
színpad, Bill, ahol énekelhetsz… ahol meghallják a hangod… s ahol
értik, amit kimondasz… akik itt vannak, mind értik… érted jöttek… veled
énekelnek… veled ünnepelnek… akkor is énekelnek majd, amikor már nem
leszel, akkor is énekelünk, amikor már nem leszünk… hiszen itt vannak a
gyerekek, apjuk nyakában ülve zúgják veled együtt a bluest… egy a
szívünk, egy a dobbanásunk… érted jöttünk, hogy megnézzük a Cirkuszod,
hol nem látunk öreg bohócot, csak az Embert… s vége… pedig még csak
most kezdődött el… sírni kellene… de nincs idő… szóljon még a ráadás…
hisz messze még a hajnal… de vége… mára vége…





Kint szakadó eső, a villamos, s a metró is aluszik… gyalog indulunk
haza… Népliget… talán jön a busz… a szám már lila… a lábaim ciceregnek
a zizgellőben…


– Fázol? – aggódnak mellettem.


– Ez a rock ’n roll bébi!!! – nézek fel, s közben csattognak a fogaim.


Szent Imre tér… leszállva a buszról ismerős hát… a fiam rámnevet…


– Jó annak, aki mulatni volt – morogja közben, hiszen dolgozóból jön… két óra…





„Messze még a hajnal, három óra húúúúúsz!” – üvölti a telefonom. Kelés
van. A „kicsi” suliba megy… Félkómásan fogom a bögre kávém, még nem
látok… Manó csukott szemmel célozza be a kishelység ajtaját… kikóvályog
nagylányom… leül mellém a „mindigfeldőlős” háromlábúra… mesélni kezd…
kicsosszan fiam, majd verni kezdi a mellékajtót:


– Siess Manó!


– Hülye! – motyogja billegve Kitti.


– Fogd be a szád! – dörgi a teremtés „kiskoronája”.





Pörögnek megint… hónapok óta először együtt a család… hát ez a rááákkeeeendrooooll bééééjbiiiii!!!!… sírni kellene…


… s a kávéscsészémbe belepotyognak a könnyeim…


– Köszönöm Bill, köszönök mindent! Igen, Te vagy a Király!