… suta párbeszéd, s utána csend. Előveszem a dossziét.
Tudom, nem lehet megszokni az elmúlást, az elválást, teljesen mindegy,
hogy mikor jön, hogyan jön, hiszen a vége ugyanaz. Az elmúlt két évben
annyi találkozásom volt “Őfelségével”, néha annyira közel végezte
munkáját, hogy még a kaszája suhogásának szelét is éreztem. Borzongató,
és félelmetes tud lenni, ahogy egy csapással, röhögve vesz el mindent,
minden reményt, ami még a fájdalmakon túl is él ezekben az emberekben.
Egymás után jött értük, találomra?… vagy tudatosan válogatva ki a
következőt?
Volt, hogy hetente többször is ültem a patológián (kölcsönmunkásként),
kikapcsolt aggyal, és mégis, csinálnom kellett, szenvtelenül, mint “Őfelsége” szolgálójának, vagy inkább kisinasának, hiszen jól végzett
munkája után kellett eltakarítanom a szennyest, amit maga után hagyott.
Amikor eszembe jutnak, ahogy itt küzdöttek, nem “Őfelsége” arca jelenik
meg előttem, hanem az igazi, a lüktetően élő, bár elmúlt emlékek, a
nevetések, a beszélgetések, a biztatásuk, egymás iránt érzett
szeretetük, és most legszívesebben fityiszt mutatnék “Őfelségének”,
hogy legyőztem őt, mert számomra a munkája bevégezetlen maradt. (Dugd
fel a kaszádat jó mélyre magadnak!) Nem tud elvenni senkit tőlem, amíg
én nem akarom, amíg nem engedem el őket az emlékeimből.
Én minden nap csodákban élek, álmokban, tisztaságban, fájdalomban,
halálban. Velem és másokkal történnek. Az én saját “hitem” nem tudja
megrendíteni más/mások “hite”, vagy “hitetlensége”. Maximum fejet
hajtok előtte, mert tisztelem a gondolataikat, érzéseiket. De engem már
annyi fájdalom, és annyi csoda ért, hogy hiszek. Hiszek saját magamban,
és hiszek másokban… azokban az emberekben legfőképp, akik között
dolgozom, akik életük minden megélt pillanatát csodaként fogadják el…
akik tudják, hogy nemsokára vége, bár nem tudják, mikor jön is az a “vég”.
Köztük Álombácsié is. Álombácsi sokáig küzdött, mosolyogva, felemelt
fejjel, mindig azt mesélte, egyszer elindul, megvalósítja a Nagy Álmát.
Körbeutazza a Földet. Nem 80 nap alatt, hanem szépen, lassan,
ízlelgetve az utazás gyönyörűségeit. Amikor úgy érezte, itt az idő,
eladta a lakását, a kiskertjét, vettek egy pici garzont a feleségének,
aki mindenben támogatta életében, és elindultak. Minden “álomállomásról” küldött képeslapot, fényképeket, és leírta megélt
élményeit. Előttünk élte át a csodáját. Most elment. Tovább álmodik, a
szivárványon lépkedve. Büszke vagyok, hogy ismerhettem.
Indián bácsi… aki kisgyermekként elveszítette fél lábát… de vén
Verhovinájával járta az utakat, megosztotta velem a “csodaüzemanyag”
recipéjét… végigolvastuk az összes motorosújságot… közben kis
katonákat gyártott háziszalonnából, kenyérdarabkákból… s muszáj volt
enni… hosszú, ősz haját összefogva hordta… öreg, vén rocker… még
utoljára üzent… együtt sírtam Katinénivel, amikor átadta: – Vigyázz
magadra Kicsi, s jól őrizd a recipét…
Tibi bácsi… aki első pillanattól édesapámat idézte… kötött
mellényben… a tollát ugyanolyan bőrtokból vette elő, amikor a
papírokat kellett aláírnia… a frissen szedett paprika illata, amit az
asztalomra csempészett… a savanyúságé, amit ő csinált…
Gabi néni… visegrádi találkozások… örök nevetése… barangolás a
szűk utcákon… bemutatott a szomszédoknak… a hímzései – “Tudod, ha
majd nem leszek, úgy is leszek… csak rájuk néznek, és látnak majd
benne…”, s mikor utoljára találkoztunk, még odasúgta: “- Mondd meg
annak a fiúnak, soha nem talál még egy olyan Lelket, mint a Tiéd…”, s
fél óra múlva már a szivárvány tövétől integetett…
B. néni “mindigmegmutatott” horgolásai, Nagymaminéni sokrokolyás
szoknyája, a libamáj, amivel etetett, E. bácsi meséje a kertjéről, a
gyerekek, unokák, dédunokák
fényképei…arcok…hangok…mosolyok…annyian vagytok…voltatok…
Ismerek olyan emberkét is, aki még soha nem álmodott. Álmatlanságban
szenved, születése óta. Pár perceket alszik, az élete folyamatos
ébrenlétben telik. Tudja, hogy nem lesz hosszú életű e Világon, hiszen
31 évesen kb. most 60 évet élt át. A szervezete nem tud regenerálódni,
szétégeti önmagát. Soha nem álmodott. Az ő álma, hogy egyszer
álmodhasson. Megkérdezte tőlem, milyen az “álomlét”. Próbáltam
szavakba önteni. Csukott szemmel hallgatott, s utána csak ennyit
mondott:
– Már az is álom volt, hogy hallgathattam a meséd az álomról. Akkor csatázom még egy kicsit, hátha egyszer rámszakad a csoda.
“Álomharcos”-nak hívom. És őszintén kívánom neki, hogy egyszer megismerje az “álomlétet”.
Jártam vakok között. Ültem órákat közöttük. Megtanítottak látni,
belülről, úgy, ahogy ők “látnak”. Bekötötték a szemem, és jót nevettek,
amikor a hallották a “falhozkoccanásaimat”. Tőlük tudom, hogy milyen a “belsőlátás”, hogy minden emberben ott létezik, csak éppen nem tudnak
róla, vagy elsiklanak felette, vagy nem is érdekli őket. Én akartam!
Akartam tudni, hogy milyen! Most már használni is tudom. Ha behunyom a
szemem, az ujjaimmal látok. Az apró idegek kúsztatják el az agyamig a “képet”. Csodálatos dolog!
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy majd akkor fog nekem hinni, ha
elmagyarázom neki a Semmit, és a Végtelent. Ezt válaszoltam:
– Magyarázd el egy vaknak, milyen az, amikor a “tengerbecsobban a Nap”,
és milyen színekben szikráznak olyankor a vízcseppek, amikor az alja
érinti a horizontot. Magyarázd el egy süketnek, milyen a tenger
morgása, a vad csattanás, amikor a szikláknak zúdul haragjában, vagy
csak csendesen, lustán mossa az oldalukat. Mondd, akkor mi a Semmi? És
mi a Végtelen? Annyira fontos ez?
Nem tudok kimenni most fákat ütögetni, se üvölteni, pedig jobb lenne…
mert nem tudok sírni sem most. Még nem. Majd ha hazaérek, gyertyát
gyújtok, talán iszom egy stampedlival, talán akkor fogok tudni sírni.
Bár tudom, semmin nem segítek vele. Csak siratok valakit, aki már
elment. Nem nevetséges ez??
Keresztet rajzolok a dosszié jobb felső sarkába. Holnap eggyel többen fognak hiányozni a reggeli névsorolvasásnál…
2008. május 14.
Lyrian
