–
Mit is kérdezett kedves? Bocsánat, nem figyeltem. Azt szeretné tudni,
hogyan emelkedtem ki a szürkeségből? Véletlen volt, csupán véletlen –
mosolyodott el a díva kényelmesebb pózba fordulva. – Tudja aranyom,
mindenki azt hiszi „kifeküdtem” magamnak azt a szerepet, azt az igazi
nagyot, amivel a siker útjára léptem. Feküdte a rossz nyavalya! No,
persze akad, aki letérdel a szereposztónak, a rendező díványán is
hempereg, de ha ezen múlik a hírnév, akkor én még mindig csak
verebecske lennék. – Ráncos arca csak úgy hullámzott a nevetéstől.
– Somogyból kerültem fel a fővárosba, mondhatnám zöldfülű
parasztlányként. Amikor odavittek a színházhoz, csak néztem, néztem,
hogy én, akit annyit csúfoltak gömbölyded formám miatt, hogy is
lehettem a kiválasztott. A fehér arc volt akkortájt a divatos, az enyém
meg szép piros, ahogy megkapta a nap. Rögtön kiosztották rám az első
szerepem. Egy teljes hétig játszottam minden délelőtt és délután a
darab kulcsfiguráját. Most mondjam azt, hogy állótapssal? Nem mondom.
Ezt hagyja ki drága, nem kell leírnia, csak úgy megemlítettem. Egyik
este hatalmas zűrzavar kavargott a függönyök mögött. Rohangálás,
kiabálás, hallottam, hogy a másik darab, a főfődarab primadonnája
eltűnt. Mindenki őt kereste. Fejveszett kapkodás, rohangálás, amúgy meg
szidták mint a bokrot. Aztán kiderült, hogy az egyik világosítóval
látták kifelé menet a kapunál. A rendező csak állt, vakargatta a fejét,
simogatta gyér szakállát, aztán rám mutatott: – Akkor ő! – Én
köpni-nyelni nem tudtam a hatalmas megtiszteltetéstől. Hogy én??? Én
legyek abban a hatalmas darabban a „fő” és a „prima”, mint „donna”?
Teljesen megbénultam. – Nem kell smink! – harsogta a rendező. – Úgy jó,
ahogy van! Ne mázgáljátok össze! – És eljött a pillanat, az én
pillanatom. Úgy játszottam, mint még soha. Olyan átéléssel, olyan
pátosszal, ahogy csak tudtam. Mindent beleadtam… és megint állótaps!
Érti, kedves, érti? Én, a somogyi parasztlány ott, akkor, abban a
pillanatban értem be, akkor léptem a nagy színészet rögös útjára. Én,
aki egy hétig játszottam a Hófehérke és a hét törpe matiné-előadásain a
mérgezett almát, én, én, én lettem sikeres a Nemzeti Színház színpadán
aznap este, amikor a kígyó odanyújtott Évának.
– Na, most meg mit csinál?! Vegye le rólam a kezét!!! – sikított fel a
nagy díva, a kellékes pedig oda sem hallgatva hatalmasat harapott a
kiöregedett primadonna hátsó felébe.
Mit is kérdezett kedves? Bocsánat, nem figyeltem. Azt szeretné tudni,
hogyan emelkedtem ki a szürkeségből? Véletlen volt, csupán véletlen –
mosolyodott el a díva kényelmesebb pózba fordulva. – Tudja aranyom,
mindenki azt hiszi „kifeküdtem” magamnak azt a szerepet, azt az igazi
nagyot, amivel a siker útjára léptem. Feküdte a rossz nyavalya! No,
persze akad, aki letérdel a szereposztónak, a rendező díványán is
hempereg, de ha ezen múlik a hírnév, akkor én még mindig csak
verebecske lennék. – Ráncos arca csak úgy hullámzott a nevetéstől.
– Somogyból kerültem fel a fővárosba, mondhatnám zöldfülű
parasztlányként. Amikor odavittek a színházhoz, csak néztem, néztem,
hogy én, akit annyit csúfoltak gömbölyded formám miatt, hogy is
lehettem a kiválasztott. A fehér arc volt akkortájt a divatos, az enyém
meg szép piros, ahogy megkapta a nap. Rögtön kiosztották rám az első
szerepem. Egy teljes hétig játszottam minden délelőtt és délután a
darab kulcsfiguráját. Most mondjam azt, hogy állótapssal? Nem mondom.
Ezt hagyja ki drága, nem kell leírnia, csak úgy megemlítettem. Egyik
este hatalmas zűrzavar kavargott a függönyök mögött. Rohangálás,
kiabálás, hallottam, hogy a másik darab, a főfődarab primadonnája
eltűnt. Mindenki őt kereste. Fejveszett kapkodás, rohangálás, amúgy meg
szidták mint a bokrot. Aztán kiderült, hogy az egyik világosítóval
látták kifelé menet a kapunál. A rendező csak állt, vakargatta a fejét,
simogatta gyér szakállát, aztán rám mutatott: – Akkor ő! – Én
köpni-nyelni nem tudtam a hatalmas megtiszteltetéstől. Hogy én??? Én
legyek abban a hatalmas darabban a „fő” és a „prima”, mint „donna”?
Teljesen megbénultam. – Nem kell smink! – harsogta a rendező. – Úgy jó,
ahogy van! Ne mázgáljátok össze! – És eljött a pillanat, az én
pillanatom. Úgy játszottam, mint még soha. Olyan átéléssel, olyan
pátosszal, ahogy csak tudtam. Mindent beleadtam… és megint állótaps!
Érti, kedves, érti? Én, a somogyi parasztlány ott, akkor, abban a
pillanatban értem be, akkor léptem a nagy színészet rögös útjára. Én,
aki egy hétig játszottam a Hófehérke és a hét törpe matiné-előadásain a
mérgezett almát, én, én, én lettem sikeres a Nemzeti Színház színpadán
aznap este, amikor a kígyó odanyújtott Évának.
– Na, most meg mit csinál?! Vegye le rólam a kezét!!! – sikított fel a
nagy díva, a kellékes pedig oda sem hallgatva hatalmasat harapott a
kiöregedett primadonna hátsó felébe.
2009. szeptember 27.
Lyrian ©
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: