A legkisebb…
„Ma ugye hazahozod?” – „Igen.”
Itthon leszel, végre. Pedig nem volt olyan hosszú ez az idő… de
hiányzol. Hiányzik a pörgésed, hiányzik a csacsogásod… Ahogy ülsz a gép
előtt, színezed a királylányok ruháját, vagy a leghangosabbra tekerve
hallgatod a fülesből a zenét, kalimpálsz hozzá a lábaiddal, majd
felpattansz, s csontos kis feneked riszálva szalszázol, tűsarkút kérve…
két perc múlva már telitorokból üvöltöd, hogy rocker vagy, s bőrcuccért
rimánkodsz… utána pedig felsorolod az összes létező hülye kis állatot,
ami neked kell, s mikor a válaszra:
– Mondd, a „nem” szó melyik betűjét nem érted? – felvillog szemed, az a
hatalmas gesztenye, a kis villámokkal. Neked még picik azok a villámok,
de jajj annak, ki később megismeri majd a hatalmasokat. Minden nekem
odavetett szavad hiányzik… még az is, amikor csípőből tüzelve
válaszolsz a feltett kérdésekre, ezredszer húzva fel agyam, mert te
akkor sem, és akkor is, és csak a saját fejed után… mert ilyen vagy te…
olyan, mint én voltam… Dacos, akaratos, csupacsont kislány, aki mély
bölcseleteit megtartja magának, hogy hirtelen kitörve, s csak úgy,
odavetve elbámultatsz engem, s mindenkit…
Te vagy az, aki órákig tudod bámulni a tévé hülye meséit, hol öldököl
Pindurka-Pandúrka, s aki stikában olyanra vágta a haját, naponta csak
egy kicsit, nehogy észrevegyük, s furfangosan a kisasztal mögé dobtad a
lenyesett szálakat. Aztán egyszer félresikerült az a vágás, és sírva
hoztad markodban az összekapirgált lenyiszáltakat, a ragasztóval
együtt… hogy csináljuk vissza, te nem ilyenre akartad…
Te vagy, aki mindig, minden zríben benne vagy, türelmesen megvárva,
hogy az ellen támadjon először, persze közben jár a szád, az a
kétméteres, majd ütsz kicsi öklöddel, kiverve fogat, harapva kart,
megvédve önmagad, mert így tanítottalak, s a nagy sírásra előkerülő
tanárnak csak válladat megvonva válaszolod:
– Nem én kezdtem… egyébként is, így hamarabb kinő majd a másik foga!
– Anyuka, mit szól mindehhez?
Mit szólnék? Büszke vagyok rád… büszke, mint amikor kezembe vettem első
dolgozatod, amin egy árva betűt sem találtam, de lüktetett a
rajzaidtól, a körbekacskaringózó virágoktól, állatoktól… a jobb
sarokban pedig egy hatalmas egyes, és több sor nekem címezve az
osztályfőnöködtől, mely alá én is odaírtam azóta is sokat emlegetett
válaszomat:
„Tisztelt Tanárnő! Vesse rám nyugodtan azt a követ, de én örülök annak, hogy a lányom ennyire kreatív…”
Te vagy, akit „német” kislánynak nevel apád, de úgy pereg le rólad,
mint megszáradt homok a tenyérről, bár a bajor tájszólás ízes nyelvén
tudsz az őrületbe kergetni, mert tudod, nem értem, s nevetsz olyankor
úgy, ahogy csak te tudsz… és te vagy, aki a „Boldogasszony Anyánk”-at
meghallva felpattantál, s teljes mélymagasságodat kihúzva, némán
hallgattad végig… s nekem fogalmam sem volt, hogy ezt te ismered…
– Anya, ez a magyar himnusz, tudod, a mostani előtti… ilyenkor így kell
állni – mondtad, s nem értetted, miért is kezdtem dörzsölni szemem…
csak magyaráztál, kezeid ilyenkor meg sem állnak, mert gesztikulálsz,
ahogy én… minden szavad egy kézmozdulat kíséri…
Te vagy, mikor őseinkről néztünk filmet, s csak legyintettél hívásomra:
– Gyere, nézd meg, innen jöttünk…
– Tuuudoooom, volt az öreg Puszta, neki három fia, s két lánya… ezen
már túl vagyok anya… – és megint csak nevettél, majd mesélni kezdtél,
hogy mit tudsz még… majd megkönnyezted azt a mély hangon elmondott
mesét…
– Ezt te írtad, anya? Mert ha igen, akkor én büszke vagyok ám rád, és
majd elmondom ám az Evelinnek, hogy ő is meghallgassa, de ő
reménytelen… őt az ilyenek nem érdeklik… de te csak írjad anszi, mert
van aki érti…
Büszke vagyok rád, kislányom, ki két vérből választott egyet… nevetve…
s bár súlyát nem érzed még a szónak, de elindultál te is… egyedül…
pörögve-forogva, csacsogva, elszédülve, a magad tizenegy évével… ki ugyanúgy
tekergeted a hajad, naplódat írva, nyelved kidugva, mint régen én… s ma
végre hazajössz Manó… de addigra felszáradnak azok a könnyek, amiket
most nyeldesek, míg rólad írok…
Lyrian ©
