Egy kávé mellett...

Gondolkodtatok már el azon,
hogy egy-egy tárgy mennyire felejthetetlen lehet számotokra? Itt vannak
példának a Padok. Sok-sok pad, sok-sok felejthetetlen pillanat, melyek
hozzájuk kötődnek.



Régen azt olvastam, ha egy királylány belenéz a kútba, vizében meglátja a
múltját és a jövőjét. Én nem látok semmit, mintha egy követ dobtak
volna bele, csak zavaros hullámgyűrűk kavarognak előttem. Maradok inkább
a Boszik mágiájánál, gyertyát gyújtok, lángjában pedig felvillannak a
képek, szépen-sorjában.



Az első Padom, az első emlékem. Feneketlen-tó, kis ösvény, lihegve lehet
csak megközelíteni, de amikor leülsz és elnézel messze, látod a tavat, a
csillagokat. Ott kerestem első szerelmemmel a teljesen saját
csillagomat, töltöttünk órákat ölelkezve, véresre csókolva egymás
száját, elszakadhatatlanul, öröknek gondolva az érzést, a másodperceket.
Ha ma elmegyek a Pad előtt, látom magunkat, rámszakadnak az emlékek.
Istenem, de szép is volt még az öntudatlan-szerelem minden perce!!!



Pad a Körúton. Zöld festéke megkopott már, deszkája megrepedezett, talán
a sok vitától, ugyanezzel a fiúval, 2 évvel később. Vérre menő
összecsapások, köztük elkeseredetten mohó csókok, más érzésekkel, már
nem szerelemmel, csak vággyal telítve, talán ‘rendbejönminden’
léleksírással. Nem jött.



Duna-parti padok. Újabb találkozások partnerei egy teljes évig. A
‘rendbehozhatatlan’ folytatása, kétségbeesett próbálkozások,
‘talánmajdmost’ érzések, és még mindig együtt,
elszakíthatatlanul-örökre, szeretőként, barátként, testvérként. Az
érzelmek hullámoztak minden találkozásnál, minden ölelésnél, csak a
perceknek éltünk, kihasználtuk minden apró pillanatát.



Egy bizonyos Duna-parti pad. Fájó búcsúzás néma tanúja. Már egyedül
ültem ott, sóhajtva húztam le ujjamról évek óta hordott gyűrűmet,
néztem-forgattam, emlékeket kerestem-találtam, zokogva búcsúztam, később
óriási sóhajjal hajítottam be a vízbe, megszakítva mindent, ami addig
csak volt. Már nem akartam rendbetenni semmit, már nem akartam
‘néhaelővehető’ lenni. De az emlékek nem múltak el, csak egy tárgytól
szabadultam meg.



Teltek az évek, a padok némán várták, talán egyszer megint látnak
lángolást-égést. Én pedig elmentem mellettük, nem volt, akivel emléket
tettem volna rájuk, mások emlékei mellé.



Aztán megint talpraálltam, a Gellérthegyen pedig újabb szerelem
született, újabb Pad látta egy őrült lány és egy érett férfi
találkozását, síkítós, vad vágyait, hátrahajló nyakamon nyíló csókokat,
ujjaink siklását egymás testén, hallotta suttogott szívdobbanásainkat.
Elmondhatatlan érzések keltek életre azon a padon minden este. Úgy
gondoltam, az ember csak egyszer lehet életében kimondhatatlanul
szerelmes, s talán ez az a szerelem… tévedtem… s ott éltem ezt
végig, ezen a Padon. A Pad már nincs, a szerelem pedig oly hirtelen ért
véget, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle.



…És most pár szót az utolsó Padról. Minden hajnalban látom, ott megyek
el előtte, mielőtt buszra szállnék. Egy pillanatra megállok,
rácsodálkozom. Ott láttam meg először, találkoztunk először. Emlékszem,
egy könyvet olvasott, várt rám, 1 év után. Felnézett, a könyvet a padra
dobva felugrott, futottunk egymás felé, a nyakába ugrottam, szelesen
megpörgetett és amikor a szemébe néztem, elvesztem. Megtaláltam a
‘kutamat’, azt a ‘királylányosat’, melyben tisztán láttam magam, Őt, az
eljövendőt. Ennek is vége. De a Pad ott áll, vár rám, de nem merek
ráülni, mert tudom, előjön minden. Minden, ami Ő volt, minden, ami Én
voltam. És ott, hajnalban, addig a pár pillanatig újra látom Őt, csak
egy villanásra. Nem arra várok, hogy felnézzen, csak arra az első
pillanatra, nem kell hogy rohanjon, csak………. Majd fázósan
összehúzom a kabátomat, elindulok a megálló felé, közben bősz
mozdulattal letörlöm a ‘hidegrefogott’ könnyeimet.



Mennyi Pad vár még rám? Egyáltalán lesznek még Padok? Lesz még őrület,
villanás?



És a Padok csak várnak-várnak, évszakok múlnak el, de minden Pad örök
valaki számára. Nektek is vannak Padjaitok, hozzájuk fűződő emlékeitek?
Keressétek meg őket, ha úgy érzitek, sírjátok el addig visszatartott
könnyeiteket, de emlékezzetek! Úgy, ahogy ők emlékeznek rátok.

2006.02.20.

Lyrian ©

…ha lennének szárnyaim,
repülnék, leszállnék fákra-virágokra, csintalanul megpörgetném a lehulló
leveleket, aranyszínben fürdenék, jégvilágba hullnék. Látnám a világot,
az elképzelhetetlen magasságok mámorában lebegnék, két kézzel szórnám a
boldogságomat, a fájdalmamat. Elrugaszkodnék a felhőkig, ringatóznék
tenger vizének fodrában, játszanék delfinekkel, megpöckölném ámuldozó
emberek orrát, s nevetnék-nevetnék-nevetnék, míg szívem megszakadna.



…ha madár lennék, karodra szállnék, szememben meglátnád a fényt, a
sötétséget, tollaimat hullajtva röppennék tova, s te összeszedhetnéd,
eltehetnéd, talán egyszer rámtalálnál általuk emberi mívoltomban, de
akkor már másképp néznék rád, mást látnál a szememben. Csillagokat,
lángokat, szeretetet, szerelmet…. ha kezemet nyújtanám, tenyeremben a
szívemre találnál. Kellene ez Neked, vagy Nekem? Ó, dehogy is kell!



Nincsenek szárnyaim. Szárnyakat nem osztogatnak csak úgy, érdemtelenül.
Szárnyakat adhat a szeretet. Nem szeretnek. Adhat a szerelem. Nem
szeretnek. Miért? Kusza, csapongó gondolatok keringnek csak. Miért is
nem? Miért is nem kellek én senkinek?



Talán mert más vagyok. Szürke, hétköznapi emberek nem értenek,
kikerülnek, mint a pestisest, nem értik miért is keresgélek, miért élek.
Csak úgy vagyok, minden örömömmel, bánatommal – magamnak. Adhat
szárnyat a boldogság, de nem vagyok boldog.



Földhözragadtam, s hiába rugaszkodom el, visszahullok a sárba, az
önsajnálatba, a magányba…



Pedig szeretném, ha szeretnének, úgy, ahogy vagyok. ‘Nemmindennapiként’,
MÁS-ként, de hiába kapálódzom, csak süllyedek egyre mélyebbre.



Régen voltak szárnyaim. Nem is olyan régen… de tollaimat gonoszul
kitépték, visszakényszerítettek a földre, a szürke hétköznapok még
szürkébb sodrásába.



Emlékszem a repülésre. Még érzem a szél játékát a hajamon, az arcomon.
Bolondos csókokkal érintett meg, szellőujjai köré tekerte fürtjeimet,
szemembe fújt, ringató karjaiban éreztem a lebegés mámorát. Felkapott,
vitt, játszott velem. Majd kikacagott és továbbrebbent, tollaim
elsodorta, magával vitte. Szárnyaimat másnak adta, most vele repül, vele
él. Én pedig csak várok… várok… Talán megint lesznek szárnyaim, s
újra repülhetek a végtelen horizont felé…

2006. március 07.

Lyrian ©

…csak valahogy elkeveredtem mindenhol. A munkában, az életemben, a világegyetemben… jesszusom! lehet, hogy ez már a Mátrix???????

Eljött volna a depis-korszak? Még nem fejtettem meg. Még nem tudtam azonosítani az álmaimat a valósággal. Nem tudom magam hová illeszteni a sztorikba. Pedig biztos ott vagyok valahol, de erőm sincs arra, hogy gondolkodjam.

Legyek elhanyagolt kedves? Vagy csak az kezd egyre jobban tudatosodni, hogy elmentek a kölkök? Hiába mondogattam magamban, hogy igen, felnőttek, ez az élet rendje, akkor, amikor hirtelen eljött az a nap, amikor elkezdtek pakolni (még mindig nem fejezték be, és ez minden újabb alkalommal egy késhasítás oda bele, a lüktető ketyegő közepébe), és akkor vált valósággá az egész… és sokáig nem tudtam sírni, nagyon sokáig… Dovanda, te tudod a legjobban, mennyire sokáig… Köszönöm Neked, hogy meghallgattál azon az estén, s talán önkéntelenül adtam most vissza Neked valamit, hogy te is tudj sírni…

Amikor azt hiszed, hogy minden rendben van, megint beüt valami. Elbőgtem a kölköket, a “megnemszületettet” is, gondoltam, rendbe teszem a másik részét a létemnek. Berendezkedem a “most már valahogy élem a saját életem” című fejezetébe. Nem sikerül. Ehhez két ember kellene. Nincs két ember. Azaz mind a ketten hajtogatjuk a magunkét és nem jutunk dűlőre. 

A kutam is zavaros, hiába nézek bele. Csak a könnycseppek adnak néha monotónikus gyűrűket ki magukból, s csak a saját szavaim csengenek vissza a mélyéből.

“Mikor mondták utoljára, hogy “szeretlek”? “Mikor érezted a “csodamadárfészket”?

Hát valahogy így nem működöm most, pedig kellene.

…de kösz, jól vagyok… elmúlik ez is, mint a gyíkság… csak türelem kell hozzá és idő… az meg van bőven.

Csók csajok! 🙂

Holnap már jövök, egy csomó mesével tartozom Nektek. 🙂

Leesett az első hó. Azaz még
éppen elkezdett esegetni, mi pedig a jó meleg szobában bőszen bámultuk a
tévé egyik ismeretterjesztő csatornáját, ahol éppen
‘mégnemtudnimilyenkori’ sírokat tártak fel… és már kezdték a
kormeghatározást… (közben mi tippelgettünk), amikor sutty!, kép el, és
sűrű hóesés a képernyőn, pont úgy, mint kint… Kapcsolgathattunk
bármerre, ugyanaz a jelenség fogadott minket mindenhol… vártunk…
vártunk… hátha átmeneti a hiba… de nem! Felkaptam a telefont, és
elrebegtem a bejelentkező, nagyon udvarias hölgynek, hogy mi is a
bajom…



– Kikapcsolták a modemet?

– Ki. Semmi…

– Sokáig hagyták kikapcsolva?

– Sokáig. (Mihez képest lehet sokáig-nak nevezni 15 percet???)

– Akkor lehet, hogy a sűrű, és vastag hófelhők miatt nem jut el a jel az
antennáig. – Vastag???? És sűrű??? Hol itt a sűrű??? És ha ez sűrű,
akkor mi lesz egy nagyobb hószakadásnál??? Majd újabb kérdés:

– A tányér hol helyezkedik el? – Hmmm, most mondjam neki, hogy a 99
százaléka a mosogatóban???, de visszafogtam magam, mert én akkoris tudni
akartam, hogy a mosolygófejű régészpasi kezében tartott, késsel
meglékelt koponya hány éves…

– Az erkélykorláton.

– Akkor a legegyszerűbb megoldás, fognak egy nájlonzacskót, kimennek, és
rákötözik a fejre, mert lehet, hogy benedvesedett, és még várni kell
egy kicsit utána is, hogy kiszáradjon. Ha így sem sikerül, akkor hívjon
fel újra. Viszonthallásra!

– Boldog hóesést neked is! – sóhajtottam, majd töprengve ránéztem
páromra, aki az ágyon üldögélve várta, hogy elmondjam neki a
hallottakat.



– Azt mondták, a legegyszerűbb megoldás, ha bepelusozzuk az
antenna-fejet – vetettem oda neki nagyon lazán, és vártam a hatást, ami
azonnali, és leírhatatlan volt. Mérges is lettem egyből.

– Most mit nézel így? Ki kell menni az erkélyre, és kész. Másképp a
büdös életben nem fogjuk tudni, hány éves a ‘kapitány-koponya’…



Hiába próbáltam nagyon könnyed lenni, azért be kellett látnom a lelkem
mélyén, hogy valahol igaza volt, amikor elkezdett fennhangon – nem éppen
szép szavakkal -, imát mormolni az ég felé. A mi erkélyünk
megközelítése ugyanis nem éppen egyszerű dolog. A szoba maga is kicsi,
az erkélyajtót pedig elbarikádozza a 8 évvel ezelőtt, saját fejből
kipattant, és megvalósíttatott monstrum hevrencs. Faltól-falig
terpeszkedik, befelé pedig a szoba egyharmadát foglalja el. Egyébként
imádjuk, minden este más részében lehet aludni, és elférünk rajta bulik
záróaktusaként alvásilag tizenöten kényelmesen keresztben. Megmozdítani
szinte lehetetlenség, ugyanis az alsó részében többszáz könyv kapott
nyugvóhelyet, meg amúgyis dögnehéz, csupán a méreteinél fogva is.
Mindezt tetőzendő, pár nappal előtte, több órás kemény munka árán
sikerült az erkélyajtót olyan állapotba helyezni, hogy ne dőljön be
rajta a hideg. Az ágy, és a csukós részhez odaszuszakoltunk egy
kishokkendlit, előtte a férfiember nekidőlt, hogy jól záródjon.



– Próbáljuk meg egyszerűen kinyitni, és hátha kifér rajta
valamelyikünk…

– Azon a 10 centis nyiláson??? – nézett rám hitetlenkedve páromságom.

– Azon.



Hokkendlit eltávolítottuk, majd kirántottuk az ajtót. Elsőként párom
tett kísérletet a nyílás meghódítására, de combnál megakadt, majd
felsőtesttel próbálkozott, de csak a jobb keze lengedezett kifelé, mint a
fuldoklónak, aki utolsó erejével segítségért kapálódzik. Majd jöttem
én, megvető pillantásokkal bombázva a sikertelen kísérlet szenvedő
alanyát (‘picit’ lenyúzódott a bőr a karjáról, nem tudom, miért kellett
ezért sipákolni), kidugtam a lábam, majd a fenekem, de mellnél szorulás
következett. Ha lentről lát valaki, biztosan a Cápa film csócsászós
áldozatát vélte volna felfedezni a magasban. A kis nyíláson pedig
csodálatosan záporozott be a szobába a hó, engem körülvéve. Fenséges
látvány lehettem.



– Na, ebből ennyi pont elég volt! Gyerünk, szedjük szét az ágyat!

– Ezt nem mondod komolyan?!

– Most akarod látni, vagy nem? – Persze, hogy akartam. Bár alapidőjárat
szerint már régen végetért a koponyás-sztori… de utána jött egy
tudókás film az ókori Egyiptomról, hátha abból még látom, hogyan
halódott meg a fiatal fáraófi.



Én előlről húztam, párom hátulról, félig az ágy alatt rugdosta a
könyvekkel teli középső részt, majd a fejtámlás szörnyedéket a vállára
kapta, mint Atlasz a Földet, és könnyed mozdulattal megfordította.
(Hmmm, itt picit túlzásba estem a leírásban, de így elejét veszem a
valós adatok közlése utáni szemrehányásoknak!) S lőőőőőn… kitárult az
ajtó mindkét szárnya, miközben elsuttogtam a varázsszöveget:

– Szotyola fordulj ki!!! (Ezt az Aladdin című mesefilmben láttam, ott
bejött, de lehet rosszul emlékeztem a szövegre?)



A mi forgatókönyvünkbe azonban pont beleillett, én pedig rohantam a
zacsiért, meg a spagócáért, s átkelve a romladékos hevrencs-darabokon,
boldogan adtam párom kezébe, aki még mélyebbre töprengte az arcát. Az
erkély ugyanis francia-erkély. Szerintünk pont illik rá ez az elnevezés,
mert szopókázás, akinek ilyen kiállókája van. Egyszer, egy buli
alkalmával (még élt szegény kutyánk, Aramisz, ki jól megtermett
bernipásztorkutyuként üzemelt), jött hozzánk egy ‘szőr-algériás’ ifjú.
Első mondata az volt:

– A kutyát nem lehetne kizárni az erkélyre?

– Hogyan kéred? Lapjával, vagy előtte kicsit klopfoljuk ki?

Szegény egész este kerülgette a jószágot, aki csak szomorúan legyintett a
füleivel, hogy ím egy kétlábú, aki undorodik tőle, s nem lehet vele
játszadozni, ráfeküdni, agyonnyomni… és még a gazdi is hessegeti őt
elfele…



A bal oldalon helyezkedett el a tányér, hátlappal felénk. Addig fel sem
tűnt, hogy mekkora terjedelmes dög. A fejet nem is lehetett látni. Azt
sem, hogy mekkora hosszú izéke végén lengedezik, de szegény
ázott-fázott, muszáj a peluskáját ráhúzgálni…

– Add a zacsit! – dörmögött párom, majd csodálatos műkorcsolyázó állásba
helyezkedett (bal lábujjain pipiskedve, jobb lábát hátul magasra
emelve, egyik kezével a korlátba kapaszkodva, másikkal a zacskót
lóbálva, nyújtózva, mélyen kihajolva).

– 10-ből 15 pont!!! – tapsikoltam. Nem értettem, miért nem értékelte
lelkesedésem, mert visszamászott, és a kezében összemarkolt hóból (amit a
tányérból kapart össze) gondosan golyót formált, majd hozzámvágta.
Őrült hócsata vette kezdetét, ő az erkélyajtóból bombázott engem, és
Manót, aki közben a viháncolás hangjaira előkerült a szobájából, a
maradékot visszadobáltuk. Vizes lett minden… de nagyon jól
szórakoztunk…



– A zacsit rátetted? – visítottam egy cseles elugrás közben.

– Azt nem! – vágta hozzám a következő golyóbist. Ledermedtem. Mi itt
játszadozunk, a fáraófit pedig már régen kivakarták mindenhonnan, az
obeliszkekből, a történelemből, a tévé-műsorból…

– Na jó, akkor mooooost!!! De komolyan!!! Lássunk neki! Fogjuk meg, és
tedd rá!

– Pedig olyan jó buli volt – morogta, de újra felvette a zacskót, meg a
korcsolyázó-állást, és lengette, lengette, hátha ráakad a fejre. Közben
monológot zengett a negyedik emeletről kilógva:

– Bevették a várainkat, 150 évig éltek nálunk, erre bezzeg képesek
voltak. Egy nyomorult adó-fejet bezzeg nem tudtak beázásmentesre
gyártani… ha akkor tudtuk volna, leverjük őket azonnal, nem maradtak
volna annyi ideig… bezzeg a végvári vitézek, bezzeg az egri nők,
bezzeg Zrinyi…



Végül sikerült a zacsinak fennakadni, párom megdermedt, s görcsbeállt
tagjait normális állapotba visszahajtogatni, ajtót behajtani, ágyat
összerakni, hokkendlit visszahelyezni… és függöny be!



Lezuhantunk az ágyra, sípoló lélegzettel néztük a hóesést a képernyőn,
majd egyszercsak beugrott a kép!!! Csodálatos táj, szikrannó napsütés,
és ásnak… ásnak… és ott a koponya… és…

– Ha egyszer ismételték, ismétlik megint! – és a férfiú villámgyorsan
elkapcsolta egy másik adóra, ahol éppen focimeccs kezdődött.



Én pedig elkezdtem nyomogatni a gombokat, és amikor jelentkezett a
kedves, női hang, csak ennyit mondtam:

– Köszönöm szépen! Tényleg az volt a legegyszerűbb megoldás, amit Ön
ajánlott! Nálunk bevált, nyugodtan mondja másoknak is…

2007. november

Lyrian ©

Lyrian
©

– Nincs jegy, sajnálom.


– Tegnap még volt – sóhajtom.


– Nézd meg, nincs – fordítja felém a monitort.





Megveszem a másik koncertre a jegyeket, biztos ami biztos alapon. Ha
már erre nem jutunk el, legalább az legyen biztos, bár Tunyó már nem
lesz ott. Éjszaka, töprengés… Nincs az az Isten, hogy lemaradjunk…





Reggel telefonálások halmaza… nincs, nincs, nincs… A Körcsarnok
jegypénztárosa fáradt hangon közli, a pénztár nem nyit ki kezdés előtt,
mert nincs megmaradt jegy. Mosogatás… közben Agathára gondolok… és
bevillan egy kósza ötlet… rohanok a géphez, keresztülesek Kmínusz9-en,
aki felháborodva vinnyog… „eladó jegyek Deák Bill” verem bele a
Kugliba… semmi… akkor sem adom fel! ‘Ticket plííííííz’ – rimánkodom
magamban. Megnyitom a honlapot, vendégkönyv, utolsó bejegyzés, még
tegnap esti:


„Eladó két jegy a december 19-i Deák Bill Hatvan csapás koncertre.
Sajnos, mi nem tudunk elmenni…” Tegnapi, ez már úgyis elkelt, de
felkapom a telefont.


– Igen, még meg vannak, te vagy az első, aki telefonálsz…


Sírni kellene, de nincs rá idő… újabb telefonok… férfiember elindítása
a jegyért, miután örömüvöltését abbahagyva sietve elmagyarázom neki a
lelőhelyet… lányom, akivel három hónapja nem beszéltünk, s nem is
láttam, csak egyszer, mert éppen anya-lánya „haragbanvagyunk”, abból
kifolyólag, hogy saját feje után menetelve elköltözött (kire is ütött
ez a gyerek?), közli, megpróbálja elintézni, hogy ne dolgozzon, és
vigyáz Manóra…


– No para, Anszi!





Sírni kellene, de nincs idő… Jegy már van… Rohanás, mert kellenek még
jegyek, arra a másikra. Vigyorgó arccal mondom a nagy hírt az eladó
kislánynak… gratulál és csodálkozik… fogalma sincs, mennyit jelent
nekem ez…





Péntek reggel… fájdalom, kín, gyötrelem… Sietve kihívott, tüneményes,
és engem az utolsó ‘jajomig’ ismerő körzeti orvosunk tűpárnának
használva a fenekemet ígérteti meg, hogy fekszem, nem mozgok, nem
ugrálok, teljes ágynyugalom. Megígérem… keresztbetett ujjaimat meglátva
csak ennyit mond:


– Reménytelen…





Este szakadó eső, busz, villamos, még talpig bőrben is ráz a hideg… A
Körcsarnok előtt tömeg… nálunk pezsgő… bevinni nem lehet… kínálunk
boldog-boldogtalant… ismerkedünk… telefon… jönnék én is… nincs jegy…
Kislány mosolyog ránk:


– Van egy eladó…


– Akkor idevéle! S igyál, hisz rock ’n roll van bébi!!!! Te meg rohanj, mert idejegesedünk!!!





Bezúdulunk összefagyva. Hátulról a nyakamba borul régnemlátott Csabi dokim, már tegez, megjelenik a Magyar Rock Napja is…


– Szia, zöldszeműűűűű!!!


Csillognak a tekintetek, kavarog minden… a Körcsarnok dugig… hangolnak… majd elkezdődik…





– Bill a Király! Bill a Király! – üvölti egytorokból mindenki… s szól a
blues, az az istenverte blues… a Kőbánya blues… Radicsért a Zöld
csillag… Tunyó csónakja partot ér… és Joe, aki megölte az asszonyt, még
mindig Dél felé tart… s egymás kezét fogva elsuttogjuk azt a fohászt…
magyar zászló leng, s a Fradi-győzelemért előkerül a zöld-fehér is…
Hátulról löknek… hagyomány, hogyha sehol máshol, de mellettem valaki
mindig megőrül… védőn tartanak… A Tetovált lány mellé varrott karok
emelkednek a magasba… Nincs szünet, nincs levegő, de mindenki énekel…
mellettem már sírnak… s megremeg a Csarnok:


– Hülyeeee vagyooook!!!! – üvölti ezer torok…





A Hajtó még mindig hány a vértől… a Hatvan csapás könnyeket csal… itt a
színpad, Bill, ahol énekelhetsz… ahol meghallják a hangod… s ahol
értik, amit kimondasz… akik itt vannak, mind értik… érted jöttek… veled
énekelnek… veled ünnepelnek… akkor is énekelnek majd, amikor már nem
leszel, akkor is énekelünk, amikor már nem leszünk… hiszen itt vannak a
gyerekek, apjuk nyakában ülve zúgják veled együtt a bluest… egy a
szívünk, egy a dobbanásunk… érted jöttünk, hogy megnézzük a Cirkuszod,
hol nem látunk öreg bohócot, csak az Embert… s vége… pedig még csak
most kezdődött el… sírni kellene… de nincs idő… szóljon még a ráadás…
hisz messze még a hajnal… de vége… mára vége…





Kint szakadó eső, a villamos, s a metró is aluszik… gyalog indulunk
haza… Népliget… talán jön a busz… a szám már lila… a lábaim ciceregnek
a zizgellőben…


– Fázol? – aggódnak mellettem.


– Ez a rock ’n roll bébi!!! – nézek fel, s közben csattognak a fogaim.


Szent Imre tér… leszállva a buszról ismerős hát… a fiam rámnevet…


– Jó annak, aki mulatni volt – morogja közben, hiszen dolgozóból jön… két óra…





„Messze még a hajnal, három óra húúúúúsz!” – üvölti a telefonom. Kelés
van. A „kicsi” suliba megy… Félkómásan fogom a bögre kávém, még nem
látok… Manó csukott szemmel célozza be a kishelység ajtaját… kikóvályog
nagylányom… leül mellém a „mindigfeldőlős” háromlábúra… mesélni kezd…
kicsosszan fiam, majd verni kezdi a mellékajtót:


– Siess Manó!


– Hülye! – motyogja billegve Kitti.


– Fogd be a szád! – dörgi a teremtés „kiskoronája”.





Pörögnek megint… hónapok óta először együtt a család… hát ez a rááákkeeeendrooooll bééééjbiiiii!!!!… sírni kellene…


… s a kávéscsészémbe belepotyognak a könnyeim…


– Köszönöm Bill, köszönök mindent! Igen, Te vagy a Király!

… suta párbeszéd, s utána csend. Előveszem a dossziét.



Tudom, nem lehet megszokni az elmúlást, az elválást, teljesen mindegy,
hogy mikor jön, hogyan jön, hiszen a vége ugyanaz. Az elmúlt két évben
annyi találkozásom volt “Őfelségével”, néha annyira közel végezte
munkáját, hogy még a kaszája suhogásának szelét is éreztem. Borzongató,
és félelmetes tud lenni, ahogy egy csapással, röhögve vesz el mindent,
minden reményt, ami még a fájdalmakon túl is él ezekben az emberekben.
Egymás után jött értük, találomra?… vagy tudatosan válogatva ki a
következőt?



Volt, hogy hetente többször is ültem a patológián (kölcsönmunkásként),
kikapcsolt aggyal, és mégis, csinálnom kellett, szenvtelenül, mint “Őfelsége” szolgálójának, vagy inkább kisinasának, hiszen jól végzett
munkája után kellett eltakarítanom a szennyest, amit maga után hagyott.



Amikor eszembe jutnak, ahogy itt küzdöttek, nem “Őfelsége” arca jelenik
meg előttem, hanem az igazi, a lüktetően élő, bár elmúlt emlékek, a
nevetések, a beszélgetések, a biztatásuk, egymás iránt érzett
szeretetük, és most legszívesebben fityiszt mutatnék “Őfelségének”,
hogy legyőztem őt, mert számomra a munkája bevégezetlen maradt. (Dugd
fel a kaszádat jó mélyre magadnak!) Nem tud elvenni senkit tőlem, amíg
én nem akarom, amíg nem engedem el őket az emlékeimből.



Én minden nap csodákban élek, álmokban, tisztaságban, fájdalomban,
halálban. Velem és másokkal történnek. Az én saját “hitem” nem tudja
megrendíteni más/mások “hite”, vagy “hitetlensége”. Maximum fejet
hajtok előtte, mert tisztelem a gondolataikat, érzéseiket. De engem már
annyi fájdalom, és annyi csoda ért, hogy hiszek. Hiszek saját magamban,
és hiszek másokban… azokban az emberekben legfőképp, akik között
dolgozom, akik életük minden megélt pillanatát csodaként fogadják el…
akik tudják, hogy nemsokára vége, bár nem tudják, mikor jön is az a “vég”.



Köztük Álombácsié is. Álombácsi sokáig küzdött, mosolyogva, felemelt
fejjel, mindig azt mesélte, egyszer elindul, megvalósítja a Nagy Álmát.
Körbeutazza a Földet. Nem 80 nap alatt, hanem szépen, lassan,
ízlelgetve az utazás gyönyörűségeit. Amikor úgy érezte, itt az idő,
eladta a lakását, a kiskertjét, vettek egy pici garzont a feleségének,
aki mindenben támogatta életében, és elindultak. Minden “álomállomásról” küldött képeslapot, fényképeket, és leírta megélt
élményeit. Előttünk élte át a csodáját. Most elment. Tovább álmodik, a
szivárványon lépkedve. Büszke vagyok, hogy ismerhettem.



Indián bácsi… aki kisgyermekként elveszítette fél lábát… de vén
Verhovinájával járta az utakat, megosztotta velem a “csodaüzemanyag”
recipéjét… végigolvastuk az összes motorosújságot… közben kis
katonákat gyártott háziszalonnából, kenyérdarabkákból… s muszáj volt
enni… hosszú, ősz haját összefogva hordta… öreg, vén rocker… még
utoljára üzent… együtt sírtam Katinénivel, amikor átadta: – Vigyázz
magadra Kicsi, s jól őrizd a recipét…



Tibi bácsi… aki első pillanattól édesapámat idézte… kötött
mellényben… a tollát ugyanolyan bőrtokból vette elő, amikor a
papírokat kellett aláírnia… a frissen szedett paprika illata, amit az
asztalomra csempészett… a savanyúságé, amit ő csinált…



Gabi néni… visegrádi találkozások… örök nevetése… barangolás a
szűk utcákon… bemutatott a szomszédoknak… a hímzései – “Tudod, ha
majd nem leszek, úgy is leszek… csak rájuk néznek, és látnak majd
benne…”, s mikor utoljára találkoztunk, még odasúgta: “- Mondd meg
annak a fiúnak, soha nem talál még egy olyan Lelket, mint a Tiéd…”, s
fél óra múlva már a szivárvány tövétől integetett…



B. néni “mindigmegmutatott” horgolásai, Nagymaminéni sokrokolyás
szoknyája, a libamáj, amivel etetett, E. bácsi meséje a kertjéről, a
gyerekek, unokák, dédunokák
fényképei…arcok…hangok…mosolyok…annyian vagytok…voltatok…



Ismerek olyan emberkét is, aki még soha nem álmodott. Álmatlanságban
szenved, születése óta. Pár perceket alszik, az élete folyamatos
ébrenlétben telik. Tudja, hogy nem lesz hosszú életű e Világon, hiszen
31 évesen kb. most 60 évet élt át. A szervezete nem tud regenerálódni,
szétégeti önmagát. Soha nem álmodott. Az ő álma, hogy egyszer
álmodhasson. Megkérdezte tőlem, milyen az “álomlét”. Próbáltam
szavakba önteni. Csukott szemmel hallgatott, s utána csak ennyit
mondott:

– Már az is álom volt, hogy hallgathattam a meséd az álomról. Akkor csatázom még egy kicsit, hátha egyszer rámszakad a csoda.

“Álomharcos”-nak hívom. És őszintén kívánom neki, hogy egyszer megismerje az “álomlétet”.



Jártam vakok között. Ültem órákat közöttük. Megtanítottak látni,
belülről, úgy, ahogy ők “látnak”. Bekötötték a szemem, és jót nevettek,
amikor a hallották a “falhozkoccanásaimat”. Tőlük tudom, hogy milyen a “belsőlátás”, hogy minden emberben ott létezik, csak éppen nem tudnak
róla, vagy elsiklanak felette, vagy nem is érdekli őket. Én akartam!
Akartam tudni, hogy milyen! Most már használni is tudom. Ha behunyom a
szemem, az ujjaimmal látok. Az apró idegek kúsztatják el az agyamig a “képet”. Csodálatos dolog!



Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy majd akkor fog nekem hinni, ha
elmagyarázom neki a Semmit, és a Végtelent. Ezt válaszoltam:

– Magyarázd el egy vaknak, milyen az, amikor a “tengerbecsobban a Nap”,
és milyen színekben szikráznak olyankor a vízcseppek, amikor az alja
érinti a horizontot. Magyarázd el egy süketnek, milyen a tenger
morgása, a vad csattanás, amikor a szikláknak zúdul haragjában, vagy
csak csendesen, lustán mossa az oldalukat. Mondd, akkor mi a Semmi? És
mi a Végtelen? Annyira fontos ez?



Nem tudok kimenni most fákat ütögetni, se üvölteni, pedig jobb lenne…
mert nem tudok sírni sem most. Még nem. Majd ha hazaérek, gyertyát
gyújtok, talán iszom egy stampedlival, talán akkor fogok tudni sírni.
Bár tudom, semmin nem segítek vele. Csak siratok valakit, aki már
elment. Nem nevetséges ez??



Keresztet rajzolok a dosszié jobb felső sarkába. Holnap eggyel többen fognak hiányozni a reggeli névsorolvasásnál…