A Boszorkány és a Farkas legendája…
Dúdoljunk csendben, halkan… mert néha kell… úgy együtt, egymás vállára borulva… Előttem egy pohár vörösbor, te pedig a Reb Yartchev ízét zamatolod… Könnyek? Azok már nincsenek… csak dúdoljuk a dallamot halkan… megnyugtatóan… s hallgatjuk a tenger monoton mormolását…
– Mire jó a gyenge női szív? – kérded hirtelen? – Miért nem játszol a lelkeddel? Azzal a kőkemény lelkeddel, Kedves?
– Kőkemény? Tesó, nem kőkemény. A férfiaké, azoké talán igen.. de az enyém… fájó… lüktető…
– Akkor figyelj csak…
– Kőkemény? Tesó, nem kőkemény. A férfiaké, azoké talán igen.. de az enyém… fájó… lüktető…
– Akkor figyelj csak…
Kinyújtod kezed, széttárod tenyered, s hirtelen zizzenve felvillan, mint egy hologram… felível… lüktet… szikrázik… ott, az a Valami…
– Csináld Te is, Kedves!
– Csináld Te is, Kedves!
Nevetve nézlek, a bort már érzem, felfelé szállt, s megrázom a fejem… de olyan komolyan mondod, annyira meggyőző a tekinteted, hogy megteszem… majd kitágult pupillával nézem az én “Valami”-met, ami a tenyeremben táncol.
– Látod, semmiben nem különbözik a kettő. Tele van a tiéd is, s az enyém is forradásokkal, ostorcsapások nyomaival, nézd, ott még van egy kis pókháló is – vigyorodsz el -, s ott, ott bizony még frissek a sebek, egyik-másik gennyedzik…
– Kéred a Felejtés Selyemkendőjét, Tesó?
– Miért? Te használod? Ugye, hogy nem… Nekem sem kell… nem akarok felejteni… majd beforr magától, kérgessé válik a teteje… s lesznek még újabbak is, ezért kell megkeményítened… hogy tovább tudj élni, s játszani…
– Kovácsoljunk páncélt! Tesó! Az kell nekünk! Elő az üllőt, a kalapácsot, a fémet… borítsuk be kőkemény acéllal! – kiáltom a bortól mámorosan…
S dúdolva, halkan, csendben… más-más dallamot zümmögve nekilátunk… a dallam pedig mesévé válik… minden kalapácsütés újabb szót illeszt hozzá…
Egyszer, nagyon régen, az idők kezdetekor élt egy fiatal lány. Hitte az életet, a szerelmet, a boldogságot. Táncolva járta a világot, kezét nyújtotta annak, ki segítségét kérte… szívét nyújtotta annak, ki érzéseit kérte…, s adta tisztán, önzetlenül, magának semmit meg nem tartva… Gyermekeket szült, s azt hitte, minden csodálatos, tiszta, és így a rendjén való. Majd szerelme elhagyta, gyermekei felnőttek, az évek pedig szaladtak, repültek, de ő semmit nem változott. Ugyanúgy dalolt, mosollyal az arcán… S megjelentek az emberek, ujjal mutogattak rá azok, kiknek addig segített. “Boszorkány! Csak az lehet! Máglyára vele!” – üvöltötték… s ő elfutott… Erdők mélyén, időtlen időkig kóborolt, bújva az emberektől, s már nem hitt a szeretet erejében…
– Igyál Kedves! Szomjas lehetsz már! Nézd, mennyit haladtunk a munkában…
– Igen, már szinte kész… de hallod? Tesó! Hallod? Mintha máshol is kovácsolnának… hallom az acél pengését, dörömböl a fejemben az ütések hangja… nem csak mi vagyunk egyedül, akik…
– Persze, mások is… nem csak mi szeretnénk páncélt a lelkünkre… – s mocskos kézfejeddel letörlöd csurgó könnyem, szétmaszatolod az arcomon… majd halkan belekezdesz…
Egyszer, nagyon régen, az idők kezdetekor, született egy farkaskölyök… a legkisebb… s mégis, a legéletrevalóbb. Testvérei kirekesztették, falkája kitagadta… s ő elindult a saját útján… Világtalan világokban kóborolt, szakadék szélén táncolt, míg rátalált egy újabb falkára… vezérré vált, hatalmas farkassá, ereje teljében vezette őket harcba, élelemért, területért, nőstényekért… majd jött egy fiatal farkas, s legyőzettetett… újra egyedül maradt… éhségtől megvadulva futott, került minden élőlényt, bundája megkopott, hófehérré vált… s már nem hitt saját erejében…
…elhallgatsz… a két páncél ott ragyog előttünk, majd parányi vésőt adsz kezembe…
– Már csak a jel hiányzik… tudod… a jel…
…gondolkodás nélkül vésem bele az enyémbe, majd te a tiédbe a “jelet”, azt a bizonyos jelet… egy pentákulumot, és egy farkasfejet…
– Ha felvesszük, minden megváltozik… tudod?
– Tudom, Tesó… Megváltozunk… vérszívók leszünk a vérszívók között, kik úgy lökjük áldozatainkat oda másoknak, hogy utolsó sóhajukat már ők szívják ki, a mocskos munkát végezzék el helyettünk… olyanok leszünk, akik soha nem akartunk lenni, olyanok, mint azok, akik ilyenné tettek minket… ringyó leszek, szétteszem lábam minden arrahaladónak, s te tiszta, szűzi lányokkal töltöd majd kedved… részegen támolygunk minden este, talán soha nem józanodunk ki, vicsorgó szájjal röhögünk mindenen, és mindenkin, akiben még van érzés, szeretet, még hiszik a csodákat… kik álmodva álmodják a szépséget… mint mi egykoron… Kiábrándult, eldobott lelküket sáros lábbal tapossuk, s kielégülve nézzük szenvedésüket… Mondd Tesó, Te ezt akarod??? – szakad ki belőlem.
Nézzük egymást… csak nézzük egymást…
…s dúdolva halkan, csendben, messzire tekintünk… oda, legbelülre… a lelkünk mélyére… s elkezdünk újra hinni… hinni abban, hogy egyszer lezuhan értünk is egy angyal, értünk, kik felzuhantunk a Pokolból…
A páncélokra rá sem nézve elindulunk… s a tengerparti puha homokban egymás mellett kirajzolódik egy kecses, női lábnyom, mellette farkasmancsok lenyomata…
…a boszorkány, és a farkas lelke összeért…
2008. február 20.
Lyrian ©
Széljegyzet: Amikor ezt írtam Tesómnak, Farkasomnak, Mesteremnek… Molnár Péter író-költő-életművész-stb.-nek, még nem találkoztunk…
A videó a születésnapjára készült, ehhez az íráshoz…
Farmon élni jajjjjdejóóóó, meg az egyebek…
Farm-jelentés:
4.00. – Felébredés, felkelés, kávé elkészítése, kikóválygás a meleg konyhába, tegnapi eredmények és mai teendők meghallgatása Rügyecske öltözködése közben, útnak indítása, laptop beindítása, azaz kimentem a farmra (és még mindig nincs tehenüüüünk!!!! – ez úgy külön megjegyzés amcsinak, aki szerint a virtuális gazdálkodás nem egyenlő a hajnali 4 órai keléssel.)
4.30. – A tikok, nyulak, kecskék ganézása, etetése, itatása, tápkeverés, almaszedés (pipa)
4.35. – Diófa ültetése, majd a vadiúj kacsaólnak helykeresés (a földdarabból eltűntettem egy picinykét, máshogy nem ment – pipa)
4.40. – A teljes állatállomány terepre helyezése és egy helyre gyűjtése (nézzen már ki pofásan ez a rohadék farm! Rügyecske ugyanis teljesen szerteszana szétszórta szegény állatokat mindenfelé!) Ezen ténykedés közben a termőföld teljes átvariálása. (pipa)
4.55. – Éttermi-szállításos project elindítása (ha megcsinálom, lesz favágótönkünk, meg szilvafánk is, kész főnyeremény, így több gondom lesz, amíg Rügyecske hazaér) Tehát gyors kukoricavetés. (pipa)
5.00. – A borzadályos (nyert – nem vett!) Buddha-szobor eldugása a farm teljesen beláthatatlan részébe, a fák közé (pipa)
Jó hír: ma déltől egészen péntek délig minden született dögért dupla tapasztalati pont jár. Lehet, hogy szétosztok a hím egyedeknek Viagrát, a nőegyedeknek pedig gyorsszüléses tablettákat. Az is eszembe jutott, hogy valami termékenységi szobrot kellene felállítani és áldozni. A megvalósításon még gondolkodom. (Vagy tegyem oda a Buddhát??? – odatettem!)
Jelenlegi szinthelyezés: mezei egér!!!! (Hol vagyunk még a „bogyóbárótól”!)
Megjegyzés: dolgoznom is kellene a mellékesen, mert a büdös életben nem lesz meg a főtávdíj kifizetése (nem pipa, csak énpipa, de nagyon!)
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY!
1. Aki a mosódióval hadakozik (barnul, sárgul, nem mos rendesen) nézzen be ide!
A videót fölösleges megnézni, az egzotikus zenén és a bemutatót készítő csaj hastáncán kívül nem sokat látunk! Talán jobb lett volna egy pasit betenni vonaglani, hiszen ez egy nőknek készült videó akar lenni. A mosódióról viszont vajh’mi keveset tudunk meg.
2. Himalája só
A mellékelt képen is látható, hogy a himalája kősó milyen állapotú is tud lenni (az enyim pont ilyen szív alakú), ha az általam lentebb leírt módon óhajtjuk használni. A himalája só szemcsés változatának felhasználása fürdősóként a következő (megcsináltam, tényleg nagyon jó):
http://www.naturagyogynoveny.shp.hu/hpc/web.php?a=naturagyogynoveny&o=1133203583
(remélem, ha rákattintotok a linkre, tényleg odajuttok! vagy másoljátok be a böngészőbe!)
Találhatunk itt még nagyon sok jó kis tanácsot a használatáról. Érdemes átböngészni az oldalt. Ne zavarjon meg senkit, hogy Indus sónak nevezik, ez bezony a Himalája só.
– . –
Most így hirtelen nem jut más az eszembe, amit közleményezhetnék még. Jöjjön tehát egy kis irományocska, csak úgy a kávé mellé, pihentetőnek. (Megjegyzem, az írás keletkezése óta sem javult a v’iszonyom a vasalóval.)
Tortúra
Sálálááá… gyűlölök vasalniiiii!!! Utálok!!! Ilyenkor eszembe jut Agatha Christie, aki mosogatni utált. Akkor kanyarodtak az eszébe a legjobb gyilkolászási módok, ilyenkor születtek a legjobb könyvei. Én meg írok egyet… levezetésképpen.
Most fejeztem be. Nézegetem. Mintha nem is két órát piszkálgattam volna a ruhát a vasalóval. ”A mosónők korán halnak…” – jut eszembe az idézet. A vasalónők nem. Életben tartja őket a gyűlölet. És hogyan lehet ezt szeretni? Más kettőt kapar a vasalóval, én meg elől cukkolom, hátul gyűrődik, hátul cukkolom, elől gyűrődik. Kész kínszenvedés! Ráadásul fehér a ruha, azaz fehér… kicsit szőrös… kicsit nagyon. Itt mindenhol szőr van. A kutyától. Jut bőségesen az egész lakásba. Még a frissen kinyitott tejfelesbigréből is farkasszemet néz rám. Bekúszott… beindázott… valahogy… nem jöttem még rá a titokra. Hiába sepergettem le a pólómról, mielőtt nekikezdtem volna a tortúrának, minden vasalóvonásra újra rákerültek.
A vasaló egy szuperszörny! Nehéz, benne desztillált vízzel, mert vigyázni kell rá. Minek? Csapvizet neki! Szenvedjen ő is! Úgy elhajítom, de úgy… Különben is, nem elég, ha a ruhát bőségesen hulló könnyeimmel locsolom be?! Vagy a véres verítékemmel? És ne mondja nekem senkise, hogy imád vasalni, a kis fodros-bodros ruhácskákat órákig simogatni ezzel az Iszonyattal! Inkább hatszor végignyalom a lakást, kiszidolozom a kilincseket, az összes ezüstneműt (másnál, nekem nincs, de bevállalom), virágokkal hintem tele a bejárati ajtó előtti szőnyeget… mindent, csak ezt ne! Egyébként meg minek vasalni? Holnapra, mire beérek dolgozni, úgyis összegyűrődik. Mintha Fidel szájából rángattam volna elő. Sehol nem fogom rajtuk látni szenvedésem gyümölcsét. De nem dobálom az Iszonyt, nem az enyém.
Az enyém otthon pihen. Sűrűn nem kerül a kezembe. Vigyázok rá! Most kaptam. Karácsonyra. Pedig mindenkinek elregéltem, ha valaki ilyen ajándékkal zaklat, a legkevesebb, hogy forró állapotban fogom telefonkagylóként a fél füléhez nyomni. Vagy mind a kettőhöz… váltogatva. Andris büszkén adta gyönyörűen becsomagolva a kezembe, de szemében láttam azt a huncut villogást, hogy „mooost, most fog kiakadni jóanyám… már nyitja…”, keze közben az ajtó kilincsén, villámgyors futásra készen rugózott lábaival, de én csak gyilkos, megvető pillantást vetettem rá. Szememből villámok cikáztak.
Kezemben tartottam a KisIszony-t. Ő nem nehéz, nem érdekli, milyen vizet öntögetek bele, a sima vizet is prímán köpködi kifelé, sohaelnemtalálva a vasalt felületet, de bőven juttatva a szélrózsa minden irányába a forró spriccből. Szerintem ő is utál vasalni… vasaló létére. Nem is nagyon erőlteti meg magát, hogy vasalt ruhát csináljon. Amikor leteszem, maga alá pisil. Vagy a ruhára. Mert ott szoktam felejteni. Néha. Amikor telefonálok, kiszaladok inni, emileket nézegetni, zeneszámot válogatni… szóval sűrűn. Ilyenkor nem égeti meg a ruhát, még erre is lusta. Belopta magát azóta a szívembe. Ő megért engem, ő is macerának tartja a hercehurcát. Nem is nagyon zavarom a lustálkodásban. Amikor mégis dolgoznia kell, előtte elnézést kérek, hogy álmából fölriasztottam. Hallom is, ahogyan sóhajt, amikor visszateszem a helyére. Mélyet, aztán elégedetten, brummogva visszaalszik.
Elfáradtam. NagyIszony teljesen kivette belőlem az erőt. Kiszíííívtaaaa!!!! Elmélázva gondolok a Kicsire. Hiányzik. Hogy én mekkora hülye vagyok!!!!!
2007. január
Most fejeztem be. Nézegetem. Mintha nem is két órát piszkálgattam volna a ruhát a vasalóval. ”A mosónők korán halnak…” – jut eszembe az idézet. A vasalónők nem. Életben tartja őket a gyűlölet. És hogyan lehet ezt szeretni? Más kettőt kapar a vasalóval, én meg elől cukkolom, hátul gyűrődik, hátul cukkolom, elől gyűrődik. Kész kínszenvedés! Ráadásul fehér a ruha, azaz fehér… kicsit szőrös… kicsit nagyon. Itt mindenhol szőr van. A kutyától. Jut bőségesen az egész lakásba. Még a frissen kinyitott tejfelesbigréből is farkasszemet néz rám. Bekúszott… beindázott… valahogy… nem jöttem még rá a titokra. Hiába sepergettem le a pólómról, mielőtt nekikezdtem volna a tortúrának, minden vasalóvonásra újra rákerültek.
A vasaló egy szuperszörny! Nehéz, benne desztillált vízzel, mert vigyázni kell rá. Minek? Csapvizet neki! Szenvedjen ő is! Úgy elhajítom, de úgy… Különben is, nem elég, ha a ruhát bőségesen hulló könnyeimmel locsolom be?! Vagy a véres verítékemmel? És ne mondja nekem senkise, hogy imád vasalni, a kis fodros-bodros ruhácskákat órákig simogatni ezzel az Iszonyattal! Inkább hatszor végignyalom a lakást, kiszidolozom a kilincseket, az összes ezüstneműt (másnál, nekem nincs, de bevállalom), virágokkal hintem tele a bejárati ajtó előtti szőnyeget… mindent, csak ezt ne! Egyébként meg minek vasalni? Holnapra, mire beérek dolgozni, úgyis összegyűrődik. Mintha Fidel szájából rángattam volna elő. Sehol nem fogom rajtuk látni szenvedésem gyümölcsét. De nem dobálom az Iszonyt, nem az enyém.
Az enyém otthon pihen. Sűrűn nem kerül a kezembe. Vigyázok rá! Most kaptam. Karácsonyra. Pedig mindenkinek elregéltem, ha valaki ilyen ajándékkal zaklat, a legkevesebb, hogy forró állapotban fogom telefonkagylóként a fél füléhez nyomni. Vagy mind a kettőhöz… váltogatva. Andris büszkén adta gyönyörűen becsomagolva a kezembe, de szemében láttam azt a huncut villogást, hogy „mooost, most fog kiakadni jóanyám… már nyitja…”, keze közben az ajtó kilincsén, villámgyors futásra készen rugózott lábaival, de én csak gyilkos, megvető pillantást vetettem rá. Szememből villámok cikáztak.
Kezemben tartottam a KisIszony-t. Ő nem nehéz, nem érdekli, milyen vizet öntögetek bele, a sima vizet is prímán köpködi kifelé, sohaelnemtalálva a vasalt felületet, de bőven juttatva a szélrózsa minden irányába a forró spriccből. Szerintem ő is utál vasalni… vasaló létére. Nem is nagyon erőlteti meg magát, hogy vasalt ruhát csináljon. Amikor leteszem, maga alá pisil. Vagy a ruhára. Mert ott szoktam felejteni. Néha. Amikor telefonálok, kiszaladok inni, emileket nézegetni, zeneszámot válogatni… szóval sűrűn. Ilyenkor nem égeti meg a ruhát, még erre is lusta. Belopta magát azóta a szívembe. Ő megért engem, ő is macerának tartja a hercehurcát. Nem is nagyon zavarom a lustálkodásban. Amikor mégis dolgoznia kell, előtte elnézést kérek, hogy álmából fölriasztottam. Hallom is, ahogyan sóhajt, amikor visszateszem a helyére. Mélyet, aztán elégedetten, brummogva visszaalszik.
Elfáradtam. NagyIszony teljesen kivette belőlem az erőt. Kiszíííívtaaaa!!!! Elmélázva gondolok a Kicsire. Hiányzik. Hogy én mekkora hülye vagyok!!!!!
2007. január
Lyrian
Széljegyzet:
…és most kreálok egy újabb bigre kávét és megyek mellékesezni!!! Szép napot mindenkinek!
A tegnap elmaradt kávék helyett…
Amcsi, bocsi, de bizony tényleg elmaradt a kávé. Reggel is, este is.
– Ez a cipő nagyon szarul néz ki most! – állt tanácstalanul, lefelé nézegetve a topánkákra.
Egyből felkaptam a fejemet:
– És a bakancsod?
– Te tetted el!
Újabb felkelés, bakancs előhalászása a cipőskissszekrényből (hol is lehetett volna másutt?), majd a „Zuram” csókdosás után elindult dolgozni. Én pedig már nem tudtam visszaaludni, nekiültem tehát a kis „mellékesemnek”. Három takaró alatt. Az erkélyajtót ugyanis rázta az „enyhe” májusi zefír és dőlt be a hideg, csukott állapotban is. Pedig még a kishokkendlit is visszatettem, nehogy kivágja az ajtószárnyakat. Fél óra didergős szenvedés után kiköltöztem a konyhába, begyújtottam a gázsütőt és emberileg elviselhető időt kreáltam. (Most is itt ülök a sarokrészen, ami bár kényelmetlen, de legalább nem fázom.)
Hatkor beszóltam Manónak, ébresztőt csapva. Nála is alap a reggeli fél órás kóválygás. Egyébként nem látom most két és fél hétig, mert az apjánál lesz. Ez egy kis magyarázatra szorul, de az már másik történet, most nem mennék bele részletesen. A felébredéshez kapott egy hatalmas palacsintát, somlói galussal töltve, csokisnyaflattyal leöntve, a tetején hatalmas tejszínhabbal. Felébredni nem ébredt fel, félig csukott szemmel, ülve imbolyogva lapátolta magába. Fél nyolckor elindult, csak reméltem, hogy még időben befújja a szél az iskolakapun.
Alig negyedóra telt el, a második korty kávémat nyeldestem, amikor villogott az msn.
– Na, nőnek a répák???
Bambán bámultam a monitorra. Tudom, hogy Tesó nemkicsit zakkant, de ez a beköszönése elég megrázó volt. A fene azokba a répákba! Szombaton ugyanis meglátogatott minket, és a nagygép előtt ülő Manóra és a Zuramra megvető pillantásokat vetve közölte, hogy milyen szar játékkal ügyködnek, bezzeg ő már „bogyóbáró” a farmján, majd részletes beszámoló következett ezzel kapcsolatban. Mikor eltávozott, én ledőltem egy órácskára, és a következő párbeszédre ébredtem:
– Manó, szerinted nagy már a répám?
– Nem tudom, de a tikjaid miért nem tojnak tojást?
Rémülten kellett szembesülnöm vele, hogy Manó és Ifjonc éppen a Tesóm által emlegetett farmot egyengetik. Tikokkal, kecskékkel, zabbal, meg egyéb nyalánkságokkal. Vetettek, arattak, néha kukorékolt is harsányan a hím tik!
– Ti normálisak vagytok? – tettem fel a költőinek éppen nem nevezhető, de alapjában teljesen ideillő kérdést.
– Csitu! Éppen aratunk!
Ahha, aratnak. Hogy én erre nem gondoltam! Mi mást is csinálhatnának? Sürgősen felmásztam msn-re és bekajabáltam:
– Tesóóóóó! Kitagadom a Zuramat!
Válasz:
– Pill. Éppen nyúltápot keverek!
– Jó! Keverd! De ha még egy ilyen hülye játékot mutatsz nekik, téged is kitagadlak.
Tulajdonképpen én vagyok a hülye, hiszen én akkor a nagy, hároméves évforduló bűvöletében élve nem is értem, mit vártam mást páromtól. Bár megjegyezte, két ültetés és egy tiktáp-keverés közben, hogy menjünk el valahová éttermezni, úgy ünneplésképpen, de ahogy elnéztem őket, inkább főzni kezdtem. Rendeltem egy hatalmas pizzát!!! Meg azt a bizonyos palacsintát, hogy én is élvezkedjek már egy kicsit.
Este azért már ágyba bújás után megkérdeztem, milyen rangban leledzik páromságom.
– Rügyecske vagyok! – válaszolta enyhén elpirulva, de nagyon büszkén.
Kész! Kirobbant belőlem a röhögés! Azóta csak Rügyecskének hívom. 🙂
A tegnapi nap azonban még nem fejeződött, hisz még alig kezdődött el. Kiderült, hogy a kiállításomra szánt képek több mint a háromnegyed része teljesen tönkrement. Mármint a nyomtatott változat. Sürgősen kerítenem kellett tehát báááááááárkit, aki a megnyitóig nyomtat-keretez-leszállít. Nem volt kis meló, de még nem kaptam visszajelzést, tehát nagy a drukk.
Aztán hazaért a Zuram és felszólított, hogy amíg a nagygépet beüzemeli, hagyjam a csudába a mellékesemet, csappanjak fel a farmra, mert beértek az almák, aratni kell a napraforgót és kiganézni a tikokat meg a nyulakat. Keménylovassági ütközet után beleegyeztem. Épp nagyban ültettük a salátát, amikor hatalmas batyuval, és teljesen szétázva megjelent a fiam, hogy ő most mosni szeretne, mert még nem kötötték be náluk a mosógépet. Egyébként pedig mi a fenét csinálunk itt? (Meghallotta a hím tik kukkorékolását ugyanis!) Csak kicsit röhögött, de a mosógép beetetése után vígan bevonultak párommal a nagyszobába, ahol előbb megbeszélték a jegesmacival, hogy menjen szépen vissza a saját hidegébe, és leültek farmoskodni. Hát igen, az én fiam! Sokat tehát nem tudtunk beszélni, bár néha kirohant melegedni, és beszámolót tartott a csempézésről, konyha szétrombolásról, a falban lévő vezetékek állapotjáról, majd sürgősen visszakotródott, hátha jönnek a terményelszállítók, amit látni akart.
A fent leírtakból remélem látszik, hogy nem unatkoztam.
Ma reggel viszont folytatódott az őrület! Hajnalban újra kelés, ki lettem oktatva, mit vessek-arassak, hogyan és miképp tápoljak, majd Rügyecske elorozta az e-cigimet (majd erről a jó kis találmányról is írok), hogy bemutassa munkahelyén, és éppen villog megint Tesó:
– Nnakérem, lett két kecském, két pulykám, két disznóm, két tyúkom és három nyulam az éccaka. Beérett a dió, a szilva, az alma és az édeskömény meg a komló… Mi gond van egy ilyen tanyán csezmeg…
Azt hiszem, ma sem fogok unatkozni!
Sistergő-sustorgó ssssssssss betűk…
Ma eltűntem egy kicsit, ohh, bocsássatok meg nekem… mert…
1. Elküldtem a firkálmányaim a pályázatra… sikerült csütörtökön éjfél előtt… (most
folyamatosan valamim keresztbeáll sajátdrukk miatt, legtöbbször a szemem, ez úgy péntek estével tetőzött)
2. Utána beestem az ágyba, majd lenyomtam egy kőkemény pénteki napot a gályahelyen
3. Majd este elhúztunk mulatozni, “feszültséglevezetésképpen”… Orczy-kert, Tunyogi-koncert…
Egész nap összvissz két zsemlikét ettem, többre nem volt időm (tessék, már az elején kezdem magyarázni a bizonyítványom). Rohanás haza, cicamosdi, loholás a Köki-re, “félalvólét” a metrón… koncertkezdésig becsordogálás az Orczy-kert tójához, Lemmy (Ifjonc – lásd. párom) “tesóscsaládja”, meg két idősebb, de fanatikusan bulizós hölgy padfoglalása, majd vörösbor megszegése, a lájtosabb emberkék higították kólával, olyan “megismerkedésesköszöntés”, no meg alaphangulat megadása…
A második pohárkánál már éreztem, hogy az alaphangulatom kezd kimuskátlivirágozni. A többi pohárka már osztódásnak indította a virágtöveket. Mire elkezdődött a koncert, addigra nálam nagyon hepehupisra pupozódott a melegtől a betonsétány. Amúgy nem vagyok egy “koncertvégigüvöltős-szétcsápolós” lányzó (csak kicsit nagyon!!!), most viszont… huuuhhhhh… beladtam apait-anyait, a teljes le- és felmenőket. Nagyon jól éreztem magam… zene, bor és nő (helyett férfiember)… hangulat… no meg a veresbooort ittaaam az esteeee… angyalom, ragyogóóóm… szeretem a booort.. (ja, bocs, ez nem Tunyogi!)
Az este folyamán megvilágosodtam, hogy nemcsak a mesékben létezik “sohakinemfogyó” pohár. Bármennyit is ittam belőle, mindig tele volt… vagy az már másik pohár lehetett???… Én pedig csak mosolyogtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem… azt, hogy mit, azt most ne nagyon firtassátok… viszont orv-videó készült, hogyan nem tudom csápolásra hajtogatni a kezem ujjait… pfujj… nagyon izééééés dolog volt ám ez…
Hazafelé görcsösen kapaszkodtam “elnemerdengedniakezemet” sikkangatásokkal. Minden olyan gödrös volt, meg gömbölyű, meg a bokrok is elémugráltak, néha járdaszegély is került a lábam alá, amit nem vettem észre, pedig nagyon figyeltem ám!
A bölcs mosoly nem tűnt el Lemmy arcáról, miközben vezetgetett, mint apa az elsőbálozós kislányát, aki csak belenyalintott élete első pohár itókájába, és egyből minden pink-színű lett tőle, csak rákérdezett, hogy miért is ne engedje el a kezem…
– Háááát, mert én egy kissikééét besissssentettem…deee sssssss….
– Mit csináltál? – egyre szélesebben vigyorgott.
– Becsissscsentetteeeem! Nem érted???
– Dehogynem! Főleg a sok ssssss-betűt!
Komolyan megsértődtem rajta…hogy ott csak szélesedik egyre a szája szerteszétfele… pedig én nagyon értelmesen magyaráztam el az állapotomat… asszem be is durciztam… többre ugyanis nem emlékszem kéremszépen… halvány foszlánykák azért néha bevillannak, de a többit a jótékony homály takarja… szerintem jobb is!!!
Reggel viszont volt “im-bolygószoba”, “smégismozogaföld”, az ágy is a “néhafelébredéseknél”, kalapácsos törpikék a fejemben és délután félháromig alvás… majd mesedélután a kimaradt részekből…
Gondolkodóba estem ám azért. Mert eddig mindig én vittem haza áttivornyázott éjszakák után a baráti társaság férfitagjait (s nem ittam kevesebbet mint ők, tartottam az iramot ám bőszen, sőőőt!), most meg kidőlök pár pohár veresbortól… hiába… öregszem…
…de akkoris, jusztis nagyon jóóól érezteeem magam! már amire emlékszem az estéből… és az vesse rám az első követ… aki még soha, semmikor, és egyáltalán…
2007. július 28.
Lyrian ©
Legyen könnyű a föld, Tunyó…
Esti zene – direkte mára :)
A holnapi nap előestéjére…
Három pillanat…
Jó amikor itt vagy, belém ivódik léted… ahogy rágyújtasz, csattogtatva az öngyújtód, nem elfogadva a működőt, mert akkor is… juszt is… ahogy rám nézel, kutatón, vallatón, majd tiltakozol… te nem, te csak úgy néztél… s mikor elcsitul a lakás a siserahad nyüzsgésétől, a csendben ujjaddal végigsimítasz a számon, hívó tenyeredbe nyugtatom arcom… s bennem akad a szó…
… igen, jó amikor itt vagy…
–.–
Éjjel nem tudtam aludni. A melegtől. Nyitogattam az ajtót, hátha kicsit hűvösebb lesz a szobában, majd feléd fordultam, és az ablakon beszűrődő estefényben rádcsodáltam.
Olyan nyugodt volt az arcod. Annyira védtelen. A szád puha, s mégis feszes… ha fogammal érintettem volna, biztos széthasad… ujjbegyre csábított az íve, hogy körberajzoljam… Nyakadon lüktetett az ér… szíved dobbanása rezgette bőröd… majdnem odahajoltam, hogy végigsimítsam rajta a szám, s az érzékeny idegek átvegyék véred ritmusát… de csak az ujjamat nyugtattam rá…
Egyik kezed a melleden… néha megrezzent, mintha a rossz álmokat zizzentetted volna el magadtól. Másik melletted, nyitott tenyered csábított, hogy arcom belesimogassam… majd továbbsiklottam volna a hasadra, elvarázsoltam volna róla a cifránszőtt mintát, beleolvasztva testem ívét… csábított a combod, hogy körbekulcsoljam lábammal… ősösztönök lüktettek bennem…
…de hagytalak… hagytalak az álmaiddal… a “felhőkbenjárókkal”… csak néztelek… és messziről simogattalak… a gondolataimmal…
–.–
Nem tudok beszélni. Nem tudok kimondani bizonyos dolgokat. Pedig máskor folyton-folyvást dől belőlem a szó. Aztán egyszercsak megbénul a nyelvem. Pedig mondanám, annyira mondanám…
– Tegyünk egy papírt és egy tollat mellénk… – ez volt az ötleted…
Igen, adj egy papírt és leírom, lerajzolom – ott egy szó, itt egy grafitvonás… egy szín, lüktet benne a jajjvörös, a királykék, a lángolósárga… vagy nézz a szemem haragoszöldjébe, mely elmélyül néha olajpírral, majd friss esővel öntözött rétként szineződik, amikor megcsillagosodik a könnyeimmel… olvasd ki belőle a leírhatatlant…
Nézd a kezem, látod, ha úgy hajlik a csuklóm íve, mint tört madár szárnya, a szívem is szomorú, ha pihen nyugodtan a hátadon, vagy indákat rajzolnak ugyanoda ujjaim, a nyugalmat érezheted, hogy itt vagy… ha szám csiklandozza nyakad, ott, hátul, a kis pihéknél, vágyam lüktet már… kérőn, s követelőn…
Nézd a testem… eltáncolom neked az örömöm… a megkívánást… a sikító kéj csábító vonaglását…
Csak nézz… fogadj magadba egészen, ahogy rámvillansz… ne azt, hogy hol vagyunk… mely bolygóra tévedtél… hanem azt, hogy mivé teszem a helyet… magammal… helyezz egy másik csillagra minket… s elsüllyednek a falak, láthatatlan lesz körülöttünk minden… látod?… itt vagyunk… én vagyok… nem mindegy, most hol vagyunk?
Lyrian ©
Csak egy tánc…
Jócskán esett, amikor elindultam. A járdán nyálkás csuszadék, ködbeveszett a templomtorony, a szembejövők arcán ugyanaz a „nemszeretem” játszott, mint az enyémen. Pedig szeretem az esőt… Ilyenkor jó a bőr, kabátban, nadrágban, motoroscsizmában. Nem kúszik az ujja alá alattomosan a hideg, nem ragad nedvesen tapadósra combomon a szára, nem ázik át, amikor nagyot lépek a tócsa közepébe… mert mindig belelépek, nem kerülöm ki egyiket sem.
Zsemle-vadászatra indultam, utána Manóért. Már az átjáróban hallottam a zenét. A sétálóutcán mindig, ugyanott állnak meg, és én is mindig megállok. Nagyfőnököt évek óta ismerem ismeretlenül. Előbb csak a zenéjét szerettem meg, aztán őt magát is, saját kézzel varrt ruhájában, fejdíszével. Nem, nem a mozik indián főnökeire emlékeztet, hanem az Igaziakra, akiket barnára fakult könyvlapok fényképein láttam. Arcvonásai mélyen barázdáltak, s oly büszkén áll ott mindig, s énekel, játszik Északot és Délt, telet és őszt… Nemrég, a pálinka-fesztivál kirakodóvásárán sátrat állított, ott ült, fűzte össze az álomcsapda szövedékét, míg új élettől gömbölyödő felesége igazgatta a karkötőket, amuletteket, faragott kis állatokat. Őrzi a hagyományt, továbbadja a tudását, s ilyenkor úgy tudom csodálni. Mint most is, a szakadó esőben, és énekelt…
Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok… a hangok összefolytak az esőcseppekkel…
Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok… a hangok összefolytak az esőcseppekkel…
… hoáááhééééjáá… omáhéééjjjáááhééé… hojjjáááhéééé…héjjjááááhéééjéé…
Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam… és dúdolni kezdtem én is… majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden… Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát… lüktettem… minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem… legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban… Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is… Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten… a Nagyfőnök, és én… egy indián, és egy rocker… a sétálóutca elején… a macskaköveken… a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna… kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel…kitágult a tér… és sírtam… sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott… A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe… hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért…
Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában… de könnyebb lettem… majd hirtelen csend lett… a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam… Nagyfőnök rám kacsintott…
Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam… Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott… az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát… rám, rá, mindenkire…
… soha nem tudom meg miként történt… mikor teremtettem meg a csodát… ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva… de a körülöttünk állók mind engem néztek… engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre…
Lyrian ©
Esti zene verssel
Pipacsvörös
… hiányzol…
sebesre koptatom ujjaim
míg az ürességben kereslek
esténként a párnádhoz bújok
pöttyei rákúsznak karomra
testemre – szemem íriszén
megpihen az egyik
minden este más színű ékesít
illatod már régen elveszítette
hiába próbállak magamba szívni
elhinni hátadhoz símulok
csak illúziófoszlányok
tévesztenek meg…
– nem segít…
ez sem segít…
talán a hangod, addig
amíg beszélsz hozzám
onnan a távolból
– mégsem…
csak a távolságot fokozza
kapaszkodunk a semmibe
minden szavunkkal
arctalan mélység
estéről-estére
pipacsvörös jajgatás
másnapra elnyílik
viharban csak az
esőcsepp fénylik
de mit tehetnék a
jégzáporban?
kopog az ablakon,
mint cipőd érkezésnél…
… felolvadsz minden este
mikor elköszönsz…
semmibe veszel…
… még jégcsepp sem
marad utánad…
csak szemem sarkából
rajzol arcomra csíkot
…
..
.
..
… hiányzol…
Lyrian ©
Egy “középszerű műdal” margójára
“Az kérdés, hogy mi hívta életre a szélsőségeseket, de az biztos, hogy
Laciék gyűlésein kornyikálták a Székely Himnuszt könnyes szemekkel,
ami, mint tudjuk egy középszerű műdal” – mondta a Story TV műsorában Dessewffy Tibor szociológus.
“1959-ben csatlakoztam egy barlangász csoporthoz és minden táborunk
végén biztosan – de néha közben is többször – tábortüzet gyújtottunk,
körbeültük és “kornyikáltunk”. Dalokat. Köztük számos műdalt –
olyannyira, hogy a szövegét mi követtük el. Kornyikáltunk, esetleg az
olcsó bortól megrészegülten a barlangász dalokat és a tábortűz végén a
székely és a magyar himnuszt. Mi azonban úgy éreztük, hogy énekeljük – és nem egyszer könnyes szemmel. Mert ezek a mieink voltak.
Hangsúlyozom: mieink! Nem az enyéim, hanem a mieink! Mert az ember nem
egyedek halmazában él, hanem társadalomban és a társadalomnak vannak
közös dolgai. Múltja. Jelene – esetleg jövője. És van számos közös
szellemi értéke – amit ugye az egyedre számító liberalizmus nem ismer
el értéknek, mert forintban, dollárban, aranysúlyban nem fejezhető ki
és főleg, mert azok a mi fogalomhoz tartoznak. Mégis értékek – a
közösség számára. Akik éneklik, azoknak megható, összetartó erő…
Az ausztráliai emigráció számos eseményén – köztük egyházi szertartáson
– vettem részt. Mindegyiken elhangzik a magyar himnusz – ha úgy tetszik “kornyikáljuk”, hiszen az éneklők zömének kappan a hangja, rossz a
zenei hallása, külső fülelőnek talán kornyikálás ez az ének. Mi azonban
énekeljük. És a Székely Himnuszt is hozzá. Mindig, ahol az emigráció és
nem a hivatalos közegek a rendezők. Mert a székelyek magyarok. Mert a
székelyeket közénk tartozónak véljük. Mert magunkat a székelyekhez
tartozónak véljük. A Székely Himnusz számunkra nem “középszerű műdal”,
hanem ugyancsak fohász, összekötő kapocs, még akkor is, ha esetleg a
XX. század romantikus irodalma teremtette meg.”
(Cser Ferenc válasza Dessewffy Tibornak – részlet)
Legenda
“Attila halálát követően Attila két fia között a hatalomért harc kezdődött. A nyugati népek Aladárt támogatták, mert ő egy német fejedelemasszonytól származott (Krimhilda), míg a hunok Csabát támogatták. Véres harc kezdődött a két tábor között, melynek végére Csaba és szövetségesei vereséget szenvedtek. Csaba 15000 hun vitézzel Görögországba, majd Szittyaországba vonult. A harcokban sokan meghaltak, a megmaradt hunok, közel 3000-en Csigle mezején telepedtek le, Csaba királyfi utasítására. Mivel féltek a további támadásoktól már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat.
Később szomszédos népek támadtak a székelyekre. Mikor a harc már-már a székelyek vesztét hozta volna, Csaba királyfihoz imádkoztak és csoda történt. A Hadak Útján (ma Tejút) , az égből egy lovascsapat, élén Csaba királyfival jelent meg. A támadókat elsöpörve megvédte népét, majd visszatért az égbe.“
(Wikipédia)
(Wikipédia)
Így szól a legenda… és így szól a “középszerű műdal kornyikálva”…
Áldja meg az én egyszerű, magyar Istenem székely testvéreimet…
