Egy kávé mellett...

… majd hatalmas mennydörgés szakította szét az éjszaka csendjét… dühöngött a szél… fák fordultak ki zokogva, gyökerükkel szabdalva a földet… vérük keveredett az eső cseppjeivel… s jajgatott az ég is sikítva…

Tuga reszketve kuporgott a sziklahasadékban… kardját, íját, tegezét magához szorította… s csak nézte a tombolást… az Istenek haragját… Ág zuhant elé, szinte bokáját törte… beljebb húzódott… egyre beljebb… hirtelen zuhanni kezdett… mélyebbre, egyre mélyebbre… Kiálló kövek sajgatták vállát, hátát… de nem volt megállás… a sikítás benne rekedt… csak kapkodta a levegőt… a világvége peremét már nem érezte…

Meleg simogatta arcát… résnyire nyitott szemei lángokat láttak táncolni… puha szőrmén feküdt, s táltos-dobok halk dübbenését hallotta… a barlang falai visszaverték a monoton ének ütemét… egy fiatal, fekete ruhás nő újabb ágakat dobott a tűzre, majd visszaült vele szembe, s meredten nézni kezdte… szemeiben visszatükröződött az ezernyi fényes lobogás…
– Csak feküdj… ne mozogj… pihenned kell – hallotta Tuga, és meg mert volna rá esküdni, hogy nem látta szájának mozgását. – Hallgasd a dobokat… értük szólnak… hallgasd az éneket… értük énekelik… értük, akik már nincsenek… s értük, akik nemsokára már nem lesznek… s értük, akik majd megszületnek… s értünk… érted… mindenkiért… ez a Föld szava… az Ég dala… a Tűz melege… a Víz moraja… hallgasd őket… csak hallgasd őket… lüktet a szó, ha már a szív hallgat…

– Fájdalmasak szavaid… és ez a hely is oly hátborzongtató – nézett körül Tuga mezítelen mellei elé húzva a takarót, majd hirtelen felült, s fegyvereit kereste. Apja kardját, anyja íját… már csak ez maradt belőlük. Emlékszem, amikor tanítottak… apám kemény szóval… dicséret nélkül… de milyen büszkén nézett, mikor vágtattam a széllel… egybeolvadva Viharral… mikor az első nyílvessző beletalált a nekemállított botba… harcosnak neveltek… a béke messze járt már… Hol volt az az idő, mikor az asszonyok énekelve bontották a sátrat… a gyermekek nevetve bóklásztak az arany pusztán… a férfiak vadászzsákmányukkal dicsekedtek… s a Táltos nem csaták győzelméért áldozott… Hol van már az az idő, amikor reggel szétcsókolt szájjal nézte férjét, ahogy felrántja ingét… bő nadrágját… nemez csizmájába nevetve bújt bele, fél lábán ugrálva… majd megigazítva tarsolyát övén nyitotta sátrukat, s a gyermekei zsivalyogva tódultak be, s ő mesélt nekik, míg reggeli tejüket itták… mesélt Pusztáról, a régi vitézekről… Hol vannak már a gyermekei…? Elment mindenki, akit szeretett…

– Ne bánkódj Tuga… inkább öltözz, s gyere… megmutatom neked az én világomat… megmutatom, milyen a világ peremén halva élni… Fond be hajad… tessék… ezt neked adom – nyújtotta tenyerén a korongot… finoman megmunkált ívén az Élet fája díszlett… – Ezt adom, az elhagyott helyett… – Tuga nehézkesen szedegette ruháit… fején fájdalmas dudort érzett… hajába vércsomók tapadtak… ingén hatalmas szakadás… vállán nyílt, vérző seb… a keze is véres… itt minden véres… bokája megdagadt, alig tudta felhúzni puha csizmáját… – Igyekezz, nincs sok időnk… – sürgette a nő. – Neked még döntened kell…

– Döntenem? – Tuga nem értette… nem értette hol van, ki ez a nő… s miről kellene döntenie… csak sajgást érzett… minden porcikájában a fájás lüktető kínját… vére lassú csordulásának melegségét…
– Én vagyok, ki elhozott a Peremre… s ez a Megérkezés Barlangja… tovább viszlek a Beletörődés Mezejére… a Várakozás Pusztájára… s elvezetlek a Döntés Sziklájához… majd megérted… csak gyere már… nincs sok időnk… az Idő gyorsabban halad itt, mint gondolnád… – mondta, miközben a barlang hátsó falán lévő nyíláshoz vezette. – Lépj át… s nézz körül…

Tuga hatalmas mezőt látott… emberek hevertek mindenfelé… férfiak, nők, gyermekek… egykedvűen néztek maguk elé… ha megmozdultak, csak azért tették, hogy forduljanak… kényelmesebb pózt keresve… néztek… de nem láttak… nem érdekelte őket a csodálatos táj… a nap aranylása… a forrás csobogása… a vízesés lezúduló cseppjei… legyek lepték el sebeiket… de még el sem hessintették őket… csak feküdtek, állukat feltámasztva…
– Látod, ők azok, akik nem vágynak vissza az életbe… akik így várnak egy szebb, új világra… ők a Nyáj… várják, hogy helyettük mások teremtsék meg azt a világot, amit ők kezdtek felépíteni… nem, nem fáradtak bele… csak úgy érezték, reménytelen volt a küzdelem… s most itt tespednek mindannyian… nekik ez így kényelmes… Nézd őket… jól nézd meg őket… ha akarod, maradhatsz… ha nem, akkor menj a vízeséshez, s bújj át a vízfüggöny alatt… Ne csodálkozz – nevetett fel a fekete ruhás nő -, nem leszel vizes… nem, ne próbáld lemosni a vért… azt már nem lehet, belédivódott… viszed magaddal mindörökké… testeden… testedben… lelkedben… szívedben…

A nőnek igaza volt. Hiába dörzsölte tenyeréről a megalvadt vért… az nem tűnt el… háta mögött a vízfüggöny összezárult, s hirtelen kiáltást hallott…
– Kolcsa! Hát elérkezett? Mehetünk már? Ugye indulhatunk? Lovaink már toporzékolnak… fegyvereink harcra készen… szívünk alig várja, hogy újra lüktethessen… Áldozhatunk? Most, ugye most érkezett el az Idő?…
Tuga megdöbbenve nézett szét. Hatalmas tömeg vette őket körül… szikár, sebhelyesarcú vének, ősz hajuk varkocsba fonva… kardjuk lehúzta megfáradt kezük, de szemükben tűz lobogott… ifjabbak, s még ifjabbak… remegve az izgalomtól… nők feszítették íjukat, s tartották a képzeletbeli célra… gyermekek fenték a kardokat… lovak nyerítettek… mindenhol égett a tűz… dobszó hallatszott… kántáló ének szállt… hátrébb a Táltos állt, felemelt kését egy fehér ló nyakának tartva… s várta a jelet…
– Nem, még nem érkezett el az Idő… csak hoztam valakit… – veszett bele mély sóhajtásba Kolcsa hangja, s sóhajtott a csapat is… a Táltos keze lehanyatlott… fejét lehorgasztotta… majd mozgás támadt, s két ifjú rohant feléjük. Egyformák voltak, mint két tojás… ifjúságuk teljében járhattak… s leborultak Tuga előtt…
– Anyánk, hát te is…
– Anyánk?! Kik ők? Nem ismerem e két ifjút…
– Ők a „sohamegnemszülethetett” gyermekeid… Horka és Torda… akikért még mindig fáj a szíved… kiket a harcok alatt veszítettél el… persze, hogy nem ismered őket… de ők várnak… itt várnak, hogy induljanak, úgy, ahogy a többiek is… apák, anyák, gyermekek… apád, anyád, gyermekeid… várják a jelet, hogy harcolhassanak az élőkkel… élőkként… ők azok, akik soha nem adják fel… akik még reménykednek, hogy eljön az idejük… őket is nézd meg jól… ők itt várnak, mások a csillagok között… ahol éppen hely jutott nekik… hiszen egyre többen lesznek…

Tugát elvakították a könnyek… belesimogatta tenyerébe a fiúk arcát… milyen szépek lettetek gyermekeim… amikor lázban hánykolódtam… s benneteket hívtalak… s mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy elvetéltem…
– Ne bánkódj anyánk… – nevetett rá Horka -, gyere, mutatunk valamit… gyere, s ne félj…
– De ugye köztünk maradsz? Nem mész vissza a Mezőre? – Torda arcán csak úgy sütött az aggodalom.
– Nem fiam, nem megyek… – nézett körül Tuga a várakozó arcokon… s szorította fiai kezét, már soha el nem engedve… hagyta, hogy vezessék… vezessék a hatalmas szikla felé…
– Most kell döntened… – hallotta Kolcsa hangját. – Nézz le… nézz a szikla tövébe…

Apró csecsemő feküdt ott, piciny kezeit ökölbe szorítva nézett Tugára…
– Ő a lányod… a „mégmegszületendő” gyermeked… ha Te is akarod… de te nem mehetsz vissza… őt még felküldheted… ő még utat vághat nektek… nem tudom, mikor jön el az Idő, amikor ti is elindulhattok… de kellenek a hősök… kellenek az új életek… neked kell döntened… fájdalmat adsz neki… harcokat… nyomorúságot… soha meg nem nyugvást… talán találkoztok itt… lehet, még az ő gyermekei, unokái, dédunokái is itt fognak várakozni… ha hiszel benne, adj neki életet… ha hiszel, hogy eljön még az az idő, amikor mindannyian elindulhatunk felfelé…

Tuga megsimogatta a kislány arcát… az apró ujjak körbefonták mutatóujját… hosszan nézte kék szemét, szőke fürtös csecsemőhaját… majd letérdelt, kardját melléfektette, íját, tegezét is odatette…
– Találkozunk még, Kincső… találkozunk… Itt, vagy Ott… de találkozunk…

Mikor a vihar alábbhagyott, lovasok fésülték végig a környéket… keresték a csapattól leszakadt társaikat. Keve hirtelen gyermeksírást hallott. Egy sziklamélyedésben, báránybőrbe csavarva találta meg a kislányt… mellette felesége fegyvereit… Egyenként simogatta őket végig, majd felemelte a síró kis csomagot… s a gyermek szemeiben meglátta Tuga utolsó pillantását…

2008. november 16.

Lyrian ©

Hangzóanyagként itt lelhető:

http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=391&catid=main

“Érezd a ritmust… a szívedben, a lüktetésében…”

– Szeretlek.
Csak mosolygott.
– Tudod mennyire?
– Mennyire?
– Ennyire! – tártam szét karjaim, amíg szét nem feszültek. – Meg még tovább, a végtelenig, csak azt nem tudom mutatni.
Nevetni kezdett, s ujjai csiklandozásra indultak.
– Na jól van, én itt éppen a végtelen szerelem jelképével ajándékozlak meg, te meg vigyorogsz, és csikizni akarsz. Megjegyeztem ám! Tudod ki fog neked ezek után szépeket mondani? A harapós ló, az! Egyébként meg nyald meg a bal bokámat!
Tovább vigyorgott.
– Nem tehetek róla, hogy nem lehetek ma éjjel megint melletted. Pedig olyan jó lenne odabújni hozzád, rásimulni a hátadra, s úgy aludni el. De sajnos, vár rám egy másik férfi. Egy öreg, fárasztó, nemszeretem fickó, akinek maradéktalanul odaadom napok óta minden éjjel magam, mert pénzes, s nem állunk olyan jól anyagilag, hogy ezt a lehetőséget kihagyjam.
A vigyorgás még szélesebb lett.
– Te nem is vagy féltékeny?
– Kire lennék féltékeny? Rá? – nyomott egy puszit az orrom hegyére. – Hülye vagy, de már megszoktam. Nem, nem vagyok féltékeny. Csináld csak. Tudom, hogy sokszor fogok egyedül feküdni az ágyban éjjelente, mert ha ő nem lesz, lesz másik pasi, vagy nő, és te akkor is menni fogsz, mert menned kell. Azt is tudom, hogy mellőlük lopod el azokat a pillanatokat, amikor észveszejtően próbálod behozni az elmulasztott perceket, és úgy szeretsz, hogy szétszaggatsz közben. Tehát miért is legyek féltékeny?

Néztem, ahogy ott feküdt, mosolyogva, megértően. Tudom, hogy szeret, egyszerűen érzem. Most nincsenek kétségeim, nincsenek rossz álmaim. Egymáshoz csiszolódtunk. Nem, így ez nem igaz. Még mindig csiszoljuk egymást. Megértjük a másikat, a gondokkal, kétségekkel, egyszerűséggel, pénztelenséggel… egyre közelebb, és közelebb kerültünk az elfogadáshoz. Hiszen az ember, ha szeret, segíti, támogatja a másikat, elfogadja őt úgy, ahogy van. Esendőként, másként, mindenhogyan.

Emlékszem, amikor nagyon padlón voltam – igen, pont egy éve –, nem találtam a helyem, a munkanélküliség, a tehetetlenség, a „nincs pénz”, az „én nem kellek, nem kell a munkám, minek így élni” állapot, a naponkénti jajgatásom, a mérhetetlen önmagam sajnálata elől simán elmenekülhetett volna, becsukva maga után az ajtót, hogy: – Nekem ebből elegem van, nekem is meg vannak a magam problémáim, ne tetézd még te is, így nem lehet élni, kikészítesz engem is, kész, befejeztem.
Nem ment el. Inkább leült, és szinte kényszerített, hogy végighallgassam.
– No, idefigyelj Nyanyus! Fejezd be, légy oly kedves. Nem vagy normális. Mit jajgatsz? Nincs pénz. Megértem. Nem kellesz. Ezt nem értem meg, mert két kézzel kaphatnának utánad, tudom, hogy amit csinálsz, azt szívvel-lélekkel csinálod, a munka soha nem volt kényszer nálad. Most itt a lehetőség, tanulj!
– Hülye vagy? Vén fejjel üljek be az iskolapadba? Ifjonc, ezt nem mondhatod komolyan! És mi lesz akkor? Miből fogunk megélni? A munkanélküli-segélyből? Mi lesz Manóval? Mi lesz velünk? Mi lesz a sok sárga csekkel? Hát nem érted a dilemmámat?
– Dehogynem. Pontosan értem. A vén fejet hagyjuk, mert helyből röhöglek ki. Igen, szépen beülsz az iskolapadba, és végigcsinálod. Lehet, hogy így sem fogsz munkát találni, de akkor azt mondhatod magadnak, igen, én tettem valamit azért, hogy legyen. Én pedig segítek. Segítek azzal, hogy melletted állok, segítek azzal, hogy bíztatlak, hogy elmegyek Manóért az iskolába, hogyha kell főzök, leviszem a szemetet, csak a vasalással ne zaklass – tette hozzá tőle telhetően komolyan. – Te csak tanulj, a többivel ne foglalkozz. Megbeszéltük?
– Meg.

Beültem abba a padba. Nem bántam meg. Nyolc hónapig nyűttem, fáradtan, néha kétségbeesve, hogy ezt nem értem, nem lesz ebből semmi, közben szédelegtem, rosszul voltam, egyre többet hiányoztam, de itthon mindig pótoltam, nem maradtam le semmivel. Tettem a dolgom, s tette ő is, szeretettel, odaadással, önzetlenül. Amikor a balesete volt, ágyba kényszerült nyár derekán, éjszakánként a földön feküdtem a hálózsákban, nehogy véletlenül megrúgjam a lábát alvás közben. Amikor leágyaztam, csak ingatta a fejét.
– Gyere ide mellém.
– Nem megyek. Megrúglak, azt meg nem akarom. Majd pár nap múlva…

Persze nem ment minden simán, miért is ment volna. Én egyre rosszabbul lettem, kísérgetni kellett az iskolába reggelente, délután meg értem jönni. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Hajnalonta, amikor felkeltem, elétettem a kávét, szendvicseket kreáltam, csak ennyit kérdezett:
– Be tudsz ma menni?
– Be. Van aki elkísér.
Ilyenkor láttam, hogy megnyugodott. Esténként végighallgatta a suliban történteket, én meg csacsogtam, meséltem, bolondoztam, és tudtam, bármilyen fáradt, nem fog közbevágni. Elmesélte, mi történt a gyárban, megint hány embert bocsájtottak el, megbeszéltük mi lesz másnap, megnézte a legújabb képem, vagy elolvasta amit írtam. Mindig megnézi, vagy elolvassa, s bírál is keményen. Nekem ő az Olvasó, így, nagybetűvel. Emlékszem arra is, amikor azon a felolvasóesten végig őt nézve mondtam el azt a verset, amit hozzá írtam. Füstcsíkként kúsztak hozzá a szavaim, és csípték megnedvesítve szemeit.

Megint elkalandoztam. Ott tartottam, hogy suli, tanulás. Közben találtam „mellékesmunkát”. Már nem jajgattam, már nem temettem magam, minden bajom mellett újra élvezni kezdtem a napokat, hirtelen megfogyatkoztak a sárga csekkek, tárgyaltam, intézkedtem, újra az az igazi, harcos lány lettem, akit elhagytam valahol, pár hónappal azelőtt egy képzeletbeli árok partján.
Minden kisvizsgámnál szétizgultam magam, pedig jutott minden hónapra három-négy. A nagyvizsgámnál már roncsolt idegekkel gyártottam a puskákat. Ifjonc viszont megint lehülyézett.
– Most mit parázol Nyanyus? Jobban tudod, mint bárki más, akkor mi a fenének cikázol itt a szobában, iszod a kávét literszámra, gyújtasz egyik cigiről a másikra és nem alszol éjszaka? Tedd magad takarékra kicsit. Tudod mit? Menjünk el egy jó koncertre. Sógor mondta, hogy lesz az Orczy-kertben. Na, mit szólsz hozzá?
Mentünk. Őrjöngtem, énekeltem, lelazultam. Igaza volt, mint mindig, ha az elmeállapotomat akarta rendbe szedni, bár azon nem sokat lehet. Reménytelen eset vagyok ezen a téren, más is mondta már. Én pedig tudom, s nekem ez pontosan elég. Engem így szeretnek, nem fogok már megváltozni.

Levizsgáztam. Az első öt között. Munkám nem lett, csak a „mellékes”. Aztán egyszer csak az is leállt. Megint elkezdtem parázni. Hirdetéseket adtam fel, sehol semmi.
– Szegényes karácsonyunk lesz!
– Lesz a fenét! Itt vagyunk egymásnak, hol itt akkor a szegénység? – vágta rá azonnal. – A mellékes is beindulhat még. Megint világvége hangulatban vagy. Elmúlik ez az év is. Nem mondom, hogy a következő jobb lesz, de igyekezzünk saját magunk jobbá tenni.
– Legyen neked igazad – sóhajtottam.

Most pedig itt ülök, száguldanak a gondolataim. Nemsokára elalszik, én pedig megyek az öreg pasihoz, ahhoz a bizonyos pénzeshez. Mert nagy úr a pénz.
– Tehát, miért is legyek féltékeny? – tette fel újból a kérdést.
– Semmiért.
– Akkor ne vágj ilyen elkámpicsorodott képet. Egyébként ha jól tudom, a pasi már nem él.
– Már nem. Akkor én most nekromániákus vagyok?
– Az nekrofília, Nyanyus!
– Jó, de én romantikusan vonzódom hozzá. Bár hozzád jobban – nevettem el magam. – Jó éjszakát szívem, aludj jól – cuppoltam meg a feje búbját. – Holnap már melletted alszom el… sáláláááá…, ma kivégzem az öreget, és utána már csak a tiéd leszek!
– De azért egyél is közben, ne csak a kávédat idd! – mormolta, közben hatalmasat ásított.
– Megígérem, tutira megígérem… – mondtam le-lecsukódó szemeit nézve, majd leültem a gép elé… és nekiláttam a Berkesi-könyv korrektúrázásának.

“Azok a hegyek még ma is állnak.


Azok a folyók még ma is futnak.


Az a csillag még ma is mutatja az utat.


Az a nép még ma is él.”

1. Lyre and Air

Az elégtelen vigyorogva kacsintgat rá a füzetből. „Nem te írtad!!!” – csattan a megjegyzés a lap alján. A három felkiáltójel táncot jár a szeme előtt.

„I’m still there every where,
I’m the dust in the wind,
I’m the star in the northern sky,
I never stayed anywhere,
I’m the wind in the trees,
would you wait for me forever?”

… táncolni kezd…

Lyrian ©

… persze hogy emlékszel. Te mindenre emlékszel.

Amikor az első levelet írtad nekem, hogy: – Mondd, te vagy az a Lyr, akitől ott, valahol olvastam valamit? – Majd heteken-hónapokon át leveleztünk, ezernél is több kis caffanatot küldtünk egymásnak, borozgatva, sírva-röhögve emeltük ki egymást a magunk hasította lélek-szakadékokból.

Amikor megírtam a Boszorkány és a Farkas legendáját, és izgatottan vártam, mit is fogsz hozzá szólni. Ennyit írtál: – Mától van egy szamurájod… s amíg én élek, soha nem leszel egyedül Tesó… – Majd végigbőgted a születésnapos videódat, s bőgöd ma is, ha megnézed, vagy büszkén mutogatod, mit is kaptál attól a “lökött nőszemélytől.”

Akkor, amikor a lányok összefogtak a Dunáról, s mit sem sejtve készülődtem egy egyszerű kis író-költő-találkozóra, hogy most jól kivesézzük egymást, s egyszercsak megjelent előttem egy hatalmas ember, értem a mejjéig, nagy mancsában billegtetve megilletődötten a világ legkisebb cserepű, bimbózó vörösrózsatövecskéjét. Lábad váltogatva ügyetlenkedted oda, én meg ráborultam arra a széles mellkasodra, szorosan rácsimpaszkodtam a nyakadra, és bőgtem, mint egy gyerek. Te is. Mekkora találkozás volt… de mekkora…

Aztán ott, a híd alatt (mert minket végigkísérnek már a hidak életünk folyásán), ott akartál hagyni a nagy orvoshozkísérgetés közben, mert kiröhögtelek a létrás-sztoridon és szétnyestem az agyad a beszólásaimmal. De aztán megfogtad a kezem, s vezettél tovább, mert milyen dolog is egy agyament nőszemélyt csak úgy otthagyni egy híd alatt.

Amikor megismerted a kölkeimet. Legfőképpen Manót, akinek te vagy a Nagy Farkas… mert veled mindig lehet hülyéskedni… Akivel ott ültél az orvos előtt, amikor a szemölcsjegelésre vártatok én pedig vásárolni mentem. Akkor még tudtam kisérgetés nélkül mászkálni. De rég is volt! Zengett tőletek az orvosi váró… 🙂

Amikor padlótfogtam lelkileg széttörve, vinnyogva, üvöltve írtam neked az msn-en, hogy elment, elhagyott, vége… s te jöttél az éjszaka közepén, taxiba vágva magad, betakargattál, leültél velem szemben a székre, és egész éjszaka onnan figyelted, ahogy zokogtam, sírva-nevettem, meséltem… majd hajnalban lábujjhegyen kiosontál, megnyugodva, hogy elaludtam végre.

Amikor befogadtál a Farkasok közé, s lettél második keresztszülőm, megadva nekem a jogot, hogy én legyek a Tizenharmadik… mert hittél bennem, mindig hittél bennem és abban, hogy előbb-utóbb rátalálok az utamra… a Mesélő és a Vándor útjára, a Harcos útjára, ahonnan már nincs elkószálás-elkóborolás. Mennem kell, néha leülve, dúdolva, csendben, halkan… s ha néha mégis eltévedek, te adsz újabb irányt, újabb lökést, hogy van értelme annak, amit teszek…

Amikor fél éven keresztül minden hajnalban megjelentél, hogy suliba kísérj. A Borároson már vigyorogva várt minket a kávésnéni, s kéretlenül adta a kezedbe a duplapoharas forróságot, suli végén pedig ott álltál, vártál, majd feltettél a hév-re, ha kellett, hazáig kísértél. Végigizgultad velem az összes vizsgámat, a sulistársaim is mind megismertek, mert igen, te vagy a Tesó, a Nagy, aki nekem soha nem volt, de mindig úgy vágytam rá, hogy legyen egy erős, igazi… aki néha megrugdos, néha szelíden simogatja a szívem, aki mindig erős kősziklaként áll mellettem.

Megadatott… s én nem találok szavakat rá, mennyire szeretlek… de nem is kellenek… értjük mi egymást kimondatlanul is… értjük, mert egy húron pendülünk. Hány éve is már? Nem is tudom így hirtelen, mennyi is telt el az első levél óta, és mennyi bánatot-örömet éltünk át már együtt… testvérként, barátként…

Nemrég azt mondtad, megjósolták, mi egy napon indulunk el a szivárványon felfelé… No, akkor kapd össze magad jól Tesó! Hidd el, mind a ketten hiányozni fogunk erről a világról… Bár, mi onnan fentről is jókat tudunk majd mosolyogni azokon, akik itt csetlenek-botlanak.

És most ideírtál nekem valamit, amitől megcsillagosodott a szemem, aztán a csillagok képlékennyé váltak, és elindultak a szemem sarkából lefelé… pedig csak ennyit írtál hozzászólásként:

“Jó itt ülni nálad hajnalonta-reggelenként, és inni a kávét – megint
túlforraltad, ihatatlanul forró –, és nem szólni semmit. Nem kellenek
szavak. Értjük egymást. Félszavakból, néha féldecikből.

Jó itt ülni, és „savazni”, „nyesegetni” a kétbalkezességeid miatt.

(Arra emlékszel, amikor ajtót nyitottál és én a falnak estem a röhögéstől, mert strandkorlátkék volt a hajad?)

Jó itt ülni és hallgatni, hogy megérintett Isten ujja, és csak a kő marad. De a kő… Az marad.

Figyelni, ahogy egyre indulatosabban beszélsz Manó történelem
könyvéről, mert ugye a finn-ugor rokonság, még mindig, és már megint,
és újra.

Jó látni, hogy erős vagy. Hogy járni sem tudsz néha, mert szédülsz és
nem érzed a lábad, de nem adod fel, kiszabadulsz lassan a hátralékok
fojtogatóan rád csavarodó hálójából. Ülsz a gép előtt hajnalban, este
és éjszaka, és nyomod a melót, megalázóan kevés pénzért, mert kell,
mert elhatároztad, hogy kimászol a gödörből. És kimászol, lassan,
szívós akarattal, pedig olyan mélyen voltál, hogy felfelé fúrtál
olajért.

Dolgozol, közben szervezel, honlapot írsz, cikkeket emelsz át és írsz,
vívod a magad háborúit, meg ki tudja mi mindent csinálsz még egyszerre,
egy időben…

Jó itt ülni és figyelni, ahogy csillog a szemed, és mint egy gyerek,
büszkén mutatod, hogy beérett a zab, van már birkaól, teljesítetted az
éttermi küldetést és bogyóbáró lettél, pedig pár napja kitagadtál volna
a hülye farmer-játék miatt. Most meg jobban csinálod, mint én.

Jó itt ülni nálad, és olvasni a boszorkányról meg a farkasról.

Jó itt ülni…

Jó, hogy vagy, hogy vagytok, Tesó!

Áldjon meg benneteket, az én egyszerű, magyar Jóistenem!”

Jó hogy vagy, Tesó… tuuuuudom, én mindig bőgök… ejjmáááááá’… 🙂

Széljegyzet:

“Csak fogtad a kezem… s dúdoltunk halkan, csendben… magunkban… s hallottuk, a dallamban szárnyak suhogtak…

Csak fogtad a kezem… s a part porában egymás mellett kirajzolódott a lábnyomunk…

Régen volt, nagyon régen… mint a mesében…”

Schallmayer
Matildka reggel, ébredés után, a nyóckerben kiállt a gangra, kirázta
porrongyát, majd egy jóízűt trombitált igazi, keményre vasalt
vászonzsebkendőjébe. A ház valamennyi lakójának kebelébe mérhetetlen
boldogság költözött, mert előző este tanúi lehettek, hogyan dobja ki
nemcsak szíve csücskéből, hanem lakásából is a termetes hölgy Stockmuck
Zsigát, a kerület legművészibb “félkörívrajzolóját”.



Zsiga azt hitte, megtalálta az “igazit” Matildka éltes, terebélyes
személyében. Imádta, amikor reggel a zaccos kávét morogva elévágta,
csodálta újságpapírcefetekre zabolált hajkoronáját, és nagyon
elegánsnak találta, ahogy ráköp a vasaló aljára, hogy siccergéséből
megtudhassa, elég meleg-e már ahhoz, hogy nekilásson napi
vasalandójának.



Matildka is ilyetén érzéseket táplált Zsiga iránt. Főleg akkor, amikor
vakító, sárgacsíkos mellényét a kötött zsájblijára húzta, bütykös és
enyhén koszos lábát beszuszakolta a szandáljába, majd büszkén nézte,
ahogy seprűjét a vállára csapva, vagy maga után vonszolva elindult
munkautcájába, sapkáján fickósan rezgetve az “antennát”.



Ezt a kedves idillt csak az törte meg néha-néha (általában minden
este), hogy Zsiga előszeretettel kereste fel az utca sarkán fellelendő
kulturális helyiséget, s onnan “enyhén” spicces állapotban tévelygett
haza. Matildka ilyenkor feltámogatta a kapualjból, ahol édesdeden
alvásra szenderítette magát. A szomszédok kedvesen hívták fel figyelmét “aranybogárkája” állapotára:

– Tudja kedvesem, már megint ott fekszik az az állat, nem is értem,
hogy magácska miért… és még mindig… pedig maga olyan pedáns,
kedves, aranyos… hogy tűrheti… – sutyorogták a fülébe folyvást
folyva.



De ő nem hederített a suttogókra. Otthon gyengéden kirázta a
sárgacsíkosból, lesimogatta róla penetrát árogató fuszekliját,
megigazgatta feje alatt a kispárnát, majd csókot lehelt izzadékos
homlokára és mellédöntötte papírfecnis fejecskéjét.



Tegnap viszont másképp történt. Zsiga ugyanis elkövette élete
legnagyobb hibáját (bár később, a mentőben, amikor már teljesen magához
tért tagadta, hogy ő bármire is emlékezett volna). Ugyanis nem egyedül
tért haza, s a kapualjban Matildka úgy talált rá, hogy fejét szakadék
táskája helyett egy tiritarkaszőke, ráncai eltüntetésére 10 kiló
vakolatot beletömködő, cefrétől vihogó hölgy leszottyadt mellein
nyugtatta. A drámai hatást fokozandó, hogy a művész féltve őrzött
seprűje a “hölgy” kitámogatását hivatott szolgálni.



Matildkában egy világ omlott össze láttukra. A seprűt határozottan
magáhozragadta, majd több, kevésbé kedves rúgással életet lehelgetett
Zsigába, miközben a “hölgyet” hajánál fogva próbálta eltávolítani
kedvese alól. Zsiga csak bambán nézte, ahogy törékeny virágszála
bevonszolta az udvarra a sivákoló némbert, a gangon pedig gyülekezni
kezdett a lakóközösség. Ki széket, ki asztalt hozott, megterítettek
gyorsan, többen a gukkert is megkeresték, és úgy szemlélték a nagy
eseményt. Matildka pedig a tettek további mezejére lépett.



Később így nyilatkozott a nagy ricsajra odazúduló tudósítónak a rendőrségi és mentőségi szirénákat túlharsogva:



– Kérem szépen, ezt nem lehetett tétlenül szemlélni. Nekem a lelkem
törött akkor össze. Ország-világ előtt kijelentem, hogy egy ocsmány,
tetű, szemét, aki soha nem szeretett, csak kihasználta törékeny lelkem
minden, pipacsvirágként nyíló érzését. – Tipitopi zsebkendőjét közben
odanyomogatta sziszegve a bal szeméhez, mely szivárványszínű omladékban
eltűnve pislogott a világra.



– Nem, ezt nem ő csinálta. Hozzám sem ért. Ez akkor történt, amikor a
vasalódeszkát próbáltam a fejére húzni, és beleakadtam a lábába. Dehogy
akart ő bántani! Ne nevettessen! Ő??? Sose!!! Az államat nézi? Jajj,
drága, csak tiltakozott, amikor a gyógyszeresüvegből bele akartam
dugmászni a szájába a nyugtatót. Aztán rájöttem, milyen drága manapság,
felíratni, kifizetni a 300 forintot a vizitdíjra, meg még a dobozpénz
is… akkor próbáltam a fejét a gázsütőbe gyömöszölni…. de megint
eszembe jutott, hogy a Gázművek mennyit számlázna ki, ha így, botorul
használnám másra a luftjukat. Nem tudnám én azt kifizetni kedveském…
Igen, a rendőrség akkor jött ki, amikor a két lábánál fogva lelógattam
a kovácsoltvas korláton át az udvarra…. de még akkor is tagadott a
dög!!! Az a cemende meg ott vihogott mellettem, hát egy
duplatriplanelzonnal belesegítettem a virágládákba. Szegény muskátlik!
Látja, hogy néznek ki? Most aztán dajkálhatom őket héthosszat!…
Mindezt egy “melegágyi” miatt… nem érte meg… – fejét csóválva
nézett körbe.



A gangon ujjongó szomszédság egy emberként tapsolta meg. Ő kedvesen
bólintott, orrlyukából kilengedezett a “sohakinemvágott” szőr,
pongyolája lágyan hullámzott mellette, míg kezét integetésre emelte, ép
fél szeme könnybelábadt, és határozott hangon a világba kiáltotta:



– Köszönöm drágáim! Ti már régen tudtátok! Hogy én… hogy nekem…. Éljeeen a Világbékeee!!!