(Dodge City, Kansas, USA, 1936. május 17. – Venice, Kalifornia, USA, 2010. május 29.)
Legyen könnyű a föld és széles az országút ott fent, a szivárványon át…
Easy Rider… Easy Rider… Dennis… Easy Rider…
Szenvedély (A Naiva dala – A vér szava)
Óvatos lépések. Óvatos kerülgetések. Minden lehet vagy semmi? Semmi. De játsszunk! Mert játszani olyan jó! Játék az élet. Játsszuk el, hogy kellesz még, mert kell valami, ami hiányzik, másképp, máshogyan. Csak alkalomszülötten, csak most, csak elkezdtem valamit, és éjszaka, amikor többször arra ébredtél, hogy szorosan öleltelek, és arra fordultam, amerre a tested kívánkozott, csak fáztam, s élő takaróként borítottam magam be veled, nem pedig azért, mert ez bármi mást is jelenthetne, csak azt, hogy Nő vagy. De fejezzük be, ha már reggel izzósra hevítettük egymást, ha láttál valamit a szememben. De nem is láttál semmit. Csak a szembogaram szűkült össze, amikor a melled simogattam, amikor gyengéden harapdáltam a szád. Gyere, mert hívlak, gyere, mert nem hívlak, de találd ki, de miért is?
Mit is kellene kitalálnom? Végjáték? Vagy inkább Végítélet? Stephen King már megírta. Elég horrorisztikusra sikerült. Vegyük inkább erotikusra a figurát? Akkor hívj. Kérj. Te vagy a Férfi! Mutasd meg a “mosogatnivalógyűjteményed”, vagy a “szennyesgyűjteményed”, a “bélyeggyűjtemény” már olyan snassz a mai rohanó világban. Mutass valami újat, hogy ugorjak, hogy enyémnek tudjam még az éjjelt. Azt hitted, téged? Ne légy naiv! Játék. A Te! játékod. Nem az enyém. Játék, mint a Rubik-kocka, forgatjuk, tekergetjük, de nem tudjuk kirakni az oldalakat egyszínűre. Nem is akarjuk. Keszén-kuszán vágyjuk egymást. Tiritarkán, “sohanemmegfejthetően”. Csak a testünk követelődzik. De olyan biztos vagy ebben? Bennem is biztos vagy? Amikor “nem”-et mondok hívásodra, kerekre nyílik a szemed, mint Andersen meséjében a Tűzgyújtó Kutyusnak. Most tiltakozol? Persze… és csendben mosolygok magamban. Úgy indulsz haza, hogy tudod, úgyis megyek. Nem tudok ellenállni a varázsodnak. Biztos vagy benne? Persze, szívem!
Megérkeztem. Itt vagyok. Ezt akartad? Hát legyen. Azt hiszed, hogy nem tudom? Hogy nem értem? Megint naivnak nézel, és jessssz! Ugye milyen jól játszom a naivát? Nem? Akkor félj tőlem, mert soha nem fejthetsz meg. Pedig azt hitted, hogy igen… hogy átlátsz rajtam, mint az üvegen…
Lefekszem melléd. Mintha semmit nem sejtenék. Bekészültél. Vártál rám, mint egy olcsó nőre. (Huhh, milyen finoman fogalmaztam!) Ne félj, fizetned nem kell. Fizettél már… és fizettem én is. Hát akkor gyere! Hiszen mi fog történni? Te gátat vetsz pánikszerűen visszagyógyulni készülő szüzességemnek, én pedig megóvlak attól, hogy pirosra dörzsöld a két tenyered. Másfél óra múlva, amikor már a cigaretta parazsát nézzük, és fekszünk a szétizzadt lepedőn, émelyítő gyümölcsillat terjeng a szobában, testünk elégedetten piheg, szemünkben kihunyt minden, és a szomszéd, aki bosszúsan levakarta a fülét a pohár aljáról, ami akkor gyógyult oda, amikor rájött (a tévé összes pornócsatornáját végigkapcsolva), hogy ez élő adás, és jobb a műsor, mint amit bármelyik adón is találhatna, elégedetlenül lefeküdt aludni horkoló asszonykája mellé, de előtte próbálgatta élesztgetni, s a válaszra, hogy: “mit akarsz tőlem, inkább a szemetet vinnéd le!”, duzzogva a másik oldalára fordult, és aludni próbált, mi csak fekszünk. Itt vagyunk. Egymás mellett. Együtt, és mégis egyedül. Soha nem éreztük magunkat ennyire egyedül kettesben.
Pedig mit is tettünk? Csak elháltunk egy befejezetlen reggelt… és elháltuk még párszor, amíg ott voltam. Miután megbeszéltük, hogy nincs “újra”, nincs “megint”, nincs SEMMI!… és úgy is gondoltuk. Majd gyengéden egymásra talált újra a testünk. Talán lesz még “vágysikítás”, talán kell még majd a SEMMI, talán megismételjük. Rajtunk múlik.
Szerelem volt. Egetforgató, csillagotletépő… s ez az éjszaka lett a Hattyúdalunk. Most már barátok vagyunk. Igaz barátok. A barátok pedig azért vannak, hogy segítsenek egymáson. Vagy nem?
2007. április 04.
Lyrian ©
