Csendes ember
Ülök
előtted “törökben” a fűben. Amikor rágyújtok, ösztönösen kínálom feléd.
Jaj, ne tiltakozz, hiszen már nem kell titkolóznunk úgy, mint régen.
Persze, kinevetlek… és Te is mosolyogsz… Egymástól lopkodtuk a
szálakat, nehogy meglássa a “sárkány”, akinek orra oly kihegyezett volt
a mástól “megnemkülönböztethető” illatra. Régen láttalak… azaz így nem
igaz… hiszen látlak mindig… úgy magamban… úgy bennem… De ilyenkor
annyira rámzúdul minden, amikor itt ülök, és csak nézlek…
Igen, mesélek… mint mindig… mert annyi minden történt az utolsó
beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi
baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet
élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat…
füstfelhőset. A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek
fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a
hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint
velem. Mert én ugye… csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem… jó
lenne már… és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem
vagyok felkészülve rá…
Lefekszem melléd… érzem azt a megnyugtató békét… mindig elönt… belőled
árad… A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem… közben
odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem
csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled… Itt, ebben a
zárt világban annyira nagy a csend… kizárja a világ zaját… a nem messze
elhúzó autók gumisikítását… Együtt nézzük a felhőket… úgy, mint régen…
és mesélek… Te pedig hallgatsz… mindig hallgattál… Emlékszel a piros
kis ernyőmre, amin kézen fogva táncoltak a kis néger emberkék?… Miért
jutott eszembe? Nem tudom… Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor,
amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már
feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az
ajándékokat alácsempészte…
Igen, fogtad a kezem… soha többé, csak akkor… és soha nem öleltél meg,
soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz… annyira
hiányzott… talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a
szavakra… annyira jó hallani néha… Jó végigsétálni úgy igazán,
kézen fogva… jó odaborulni a másik mellére… jó úgy elaludni, hogy
szorítanak, nem engednek… Te miért féltél az érintésektől?
Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mélyemberi
mozdulatoktól, a lelketérintő szavaktól… csak néztél némán… s éreztem,
nem kellek… neked nem kellek…
Annyira hiányzol! Annyira fáj… annyira dönget és dübörög bennem a
szeretet… könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát… úgy adom oda
Neked, a számbólráizzítva, nedvesen… Csóválod a fejed… nem szeretted ha
sírok, ugye? Erre tanítottál… keményen, büszkén, felemelt szívvel,
egyenesen… és érzelmek nélkül… Rossz tanítvány voltam… nagyon rossz… Az
utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés
nélkül hagysz magamra… sírtam, üvöltöttem, falatvertem… de éjjel arra
ébredtem, hogy valaki néz… és ott ültél a karosszékben… moccanni sem
mertem, nehogy eltűnj, elpárologj… néztél, és akkor láttam meg a
szemedben azt a sohakinemmondott, végtelen szeretetet… majd
elhalványultál… egyre jobban és jobban… én meg nyüszítettem belül, ott
nagyon belül… ne menj még, kérlek, ne… csak most ne… csak most értem…
csak most esett le az a tantusz… de elmentél… és az érme koppanásán
kívül nem hallottam mást… csak a végtelen csendet, ami végigkísérte
közös életünket…
Mennem kell… várnak rám… s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi
sárbatiprás, az apró örömök… de közben érzem, hogy figyelsz rám,
vigyázol akkor is, ha nem vagy velem… valahogy mindig ott vagy,
láthatatlanul… mert Te vagy az az Angyal… De kérlek, Őt ne hívd még…
hagyd meg nekem még egy kicsit… tudom, vágysz már rá… szeretnéd, ha
örökre ott lenne már Veled… Igen, önző vagyok… nagyon önző… nekem már
csak Ő maradt… úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével,
sírásával, a hatalmas tenni akarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell
nőnöm… Érted? Akkor véget ér a hosszúra nyúlt gyerekkorom… s felveszem a
terheket, amit maga után hagy… nem akarok felnőni… nem akarok… de
megint nem válaszolsz… megint magamban kell helyretennem egyedül
mindent… azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt…
Felcihelődöm a földről… adok még egy cigarettát… a liliom ott, a
vázában… olyan csálén áll szegény… mint az életem… megigazítom…
végigsimítom a márványlap erezetét…
– Szia Apszi! Majd jövök… és újra mesélek… mint tizenegy éve mindig… s te csak hallgatsz majd csendesen… mint egész életedben…
előtted “törökben” a fűben. Amikor rágyújtok, ösztönösen kínálom feléd.
Jaj, ne tiltakozz, hiszen már nem kell titkolóznunk úgy, mint régen.
Persze, kinevetlek… és Te is mosolyogsz… Egymástól lopkodtuk a
szálakat, nehogy meglássa a “sárkány”, akinek orra oly kihegyezett volt
a mástól “megnemkülönböztethető” illatra. Régen láttalak… azaz így nem
igaz… hiszen látlak mindig… úgy magamban… úgy bennem… De ilyenkor
annyira rámzúdul minden, amikor itt ülök, és csak nézlek…
Igen, mesélek… mint mindig… mert annyi minden történt az utolsó
beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi
baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet
élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat…
füstfelhőset. A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek
fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a
hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint
velem. Mert én ugye… csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem… jó
lenne már… és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem
vagyok felkészülve rá…
Lefekszem melléd… érzem azt a megnyugtató békét… mindig elönt… belőled
árad… A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem… közben
odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem
csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled… Itt, ebben a
zárt világban annyira nagy a csend… kizárja a világ zaját… a nem messze
elhúzó autók gumisikítását… Együtt nézzük a felhőket… úgy, mint régen…
és mesélek… Te pedig hallgatsz… mindig hallgattál… Emlékszel a piros
kis ernyőmre, amin kézen fogva táncoltak a kis néger emberkék?… Miért
jutott eszembe? Nem tudom… Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor,
amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már
feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az
ajándékokat alácsempészte…
Igen, fogtad a kezem… soha többé, csak akkor… és soha nem öleltél meg,
soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz… annyira
hiányzott… talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a
szavakra… annyira jó hallani néha… Jó végigsétálni úgy igazán,
kézen fogva… jó odaborulni a másik mellére… jó úgy elaludni, hogy
szorítanak, nem engednek… Te miért féltél az érintésektől?
Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mélyemberi
mozdulatoktól, a lelketérintő szavaktól… csak néztél némán… s éreztem,
nem kellek… neked nem kellek…
Annyira hiányzol! Annyira fáj… annyira dönget és dübörög bennem a
szeretet… könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát… úgy adom oda
Neked, a számbólráizzítva, nedvesen… Csóválod a fejed… nem szeretted ha
sírok, ugye? Erre tanítottál… keményen, büszkén, felemelt szívvel,
egyenesen… és érzelmek nélkül… Rossz tanítvány voltam… nagyon rossz… Az
utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés
nélkül hagysz magamra… sírtam, üvöltöttem, falatvertem… de éjjel arra
ébredtem, hogy valaki néz… és ott ültél a karosszékben… moccanni sem
mertem, nehogy eltűnj, elpárologj… néztél, és akkor láttam meg a
szemedben azt a sohakinemmondott, végtelen szeretetet… majd
elhalványultál… egyre jobban és jobban… én meg nyüszítettem belül, ott
nagyon belül… ne menj még, kérlek, ne… csak most ne… csak most értem…
csak most esett le az a tantusz… de elmentél… és az érme koppanásán
kívül nem hallottam mást… csak a végtelen csendet, ami végigkísérte
közös életünket…
Mennem kell… várnak rám… s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi
sárbatiprás, az apró örömök… de közben érzem, hogy figyelsz rám,
vigyázol akkor is, ha nem vagy velem… valahogy mindig ott vagy,
láthatatlanul… mert Te vagy az az Angyal… De kérlek, Őt ne hívd még…
hagyd meg nekem még egy kicsit… tudom, vágysz már rá… szeretnéd, ha
örökre ott lenne már Veled… Igen, önző vagyok… nagyon önző… nekem már
csak Ő maradt… úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével,
sírásával, a hatalmas tenni akarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell
nőnöm… Érted? Akkor véget ér a hosszúra nyúlt gyerekkorom… s felveszem a
terheket, amit maga után hagy… nem akarok felnőni… nem akarok… de
megint nem válaszolsz… megint magamban kell helyretennem egyedül
mindent… azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt…
Felcihelődöm a földről… adok még egy cigarettát… a liliom ott, a
vázában… olyan csálén áll szegény… mint az életem… megigazítom…
végigsimítom a márványlap erezetét…
– Szia Apszi! Majd jövök… és újra mesélek… mint tizenegy éve mindig… s te csak hallgatsz majd csendesen… mint egész életedben…
Lyrian ©
Gyökereim © (saját alkotás)
