Egy kávé mellett...

“Érezd a ritmust… a szívedben, a lüktetésében…”

– Szeretlek.
Csak mosolygott.
– Tudod mennyire?
– Mennyire?
– Ennyire! – tártam szét karjaim, amíg szét nem feszültek. – Meg még tovább, a végtelenig, csak azt nem tudom mutatni.
Nevetni kezdett, s ujjai csiklandozásra indultak.
– Na jól van, én itt éppen a végtelen szerelem jelképével ajándékozlak meg, te meg vigyorogsz, és csikizni akarsz. Megjegyeztem ám! Tudod ki fog neked ezek után szépeket mondani? A harapós ló, az! Egyébként meg nyald meg a bal bokámat!
Tovább vigyorgott.
– Nem tehetek róla, hogy nem lehetek ma éjjel megint melletted. Pedig olyan jó lenne odabújni hozzád, rásimulni a hátadra, s úgy aludni el. De sajnos, vár rám egy másik férfi. Egy öreg, fárasztó, nemszeretem fickó, akinek maradéktalanul odaadom napok óta minden éjjel magam, mert pénzes, s nem állunk olyan jól anyagilag, hogy ezt a lehetőséget kihagyjam.
A vigyorgás még szélesebb lett.
– Te nem is vagy féltékeny?
– Kire lennék féltékeny? Rá? – nyomott egy puszit az orrom hegyére. – Hülye vagy, de már megszoktam. Nem, nem vagyok féltékeny. Csináld csak. Tudom, hogy sokszor fogok egyedül feküdni az ágyban éjjelente, mert ha ő nem lesz, lesz másik pasi, vagy nő, és te akkor is menni fogsz, mert menned kell. Azt is tudom, hogy mellőlük lopod el azokat a pillanatokat, amikor észveszejtően próbálod behozni az elmulasztott perceket, és úgy szeretsz, hogy szétszaggatsz közben. Tehát miért is legyek féltékeny?

Néztem, ahogy ott feküdt, mosolyogva, megértően. Tudom, hogy szeret, egyszerűen érzem. Most nincsenek kétségeim, nincsenek rossz álmaim. Egymáshoz csiszolódtunk. Nem, így ez nem igaz. Még mindig csiszoljuk egymást. Megértjük a másikat, a gondokkal, kétségekkel, egyszerűséggel, pénztelenséggel… egyre közelebb, és közelebb kerültünk az elfogadáshoz. Hiszen az ember, ha szeret, segíti, támogatja a másikat, elfogadja őt úgy, ahogy van. Esendőként, másként, mindenhogyan.

Emlékszem, amikor nagyon padlón voltam – igen, pont egy éve –, nem találtam a helyem, a munkanélküliség, a tehetetlenség, a „nincs pénz”, az „én nem kellek, nem kell a munkám, minek így élni” állapot, a naponkénti jajgatásom, a mérhetetlen önmagam sajnálata elől simán elmenekülhetett volna, becsukva maga után az ajtót, hogy: – Nekem ebből elegem van, nekem is meg vannak a magam problémáim, ne tetézd még te is, így nem lehet élni, kikészítesz engem is, kész, befejeztem.
Nem ment el. Inkább leült, és szinte kényszerített, hogy végighallgassam.
– No, idefigyelj Nyanyus! Fejezd be, légy oly kedves. Nem vagy normális. Mit jajgatsz? Nincs pénz. Megértem. Nem kellesz. Ezt nem értem meg, mert két kézzel kaphatnának utánad, tudom, hogy amit csinálsz, azt szívvel-lélekkel csinálod, a munka soha nem volt kényszer nálad. Most itt a lehetőség, tanulj!
– Hülye vagy? Vén fejjel üljek be az iskolapadba? Ifjonc, ezt nem mondhatod komolyan! És mi lesz akkor? Miből fogunk megélni? A munkanélküli-segélyből? Mi lesz Manóval? Mi lesz velünk? Mi lesz a sok sárga csekkel? Hát nem érted a dilemmámat?
– Dehogynem. Pontosan értem. A vén fejet hagyjuk, mert helyből röhöglek ki. Igen, szépen beülsz az iskolapadba, és végigcsinálod. Lehet, hogy így sem fogsz munkát találni, de akkor azt mondhatod magadnak, igen, én tettem valamit azért, hogy legyen. Én pedig segítek. Segítek azzal, hogy melletted állok, segítek azzal, hogy bíztatlak, hogy elmegyek Manóért az iskolába, hogyha kell főzök, leviszem a szemetet, csak a vasalással ne zaklass – tette hozzá tőle telhetően komolyan. – Te csak tanulj, a többivel ne foglalkozz. Megbeszéltük?
– Meg.

Beültem abba a padba. Nem bántam meg. Nyolc hónapig nyűttem, fáradtan, néha kétségbeesve, hogy ezt nem értem, nem lesz ebből semmi, közben szédelegtem, rosszul voltam, egyre többet hiányoztam, de itthon mindig pótoltam, nem maradtam le semmivel. Tettem a dolgom, s tette ő is, szeretettel, odaadással, önzetlenül. Amikor a balesete volt, ágyba kényszerült nyár derekán, éjszakánként a földön feküdtem a hálózsákban, nehogy véletlenül megrúgjam a lábát alvás közben. Amikor leágyaztam, csak ingatta a fejét.
– Gyere ide mellém.
– Nem megyek. Megrúglak, azt meg nem akarom. Majd pár nap múlva…

Persze nem ment minden simán, miért is ment volna. Én egyre rosszabbul lettem, kísérgetni kellett az iskolába reggelente, délután meg értem jönni. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Hajnalonta, amikor felkeltem, elétettem a kávét, szendvicseket kreáltam, csak ennyit kérdezett:
– Be tudsz ma menni?
– Be. Van aki elkísér.
Ilyenkor láttam, hogy megnyugodott. Esténként végighallgatta a suliban történteket, én meg csacsogtam, meséltem, bolondoztam, és tudtam, bármilyen fáradt, nem fog közbevágni. Elmesélte, mi történt a gyárban, megint hány embert bocsájtottak el, megbeszéltük mi lesz másnap, megnézte a legújabb képem, vagy elolvasta amit írtam. Mindig megnézi, vagy elolvassa, s bírál is keményen. Nekem ő az Olvasó, így, nagybetűvel. Emlékszem arra is, amikor azon a felolvasóesten végig őt nézve mondtam el azt a verset, amit hozzá írtam. Füstcsíkként kúsztak hozzá a szavaim, és csípték megnedvesítve szemeit.

Megint elkalandoztam. Ott tartottam, hogy suli, tanulás. Közben találtam „mellékesmunkát”. Már nem jajgattam, már nem temettem magam, minden bajom mellett újra élvezni kezdtem a napokat, hirtelen megfogyatkoztak a sárga csekkek, tárgyaltam, intézkedtem, újra az az igazi, harcos lány lettem, akit elhagytam valahol, pár hónappal azelőtt egy képzeletbeli árok partján.
Minden kisvizsgámnál szétizgultam magam, pedig jutott minden hónapra három-négy. A nagyvizsgámnál már roncsolt idegekkel gyártottam a puskákat. Ifjonc viszont megint lehülyézett.
– Most mit parázol Nyanyus? Jobban tudod, mint bárki más, akkor mi a fenének cikázol itt a szobában, iszod a kávét literszámra, gyújtasz egyik cigiről a másikra és nem alszol éjszaka? Tedd magad takarékra kicsit. Tudod mit? Menjünk el egy jó koncertre. Sógor mondta, hogy lesz az Orczy-kertben. Na, mit szólsz hozzá?
Mentünk. Őrjöngtem, énekeltem, lelazultam. Igaza volt, mint mindig, ha az elmeállapotomat akarta rendbe szedni, bár azon nem sokat lehet. Reménytelen eset vagyok ezen a téren, más is mondta már. Én pedig tudom, s nekem ez pontosan elég. Engem így szeretnek, nem fogok már megváltozni.

Levizsgáztam. Az első öt között. Munkám nem lett, csak a „mellékes”. Aztán egyszer csak az is leállt. Megint elkezdtem parázni. Hirdetéseket adtam fel, sehol semmi.
– Szegényes karácsonyunk lesz!
– Lesz a fenét! Itt vagyunk egymásnak, hol itt akkor a szegénység? – vágta rá azonnal. – A mellékes is beindulhat még. Megint világvége hangulatban vagy. Elmúlik ez az év is. Nem mondom, hogy a következő jobb lesz, de igyekezzünk saját magunk jobbá tenni.
– Legyen neked igazad – sóhajtottam.

Most pedig itt ülök, száguldanak a gondolataim. Nemsokára elalszik, én pedig megyek az öreg pasihoz, ahhoz a bizonyos pénzeshez. Mert nagy úr a pénz.
– Tehát, miért is legyek féltékeny? – tette fel újból a kérdést.
– Semmiért.
– Akkor ne vágj ilyen elkámpicsorodott képet. Egyébként ha jól tudom, a pasi már nem él.
– Már nem. Akkor én most nekromániákus vagyok?
– Az nekrofília, Nyanyus!
– Jó, de én romantikusan vonzódom hozzá. Bár hozzád jobban – nevettem el magam. – Jó éjszakát szívem, aludj jól – cuppoltam meg a feje búbját. – Holnap már melletted alszom el… sáláláááá…, ma kivégzem az öreget, és utána már csak a tiéd leszek!
– De azért egyél is közben, ne csak a kávédat idd! – mormolta, közben hatalmasat ásított.
– Megígérem, tutira megígérem… – mondtam le-lecsukódó szemeit nézve, majd leültem a gép elé… és nekiláttam a Berkesi-könyv korrektúrázásának.