“Azok a hegyek még ma is állnak.
Azok a folyók még ma is futnak.
Az a csillag még ma is mutatja az utat.
Az a nép még ma is él.”
3 in 1 – Forevermore
1. Lyre and Air
Az elégtelen vigyorogva kacsintgat rá a füzetből. „Nem te írtad!!!” – csattan a megjegyzés a lap alján. A három felkiáltójel táncot jár a szeme előtt.
– De én írtam! Igenis én írtam! – hajtogatja. – Megmutatom, azért is megmutatom neki!
Hajnalonta előveszi a füzetét, megszállottan rója a sorokat. Az első még olvasható, a vége felé már csak macskakaparás. Nem lesz jó, ez sem lesz jó…
Izgatottan lapozgatja az újságot. Lehagyta… a végét lehagyta! Így nem ér semmit az egész! Nincs befejezés!
– Nem tudsz írni, lásd már be! – hallja a tanár hangját. – És nem volt egész, azért írtam át, törtem meg a végét…
Nem tudok írni, nem tudok írni… – dübörög a fejében. Pedig a többieknek mindig tetszik. Jókat mulatnak rajta, vagy megbőgik, ha éppen olyan a téma. Akkor mi nem jó? Mit csinálok rosszul? Befejeztem… – és kidobja az összes füzetet, lapot, papírfecnit… – Soha többé… soha többé…
…. húsz évig betartja…
2. Rock Forever!
– Csusza! Dobj ide egy sört!
A másodosztály fülkéjében áll a füst, sörös-, pálinkásüvegek járnak körbe. Csusza beletúr rövid, csapzott hajába. Szakadt nadrágja zsebéből cigit kotor elő, valahonnan gitárhang szól, Deci tépázza a húrokat, a többiek dobolnak, énekelnek, majd kezdik összeszedni a holmijukat. Minden belefér a szimatszatyorba.
– Mindjárt kezdődik az őrület!!! – röhög Fürtöske, közben csuklik. Sötétben, egymás kezét fogva botladoznak a szántáson keresztül.
– Megközelíttyük aaaaazzzz omvektju… oblektu… omjektvumot, na! – vigyorog Tahó teli szájjal.
… és felüvölt a rock! Az a mindentfelejtető, elsöprő rock!
Csuszát az a rendőr szedi ki az első sorból, aki a múltkor az Ifiparkban felsegítette a fára, hogy beláthasson a színpadra. A gumibot hatalmasat csattan a veséjén. A lány vinnyogva sír, elbotorkál az első fáig és széles sugárban lehányja.
– Vérzik a szád – mondja hazafelé a vonatban Fürtöske és piszkos baboskendőjét nyújtja.
– Semmi gáz… – gondolja Csusza, – legközelebb majd vigyázok… Két nap múlva újra nekiindulunk…
… esküvőjén a menyasszonytáncot cigányzenére ropja… majd húsz évig csend veszi körül…
3. Stage Lights
– Stanci bácsi, két vékony és két kemény fehéret!
– Kevés lesz az kis Gisele – mosolyodik el az öreg. – Nehéz estétek lesz ma. Tele a nézőtér, meg jó hosszú is a darab, utána majd találkozunk, ki nem hagynám a végét. Vigyél csak hármat mindkettőből – s már szedegeti is le a neve alatti fakkból a zacskókat.
Hóna alatt szorongatva a csomagot rohan az öltözőbe. Az egyik függönymélyedésből hirtelen kinyúlik egy láb, hasra esik. Felpattan, szalad tovább.
– Pedig azt hittem, most kimegy a bokája – hallja futtában a gonoszkodó vihogást. Besurran a mellékhelységbe, sírva pisil, fájó derekát tapogatva.
Az öltözőtükör sovány lányarcot mutat. Szája feldagadva, szeme alatt zöld folt. Többkilónyi alapozóval kendőzi. A paróka eltakarja rövidre vágott haját. Amíg a szalagot tekeri lábára újabb kékséget lát, oda is ken, jó vastagon. A bokája fáj, de azért sem fog sántikálni.
Sötétség… mélyen beszívja a deszkák fanyar, poros illatát… a függöny felmegy… kigyúlnak a fények… lágyan megszólal a zene…már mosolyog… majd kiszökken a pozícióból…
Sziszegve húzza le a spicc-cipőt, és hálásan gondol Stanci bácsira, míg sajgó lábujjait törölgeti, mellette ledobva a többi topán, vérvirágosan…
– Ez volt az utolsó – sóhajt egy nagyot, majd kezében lógatva a levetett fehéret, karján a hatalmas csokorral elindul a társalkodóba, ahol őt várják, hogy végleg búcsút vegyenek tőle….
… az a „fehér” húsz évig porosodik egy doboz mélyén…
Present Day
Szeret rendezgetni, pakolgatni. Elnyűtt, régi doboz akad a kezébe. Óvatosan veszi le a tetejét. A „fehér”, az a „fehér”. Nézi, forgatja. Majd ledobja csíkos zokniját és beledugja lábát, először csak az egyikbe, aztán a másikba, szalagja rátekeredik a bokáján lévő tetoválásra. Lila, hosszú haját feltűzi, majd a számítógép elé ül. Ír még egy mondatot, csak úgy, befejezésképpen, csattanóként lélekkicsordulásának végére. Majd később megmutatja a többieknek, most nincs hozzá kedve. Leoltja a villanyt, gyertyákat gyújt, a fény beragyogja a szobát. Bekapcsolja a hangszórókat, felugrik, pozícióba áll, majd vigyázva lábujjhegyre emelkedik amikor felhangzik a dallam…
Hajnalonta előveszi a füzetét, megszállottan rója a sorokat. Az első még olvasható, a vége felé már csak macskakaparás. Nem lesz jó, ez sem lesz jó…
Izgatottan lapozgatja az újságot. Lehagyta… a végét lehagyta! Így nem ér semmit az egész! Nincs befejezés!
– Nem tudsz írni, lásd már be! – hallja a tanár hangját. – És nem volt egész, azért írtam át, törtem meg a végét…
Nem tudok írni, nem tudok írni… – dübörög a fejében. Pedig a többieknek mindig tetszik. Jókat mulatnak rajta, vagy megbőgik, ha éppen olyan a téma. Akkor mi nem jó? Mit csinálok rosszul? Befejeztem… – és kidobja az összes füzetet, lapot, papírfecnit… – Soha többé… soha többé…
…. húsz évig betartja…
2. Rock Forever!
– Csusza! Dobj ide egy sört!
A másodosztály fülkéjében áll a füst, sörös-, pálinkásüvegek járnak körbe. Csusza beletúr rövid, csapzott hajába. Szakadt nadrágja zsebéből cigit kotor elő, valahonnan gitárhang szól, Deci tépázza a húrokat, a többiek dobolnak, énekelnek, majd kezdik összeszedni a holmijukat. Minden belefér a szimatszatyorba.
– Mindjárt kezdődik az őrület!!! – röhög Fürtöske, közben csuklik. Sötétben, egymás kezét fogva botladoznak a szántáson keresztül.
– Megközelíttyük aaaaazzzz omvektju… oblektu… omjektvumot, na! – vigyorog Tahó teli szájjal.
… és felüvölt a rock! Az a mindentfelejtető, elsöprő rock!
Csuszát az a rendőr szedi ki az első sorból, aki a múltkor az Ifiparkban felsegítette a fára, hogy beláthasson a színpadra. A gumibot hatalmasat csattan a veséjén. A lány vinnyogva sír, elbotorkál az első fáig és széles sugárban lehányja.
– Vérzik a szád – mondja hazafelé a vonatban Fürtöske és piszkos baboskendőjét nyújtja.
– Semmi gáz… – gondolja Csusza, – legközelebb majd vigyázok… Két nap múlva újra nekiindulunk…
… esküvőjén a menyasszonytáncot cigányzenére ropja… majd húsz évig csend veszi körül…
3. Stage Lights
– Stanci bácsi, két vékony és két kemény fehéret!
– Kevés lesz az kis Gisele – mosolyodik el az öreg. – Nehéz estétek lesz ma. Tele a nézőtér, meg jó hosszú is a darab, utána majd találkozunk, ki nem hagynám a végét. Vigyél csak hármat mindkettőből – s már szedegeti is le a neve alatti fakkból a zacskókat.
Hóna alatt szorongatva a csomagot rohan az öltözőbe. Az egyik függönymélyedésből hirtelen kinyúlik egy láb, hasra esik. Felpattan, szalad tovább.
– Pedig azt hittem, most kimegy a bokája – hallja futtában a gonoszkodó vihogást. Besurran a mellékhelységbe, sírva pisil, fájó derekát tapogatva.
Az öltözőtükör sovány lányarcot mutat. Szája feldagadva, szeme alatt zöld folt. Többkilónyi alapozóval kendőzi. A paróka eltakarja rövidre vágott haját. Amíg a szalagot tekeri lábára újabb kékséget lát, oda is ken, jó vastagon. A bokája fáj, de azért sem fog sántikálni.
Sötétség… mélyen beszívja a deszkák fanyar, poros illatát… a függöny felmegy… kigyúlnak a fények… lágyan megszólal a zene…már mosolyog… majd kiszökken a pozícióból…
Sziszegve húzza le a spicc-cipőt, és hálásan gondol Stanci bácsira, míg sajgó lábujjait törölgeti, mellette ledobva a többi topán, vérvirágosan…
– Ez volt az utolsó – sóhajt egy nagyot, majd kezében lógatva a levetett fehéret, karján a hatalmas csokorral elindul a társalkodóba, ahol őt várják, hogy végleg búcsút vegyenek tőle….
… az a „fehér” húsz évig porosodik egy doboz mélyén…
Present Day
Szeret rendezgetni, pakolgatni. Elnyűtt, régi doboz akad a kezébe. Óvatosan veszi le a tetejét. A „fehér”, az a „fehér”. Nézi, forgatja. Majd ledobja csíkos zokniját és beledugja lábát, először csak az egyikbe, aztán a másikba, szalagja rátekeredik a bokáján lévő tetoválásra. Lila, hosszú haját feltűzi, majd a számítógép elé ül. Ír még egy mondatot, csak úgy, befejezésképpen, csattanóként lélekkicsordulásának végére. Majd később megmutatja a többieknek, most nincs hozzá kedve. Leoltja a villanyt, gyertyákat gyújt, a fény beragyogja a szobát. Bekapcsolja a hangszórókat, felugrik, pozícióba áll, majd vigyázva lábujjhegyre emelkedik amikor felhangzik a dallam…
„I’m still there every where,
I’m the dust in the wind,
I’m the star in the northern sky,
I never stayed anywhere,
I’m the wind in the trees,
would you wait for me forever?”
… táncolni kezd…
2009. november 01.
Lyrian ©
