Egy kávé mellett...

Schallmayer
Matildka reggel, ébredés után, a nyóckerben kiállt a gangra, kirázta
porrongyát, majd egy jóízűt trombitált igazi, keményre vasalt
vászonzsebkendőjébe. A ház valamennyi lakójának kebelébe mérhetetlen
boldogság költözött, mert előző este tanúi lehettek, hogyan dobja ki
nemcsak szíve csücskéből, hanem lakásából is a termetes hölgy Stockmuck
Zsigát, a kerület legművészibb “félkörívrajzolóját”.



Zsiga azt hitte, megtalálta az “igazit” Matildka éltes, terebélyes
személyében. Imádta, amikor reggel a zaccos kávét morogva elévágta,
csodálta újságpapírcefetekre zabolált hajkoronáját, és nagyon
elegánsnak találta, ahogy ráköp a vasaló aljára, hogy siccergéséből
megtudhassa, elég meleg-e már ahhoz, hogy nekilásson napi
vasalandójának.



Matildka is ilyetén érzéseket táplált Zsiga iránt. Főleg akkor, amikor
vakító, sárgacsíkos mellényét a kötött zsájblijára húzta, bütykös és
enyhén koszos lábát beszuszakolta a szandáljába, majd büszkén nézte,
ahogy seprűjét a vállára csapva, vagy maga után vonszolva elindult
munkautcájába, sapkáján fickósan rezgetve az “antennát”.



Ezt a kedves idillt csak az törte meg néha-néha (általában minden
este), hogy Zsiga előszeretettel kereste fel az utca sarkán fellelendő
kulturális helyiséget, s onnan “enyhén” spicces állapotban tévelygett
haza. Matildka ilyenkor feltámogatta a kapualjból, ahol édesdeden
alvásra szenderítette magát. A szomszédok kedvesen hívták fel figyelmét “aranybogárkája” állapotára:

– Tudja kedvesem, már megint ott fekszik az az állat, nem is értem,
hogy magácska miért… és még mindig… pedig maga olyan pedáns,
kedves, aranyos… hogy tűrheti… – sutyorogták a fülébe folyvást
folyva.



De ő nem hederített a suttogókra. Otthon gyengéden kirázta a
sárgacsíkosból, lesimogatta róla penetrát árogató fuszekliját,
megigazgatta feje alatt a kispárnát, majd csókot lehelt izzadékos
homlokára és mellédöntötte papírfecnis fejecskéjét.



Tegnap viszont másképp történt. Zsiga ugyanis elkövette élete
legnagyobb hibáját (bár később, a mentőben, amikor már teljesen magához
tért tagadta, hogy ő bármire is emlékezett volna). Ugyanis nem egyedül
tért haza, s a kapualjban Matildka úgy talált rá, hogy fejét szakadék
táskája helyett egy tiritarkaszőke, ráncai eltüntetésére 10 kiló
vakolatot beletömködő, cefrétől vihogó hölgy leszottyadt mellein
nyugtatta. A drámai hatást fokozandó, hogy a művész féltve őrzött
seprűje a “hölgy” kitámogatását hivatott szolgálni.



Matildkában egy világ omlott össze láttukra. A seprűt határozottan
magáhozragadta, majd több, kevésbé kedves rúgással életet lehelgetett
Zsigába, miközben a “hölgyet” hajánál fogva próbálta eltávolítani
kedvese alól. Zsiga csak bambán nézte, ahogy törékeny virágszála
bevonszolta az udvarra a sivákoló némbert, a gangon pedig gyülekezni
kezdett a lakóközösség. Ki széket, ki asztalt hozott, megterítettek
gyorsan, többen a gukkert is megkeresték, és úgy szemlélték a nagy
eseményt. Matildka pedig a tettek további mezejére lépett.



Később így nyilatkozott a nagy ricsajra odazúduló tudósítónak a rendőrségi és mentőségi szirénákat túlharsogva:



– Kérem szépen, ezt nem lehetett tétlenül szemlélni. Nekem a lelkem
törött akkor össze. Ország-világ előtt kijelentem, hogy egy ocsmány,
tetű, szemét, aki soha nem szeretett, csak kihasználta törékeny lelkem
minden, pipacsvirágként nyíló érzését. – Tipitopi zsebkendőjét közben
odanyomogatta sziszegve a bal szeméhez, mely szivárványszínű omladékban
eltűnve pislogott a világra.



– Nem, ezt nem ő csinálta. Hozzám sem ért. Ez akkor történt, amikor a
vasalódeszkát próbáltam a fejére húzni, és beleakadtam a lábába. Dehogy
akart ő bántani! Ne nevettessen! Ő??? Sose!!! Az államat nézi? Jajj,
drága, csak tiltakozott, amikor a gyógyszeresüvegből bele akartam
dugmászni a szájába a nyugtatót. Aztán rájöttem, milyen drága manapság,
felíratni, kifizetni a 300 forintot a vizitdíjra, meg még a dobozpénz
is… akkor próbáltam a fejét a gázsütőbe gyömöszölni…. de megint
eszembe jutott, hogy a Gázművek mennyit számlázna ki, ha így, botorul
használnám másra a luftjukat. Nem tudnám én azt kifizetni kedveském…
Igen, a rendőrség akkor jött ki, amikor a két lábánál fogva lelógattam
a kovácsoltvas korláton át az udvarra…. de még akkor is tagadott a
dög!!! Az a cemende meg ott vihogott mellettem, hát egy
duplatriplanelzonnal belesegítettem a virágládákba. Szegény muskátlik!
Látja, hogy néznek ki? Most aztán dajkálhatom őket héthosszat!…
Mindezt egy “melegágyi” miatt… nem érte meg… – fejét csóválva
nézett körbe.



A gangon ujjongó szomszédság egy emberként tapsolta meg. Ő kedvesen
bólintott, orrlyukából kilengedezett a “sohakinemvágott” szőr,
pongyolája lágyan hullámzott mellette, míg kezét integetésre emelte, ép
fél szeme könnybelábadt, és határozott hangon a világba kiáltotta:



– Köszönöm drágáim! Ti már régen tudtátok! Hogy én… hogy nekem…. Éljeeen a Világbékeee!!!