A Boszorkány és a Farkas legendája…

Nevetve nézlek, a bort már érzem, felfelé szállt, s megrázom a fejem… de olyan komolyan mondod, annyira meggyőző a tekinteted, hogy megteszem… majd kitágult pupillával nézem az én “Valami”-met, ami a tenyeremben táncol.

– Látod, semmiben nem különbözik a kettő. Tele van a tiéd is, s az enyém is forradásokkal, ostorcsapások nyomaival, nézd, ott még van egy kis pókháló is – vigyorodsz el -, s ott, ott bizony még frissek a sebek, egyik-másik gennyedzik…
– Kéred a Felejtés Selyemkendőjét, Tesó?
– Miért? Te használod? Ugye, hogy nem… Nekem sem kell… nem akarok felejteni… majd beforr magától, kérgessé válik a teteje… s lesznek még újabbak is, ezért kell megkeményítened… hogy tovább tudj élni, s játszani…
– Kovácsoljunk páncélt! Tesó! Az kell nekünk! Elő az üllőt, a kalapácsot, a fémet… borítsuk be kőkemény acéllal! – kiáltom a bortól mámorosan…

S dúdolva, halkan, csendben… más-más dallamot zümmögve nekilátunk… a dallam pedig mesévé válik… minden kalapácsütés újabb szót illeszt hozzá…

Egyszer, nagyon régen, az idők kezdetekor élt egy fiatal lány. Hitte az életet, a szerelmet, a boldogságot. Táncolva járta a világot, kezét nyújtotta annak, ki segítségét kérte… szívét nyújtotta annak, ki érzéseit kérte…, s adta tisztán, önzetlenül, magának semmit meg nem tartva… Gyermekeket szült, s azt hitte, minden csodálatos, tiszta, és így a rendjén való. Majd szerelme elhagyta, gyermekei felnőttek, az évek pedig szaladtak, repültek, de ő semmit nem változott. Ugyanúgy dalolt, mosollyal az arcán… S megjelentek az emberek, ujjal mutogattak rá azok, kiknek addig segített. “Boszorkány! Csak az lehet! Máglyára vele!” – üvöltötték… s ő elfutott… Erdők mélyén, időtlen időkig kóborolt, bújva az emberektől, s már nem hitt a szeretet erejében…

– Igyál Kedves! Szomjas lehetsz már! Nézd, mennyit haladtunk a munkában…
– Igen, már szinte kész… de hallod? Tesó! Hallod? Mintha máshol is kovácsolnának… hallom az acél pengését, dörömböl a fejemben az ütések hangja… nem csak mi vagyunk egyedül, akik…
– Persze, mások is… nem csak mi szeretnénk páncélt a lelkünkre… – s mocskos kézfejeddel letörlöd csurgó könnyem, szétmaszatolod az arcomon… majd halkan belekezdesz…

Egyszer, nagyon régen, az idők kezdetekor, született egy farkaskölyök… a legkisebb… s mégis, a legéletrevalóbb. Testvérei kirekesztették, falkája kitagadta… s ő elindult a saját útján… Világtalan világokban kóborolt, szakadék szélén táncolt, míg rátalált egy újabb falkára… vezérré vált, hatalmas farkassá, ereje teljében vezette őket harcba, élelemért, területért, nőstényekért… majd jött egy fiatal farkas, s legyőzettetett… újra egyedül maradt… éhségtől megvadulva futott, került minden élőlényt, bundája megkopott, hófehérré vált… s már nem hitt saját erejében…

…elhallgatsz… a két páncél ott ragyog előttünk, majd parányi vésőt adsz kezembe…
– Már csak a jel hiányzik… tudod… a jel…

…gondolkodás nélkül vésem bele az enyémbe, majd te a tiédbe a “jelet”, azt a bizonyos jelet… egy pentákulumot, és egy farkasfejet…

– Ha felvesszük, minden megváltozik… tudod?
– Tudom, Tesó… Megváltozunk… vérszívók leszünk a vérszívók között, kik úgy lökjük áldozatainkat oda másoknak, hogy utolsó sóhajukat már ők szívják ki, a mocskos munkát végezzék el helyettünk… olyanok leszünk, akik soha nem akartunk lenni, olyanok, mint azok, akik ilyenné tettek minket… ringyó leszek, szétteszem lábam minden arrahaladónak, s te tiszta, szűzi lányokkal töltöd majd kedved… részegen támolygunk minden este, talán soha nem józanodunk ki, vicsorgó szájjal röhögünk mindenen, és mindenkin, akiben még van érzés, szeretet, még hiszik a csodákat… kik álmodva álmodják a szépséget… mint mi egykoron… Kiábrándult, eldobott lelküket sáros lábbal tapossuk, s kielégülve nézzük szenvedésüket… Mondd Tesó, Te ezt akarod??? – szakad ki belőlem.

Nézzük egymást… csak nézzük egymást…

…s dúdolva halkan, csendben, messzire tekintünk… oda, legbelülre… a lelkünk mélyére… s elkezdünk újra hinni… hinni abban, hogy egyszer lezuhan értünk is egy angyal, értünk, kik felzuhantunk a Pokolból…

A páncélokra rá sem nézve elindulunk… s a tengerparti puha homokban egymás mellett kirajzolódik egy kecses, női lábnyom, mellette farkasmancsok lenyomata…

…a boszorkány, és a farkas lelke összeért…